2020. április 4., szombat

Felolvasás

A főkutyának harmadik nekifutásra sikerült felkapaszkodni a sörös rekeszre, kicsit még kalimpált hátsó lábaival a levegőben, de csak feljutott, mazsolányi heréi megcsörrentek apró patrontáskájában, de más nem látszódott, nem hallatszott, összevonta szemöldökét, megvillantotta apró fogait, s elvonyította magát. Azt tudott. Arra már senki sem emlékezett, hogy egy korcsból hogyan lett főkutya, hiszen a vadászathoz csenevész, a verekedéshez gyenge, a csajozáshoz csúnyácska volt, ám mégis ő ücsörgött a sörös rekesz tetején.

Az öregebbeknek rémlett valami, az acsarkodásban ügyes volt, a csaholása ugyan már akkoriban is hamisan csengett, de a vonyításával ügyesen maga köré gyűjtötte a nagykutyákat, a közepeseket és a legkisebbeket is. Bizonyos idő után már senki sem vonta kétségbe jogát a sörös rekeszhez, már azért sem, mert egyébként észrevétlen maradt volna a falkában a lábak, hasak, farkak és félelmetes állkapcsok között.

A kiskutyák hajtották a vadat, a közepesek bekerítették, a nagykutyák pedig leterítették. Mindig így zajlott, a főkutya kapta meg a legjobb falatokat, no, meg a kedvencek és az erősek, a fontosaknak is jutott bőséggel, a kicsik pedig, akik a legtöbben voltak, egyre vadabbul, egyre éhesebben marakodtak a koncért. Eleinte elég volt egy mordulás a sörös rekesz tetejéről, hogy csend, rend és fegyelem uralkodjon a kutyavilág kutyaóljaiban, aztán már szükségeltetett egy-egy vicsorgás is, a vonyítás néha segített, ám úgy tűnt, mintha megkopott volna kezdeti varázsa, nem mindenki értette, nem mindenki kedvelte, nem mindenki akarta elfogadni a főkutya főkutyaságát, egyre több éhes, kiábrándult, mellőzött kutya csaholt hangosan.

A főkutya ettől megrettent kicsit, elhízottan ücsörgött a töredező sörös rekesz tetején, s rosszallóan tekintett alá elégedetlenkedő kutyanépére, hálát várt és alázatot, ehelyett csak vicsorgást és csaholást kapott. Dühösen csóválta meg fejét és rövid farkát, s vonyítani kezdett. Új hangokat adott, félelmeset, dühöset, kérlelhetetlent, a harci kutyák köré csoportosultak, s elrettentő fogaikat villogtatták, mély torokhangon morogtak. A főkutya elégedetten körbenézett, a rend időlegesen helyreállt, a zsákmány legfinomabb része onnantól a harci kutyákat illette.

Leszállt az est, a főkutya nehezen feltápászkodott a sörös rekesz tetején, lenézett a Dunára, a porban alvó falkára, s úgy érezte, az örökkévalóság nincs olyan messze, csak kis türelem, kevéske harc, néhány vonyítás. Pofáján megvető grimasz suhant át, alattvalók, morogta halkan, s lábaira hajtva fejét, elaludt.

A kutyánk, Bora Barbecue kisasszony ott feküdt a lábamnál. Úgy döntöttem, felolvasom neki, amit írtam. Moccanatlanul hallgatott. Befejeztem a felolvasást. Csak nézett meleg, barna szemeivel, s azt gondolta: idióta vagy te, ember, de ettől még szeretlek. Nagyon.



Fotó: Pet4You


Nincsenek megjegyzések: