Egyik kezével megkapaszkodott a sötétbarna, faragott komód szélében, a másik, akár egy kiszáradt, letört faág, szinte élettelenül lógott teste mellett. Bokájáig lecsúszott nadrágja és az alsóneműje, égetően forrónak érezte lábai között a puha, nagy, szőrös kezet. Lábai remegtek, az ájulás határán szédelgett.
Domenic atya előtte térdelt, másik kezével felhúzott reverendája alatt matatott.
– Féld az Istent fiam, a megbocsátás az a legfontosabb, Istennek legjobban tetsző emberi cselekedet – hörögte elfúló hangon, miközben kidülledt, vörös szemeit a fiúra meresztette.
A fiú lopva felnézett a sekrestye falán szenvedő Krisztusra, aki mozdulatlan, halott szoborszemmel bámult vissza rá. Oldalán egy furcsa, szabálytalan zöld folt éktelenkedett.
– Hol a fenében kódorogtál ilyen sokáig? – üvöltött rá apja, és azzal a lendülettel le is kevert neki egy pofont. Ittas volt, vörösen, véresen villant fáradt tekintete. Érdekes, hogy az állandó részegségben is elfáradhat az ember, gondolta a fiú; igyekezett apjától minél távolabb helyet foglalni a konyhaasztalnál.
– Ne bántsd már mindig, te állat! – horkant fel anyja dühösen. A babfőzelékkel teli, gőzölgő lábast az asztal közepére helyezte, majd kenyeret szelt. Éles, hosszú, vékony pengéjű, hegyes kés volt a kezében, jól megmarkolható erős nyéllel. A férjére nézett. Régen eltűnt már a szerelem. Csak szánalmat érzett.
– Domenic atyánál járt. Ott legalább nem tanul rosszat, meg legalább tanul valamit, mert tőled aztán semmi jót nem láthat!
A fiú imádta a babfőzeléket. És imádta anyját is. Soha nem beszélgettek, de nem is érezte szükségét. Úgy hitte, kimondatlanul is értik egymást. Már nyolcéves volt, nem olyan nagyon sokára felnőtt lesz, apja soha többé nem fogja pofon vágni. Ebben biztos volt.
– Már nagy vagyok, majd egyedül – súgta kedvesen anyjának. Megvárta, amíg lefekszenek aludni. Még langyos volt a tűzhelyen lévő fazékban a fürdővíz. Beleállt a nagy, fehér, zománcos lavórba, sokáig szappanozta magát.
– A megbocsátás, az a legfontosabb, Istennek legjobban tetsző emberi cselekedet – mormogta.
Aznap este nehezen jött álom a szemére.
Fotó: pixabay
6 megjegyzés:
Torokszorító írás. Vannak bűnök amikre nincs bocsánat! Gratulálok!
Kedves Kata!
Köszönöm, egyetértek! Az élethelyzetek formálják az embert, jó vagy rossz irányba, az pedig kevésen múlik, hogy egy döntés, annak következménye mikortól lesz bűn.
Üdvözlettel:
Joc
Kedves József!
Mit lehet kezdeni a megbocsájtással ha azt nem jól értelmezik, nem értik mit bocsájtottam meg? Az illető nem is ismeri, nem tudja mi is az a megbocsájtás. Hogyan kell azt fogadni, elfogadni halvány fogalma nincs róla. Azt mondja tanult a múltbéli történésekből de ő semmit sem változott, ugyanaz a konok, "csak én gondolkodású, én képű maradt.
Érdeklődéssel várom válaszod, véleményed!
Baráti üdvözlettel: István
Kedves István!
Úgy gondolom, mindenki tudja, mi a megbocsátás, legfeljebb nem gyakorolja. Van, amit meg lehet bocsátani, van, amit nem. Az emberi kapcsolatok szövevényében gyakran hibázunk, önző módon viselkedünk, élünk, olykor durva dolgokat művelünk, nem látjuk be hibáinkat, gyűlölködünk, marhaságokat beszélünk. A buddhisták azt mondják, az igazság mások meghallgatásának és saját elmélkedésünknek a gyümölcse. Van ebben valami. Justitia is méltányolná.
Üdvözlettel:
Joc
"-Domenic atyánál járt. Ott legalább nem tanul rosszat, meg legalább tanul valamit, mert tőled aztán semmi jót nem láthat!" Milyen érdekes mondat az anyja szájából, akinek fogalma sincs mire tanítja az atya a gyereket. Szörnyű bűn, és ez a papi magatartás, és ez a mai napig tabu!
Mai napig tabu, sajnos, de én úgy gondolom, hogy beszélni kell róla, nem csak a papok szempontjából, hanem egyáltalán a pedofíliáról.
Megjegyzés küldése