Feküdt a kurva kórházi ágyon,
már negyedik napja nem evett semmit, az infúzió monoton unalomcseppekkel
csöpögött, miközben még mindig úgy érezte, a sors kaszabolja hasát egy életlen
késsel; ha lejárt az idő, nincs mit tenni, aztán meggondolta magát, hátha,
mégis; a hajnali napfény körbetáncolta, egy rejtjeles üzenetet továbbított
félig zárt szemhéjai közé, mely megpördült a retinán, belecsimpaszkodott az
idegsejtekbe, majd elfutott az agyig, de ott nem lelt befogadást, így kénytelen
volt a megfoghatatlanság útvesztőiben bolyongani, a lélek sötét, ismeretlen
folyosóin.
– „Kapbe”, Mazsorettke –
legyintett dühösen.
– Nem kapom – visított élettársa. – Téged nem lehet szeretni, mert nem hagyod. Nem lehet szeretni, már az ágyban sem.
Még aznap elköltözött.
– De sovány vagy, mi történt veled? – veregette meg vállát Karabi Vendel, volt osztálytárs, közterület-felügyelő és gyakorló alkoholista a Fekete macska nevű, közéleti központ címre pályázó vendéglátóipari egység szürke bádogpultjánál támaszkodva.
– Kórházban voltam, a hasnyálmirigyem begyulladt, a gyáva féreg.
– Baszod, abba az ürgék bele szoktak dögleni!
– Bele. De nem vagyok szabálykövető. Iszol még egy sört?
– Akár kettőt is. Hallom, a csajod is kidobott.
– Ki. Lement rólam az összes izom, úgy nézek ki, mint egy fogyókúrázó kandeláber, és még nem is világítok.
– Majd jobb is lesz, haver.
– Lesz.
Ittak néhány sört, az éjszaka suttogott, érthetetlenül; halotti maszkot öltött a Hold; nem hiányzom én sehonnan, nem is hiányoztam soha, motyogta, bandukolt a nyílt sebektől ájult úttesten, lépteit összehangolta szívdobbanásával, csak arra figyelt, még a kilencvenhatezer-ötszáznegyvenedik lépésnél is, aztán rácsodálkozott könnyeiben a sóra, a molekulák és atomok tülekedésére, az elektronok viháncolására, a bozonok együttérzésére, Isten hallgatására – amíg tartott az út. És már nem hiányzott. És már nem fájt semmi.
– Nem kapom – visított élettársa. – Téged nem lehet szeretni, mert nem hagyod. Nem lehet szeretni, már az ágyban sem.
Még aznap elköltözött.
– De sovány vagy, mi történt veled? – veregette meg vállát Karabi Vendel, volt osztálytárs, közterület-felügyelő és gyakorló alkoholista a Fekete macska nevű, közéleti központ címre pályázó vendéglátóipari egység szürke bádogpultjánál támaszkodva.
– Kórházban voltam, a hasnyálmirigyem begyulladt, a gyáva féreg.
– Baszod, abba az ürgék bele szoktak dögleni!
– Bele. De nem vagyok szabálykövető. Iszol még egy sört?
– Akár kettőt is. Hallom, a csajod is kidobott.
– Ki. Lement rólam az összes izom, úgy nézek ki, mint egy fogyókúrázó kandeláber, és még nem is világítok.
– Majd jobb is lesz, haver.
– Lesz.
Ittak néhány sört, az éjszaka suttogott, érthetetlenül; halotti maszkot öltött a Hold; nem hiányzom én sehonnan, nem is hiányoztam soha, motyogta, bandukolt a nyílt sebektől ájult úttesten, lépteit összehangolta szívdobbanásával, csak arra figyelt, még a kilencvenhatezer-ötszáznegyvenedik lépésnél is, aztán rácsodálkozott könnyeiben a sóra, a molekulák és atomok tülekedésére, az elektronok viháncolására, a bozonok együttérzésére, Isten hallgatására – amíg tartott az út. És már nem hiányzott. És már nem fájt semmi.
7 megjegyzés:
Remekmű!
Ezerszeszer megsemmisülünk. Az élet belénk kódólva.
Ezeregyszer is újra éledünk.
96540 lépés, élet és teljes odaadás. Elegánsan két mondat , két párbeszéd.
Remekmű.
Aduard! Köszönöm, megtisztelő a véleményed!
Annyira hiteles, hogy pont hasonlókat éreztem, csak nem a hasamban villogott, hanem az ágyékomban a katétertől. "Mazsorett" sem dobott ki. A többi stimmel. Gratulálok József, remek mint mindig!
Köszönöm István!
Az élet számtalan kellemetlen meglepést tartogat. No, de kellemeset is. Amíg vége nem lesz, és ez így van jól!
J.
Megérintő.
Kedves Ismeretlen!
Köszönöm!
Megjegyzés küldése