Minden rendben van

Lajoska utálta, hogy Lajoska; Lajos, Lajos, a segged olajos, kántálták sokszor az óvodában társai, főleg a fiúk, utána gonoszul nevettek, Lajoska pedig sírt; a Napkirályt is Lajosnak hívták („Le Roi-Soleil”), Louis, ha úgy tetszik, a nagy; a hagyományokat ápolni kell és tiszteletben tartani, oktatta apja, aki nem tudott ugyan franciául, de úgy tett, mintha tudna, úgy tett, mintha mindent tudna, Lajoska viszont még nagyon kevés ismerettel rendelkezett a világ folyásáról, így elhitte, hogy a kisváros egyetlen hentes- és mészárosa mindentudó. 

Lajoska azt sem értette, mi az a hagyománytisztelet, bár sejtette, apja mire céloz, hiszen ő is Lajos volt, nagyapja viszont Kornél, dédapja pedig Károly; I. Lajos viszont megteremtette a hagyományt, a tiszteletet kivívta magának hatalmas termetével, combnyi vastagságú karjaival, erőteljes hangjával és meggyőzhetetlenségével, és amikor úgy ítélte, hogy II. Lajos rosszalkodik, beígérte neki, bedarálja a kolbászba, de előtte a csontozó késsel lemetszi a füleit, az orrát, ujjait és a kicsinyke farkát is. Lajoska mindig komolyan vette a fenyegetést, félt apjától, aki egyetlen ütéssel letaglózott egy marhát, két fél disznóval a vállán is gyorsabban haladt, mint ahogyan Lajoska futni tudott. 

A fiú nyolcéves sem volt még, amikor meghalt az anyja, akit jelentéktelen szálak fűztek az élethez, férjéhez, Lajoskához, a némaság és boldogtalanság csúnyácska Madonnája volt; éjjelente arról álmodott, hogy férje hasát átszúrja hatalmas szarvával egy megvadult bika, másnaptól végre nyugalom lesz, csönd és béke. I. Lajos nehezen viselte felesége halálát, a heti egyszeri, tíz percig sem tartó szexuális együttlét hiánya is kiborította, néha, ha már nagyon nem bírt magával, este lekapcsolta a villanyt a mészárszékben, az udvar felől résnyire nyitotta az ajtót, a rózsatövekkel szemben, a bámészkodó eperfa bólintására marokra fogta vastag farkát. Utána megkönnyebbülten, ám mégis keserűen ballagott be az egyre elhanyagoltabb állapotban lévő házba, a mosatlan edények, szanaszét dobált ruhák, a kergetőző pormacskák közé, észre sem vette, hogy ő is meghalt, csak idegei, izmai nem akartak tudomást venni erről a tényről, várták a napi egy üveg pálinkát, mely elalvás előtt elzsibbasztotta a mázsásnál is nehezebb testet. 

Lajoska betöltötte a tizennyolcat, magas, erős, szemrevaló fiatalember vált belőle, nem szép, ám mégis vonzó, hentes- és mészáros lett belőle is, hiába járt apja nyakára Jolánka néni, az osztályfőnöke, hogy írassa gimnáziumba ezt a fiút, mert kivételes tehetsége van a matematikához, I. Lajos eldöntötte, II. Lajos az ő nyomdokain fog járni. 

A megemberesedett Lajoska a némaság és boldogtalanság útját járta, összes rejtett agresszióját a szerencsétlen állatokon élte ki, lassan, módszeresen, kíméletlenül ölte meg őket, közben apja fejét látta, hallotta visítani, vonyítani, hörögni, de a hagyományok és a tisztelet erősebb volt mindenféle szándéknál, bármiféle gondolatnál. 

Sokáig aludt, már nyolc óra is elmúlt, amikor kikászálódott az ágyból, gyorsan magára kapta ruháit, aztán eszébe jutott, vasárnap van, nem kell rohanni. Csönd volt a házban, apja nyilván a Bibliát olvassa a konyhaasztalnál, mint minden vasárnap, a mise előtt. Minden vasárnap reggel ezzel telt, amióta anyja meghalt; nem beszélgettek soha, legfeljebb munka közben hangzott el néhány szó; emeld feljebb, vágd ketté, daráld le!

Kiment a konyhába, de csak a frissen főzött kávé gőzölgött a koszos alumínium kiöntőben, kinézett az ablakon, de az udvaron sem látta, benézett a fürdőszobába, ott sem találta, elindult lefelé a lépcsőn a mészárszékbe, gyors, határozott mozdulattal nyitotta meg a nehéz faajtót, hogy ne nyikorogjon nagyon. A darálógép darabokra szedve feküdt az asztalon, eszébe jutott, előző nap alig tudták befejezni a munkát vele, kétpercenként leállt, I. Lajos morogva csapott rá, vasárnap az Istené, de muszáj megjavítani, nem várhat hétfőig. Lajoska már számtalanszor látta a régi darálógép darabjait az asztalra pakolva, apjának jó érzéke volt a gépekhez, mindig meg tudta javítani őket, legvégül felállt az asztalra, az utolsó alkatrészt, a hatalmas fémtölcsért, amelybe az apróra szeletelt húsokat dobálták, felülről csúsztatta az örökké éhes gépszörnyeteg torkába. 

A gerince mellett szúrta át a húskampó, mely vastag láncokon lógott le a megfeketedett gerendáról, máskor szarvasmarhák, disznók lógtak rajta, most I. Lajos. Még élt, kapkodva vette a levegőt, húsos karjai élettelenül lógtak megnyúlt teste mellett. 

– Fiam, kérlek, menj el helyettem a templomba. 

– Tudod, hogy én nem járok templomba. 

– Tudom, de megkérlek. 

– És minek menjek helyetted a templomba? 

– A harmadik sorban szoktam ülni, balról, a szélen. Az az én helyem. Csak annyit mondj meg, minden rendben van. Minden rendben van, jól van ez így. Meg fogja hallani. Érteni fogja. Már minden rendben van – II. Lajos bólintott. 

– Értem apám. Elmegyek a templomba. De semmi sincs rendben. Semmi. És már nem is lesz.

Fotó_ L.E. PRODUCTIONS