A vihar

– Gut, Heinrich, gut – bólogatott Schmidt őrnagy –, ez nem fájdalomról szól, hanem az emlékezésről. A fájdalom oly erős érzelmi hatás, mely stimulálja az idegsejtek működését, a memóriád is jobban fog működni. Schultz nem azért ütlegel téged, mert fájdalmat akar okozni, hanem segít átgondolni az eseményeket.

– Adj még neki – intett Schultznak, a verőlegénynek, aki legalább két méter magas, százhúsz kilós izomkolosszus volt, kőkemény öklökkel, madárszemekkel, összegyűrt fülekkel. Heinrich bal szemét már nem tudta kinyitni, formátlan véres hurkának látszott, vörös, lila és fekete foltokkal, arccsontján szétrepedt a bőr, Schultz értette a dolgát, a fiatal férfi két fogát kiköpte, aztán ájultan billent félre a feje. Schultz nyakon öntötte egy vödör hideg vízzel, aztán kezdte elölről az ütlegelést.

– Őrnagy elvtárs, mit remél? Ez a szerencsétlen nem fog bevallani semmit – húzta meg száját undorodva Gilsch hadnagy. Gyűlölte az erőszakot, bár belátta, rendnek kell lenni, a rend az, amely megvilágosítja az elmét, kijelöli az irányokat, határt szab a lelkesedésnek és a hőzöngésnek.

– Én semmit sem remélek, fiam – nézett rá komolyan Schmidt őrnagy, leült a székre, ivott egy korty francia konyakot. – A remény a gyávák és gyöngék malasztja, akik képtelenek átlátni a folyamatokat, nem ismerik fel a célokat, nincsenek birtokában a megfelelő eszközöknek.

– Őrnagy elvtárs, bocsásson meg, hogy vitatkozom, de ön lenézi az ellenséget, ostobának és tehetetlennek tartja a rendszert támadókat, pedig mind veszélyes. Kivétel nélkül.

– Dehogy nézem le őket, de tisztában vagyok azzal, mekkora hatalom van a kezemben, mire vagyok képes. Önnek még sokat kell tanulnia Gilsch, a rendszer csak akkor működik jól, ha mindenki tudja, mi a feladata. Jelen esetben Heinrich a rendszer ellen támadt, naiv hittel azt hitte, győzhet, de tévedett, ő soha nem győzhet, mert egyedül van, még ha felismert is egy lehetőséget, mellyel élni próbált.

– Őrnagy elvtárs, a hőlégballon Nyugat-Berlinben kötött ki, átsodorta a vihar.

– Igen, így van. Valaki hibázott, a felelősöket meg kell keresni, meg kell büntetni. Ez a mi dolgunk. Jegyezze meg Gilsch, mindig vannak felelősök!

– Heinrich?

– Igen. Heinrich. Most Heinrich. Unokahúga is ott volt a hőlégballonban, Heinrich tudatosan nem megfelelően kötötte meg a köteleket, hogy a ballon elszabadulhasson, így az unokahúga dezertálhasson az országból.

– Én nem nézek ki belőle ilyen tudatosságot, őrnagy elvtárs.

– Tehát Heinrich nem bűnös? Akkor ki a bűnös?

– Nem tudom megítélni, engedelmével, őrnagy elvtárs, ez a fiú egy egyszerű katona, csak a véletlennek köszönhető, hogy unokahúgát kiválasztották a jutalomrepülésre.

– Értem, tehát ön szerint Heinrich nem bűnös. Akkor ki?

– Nem tudom, őrnagy elvtárs.

– Gilsch, maga szervezte a bemutatót, ön választotta a helyszínt, emlékszem, azzal indokolta, hogy lássák Nyugat-Berlinben, nálunk olyan magas az életszínvonal, olyan nagyszerű az élet, hogy egyszerű polgárok is feljuthatnak a narancssárga hőlégballonra.

– Így volt, őrnagy elvtárs, büszke vagyok és egyben elkeseredett, mert hazánk nagyságát jelképezhette volna ez a repülés, az imperialisták is láthatták volna, élhető és szórakoztató itt az élet.

– Látták. Ott kötött ki a ballon húsz derék keletnémet állampolgárral. Gilsch, lehet, hogy maga szervezte ezt így? Nem is Heinrich a bűnös?

– De őrnagy elvtárs! Dehogy!

– Na, látja, Gilsch, bármit meg lehet fordítani, oda és a visszájára is; ahhoz, hogy rend, fegyelem és biztonság legyen, mindig kellenek felelősök, mindig kellenek olyanok, akik megkeresik, megtalálják a felelősöket! Érti?

Az őrnagy felállt a székről, átsétált a nyitott ajtón át a másik cellába, intett Schultznak, ne üsse tovább a fiút.

– Nos, Heinrich? Eszedbe jutott még valami?

– Őrnagy elvtárs, gyönyörű volt az a hatalmas ballon. Új volt a kötél. Be kellett volna áztatni előtte, „megvakarózni”, hogy a szálak egymásba tudjanak kapaszkodni.

– Szóval, te ezt tudtad, mégsem jelentetted?

– Csak akkor láttam, amikor a betontuskókhoz kötöttük a kötelek végét. Már ott voltak a vendégek, már nem volt mit tenni, de azt nem tudtam, hogy nagy vihar lesz.

– Értem, fiam. És a hallgatásodnak semmi köze ahhoz, hogy unokahúgod is a ballon kosarában volt?

– Örültem őrnagy elvtárs, Hilda rendes lány.

– És úgy gondoltad, nyugatra szökteted?

– Dehogy, eszembe sem jutott!

– Heinrich, én hiszek neked, de a katonai törvényszék nem volt ilyen megértő, holnap reggel agyonlőnek, mert nem tudtad meggyőzni őket a vallomásoddal, hogy te valóban szereted a hazádat.

– Szeretem, őrnagy elvtárs, nem tehetek semmiről. Csak a vihar.

– A vihart nem lehet megbüntetni fiam, sajnos nem. Egyébként is hiábavaló volt az ügyeskedésed, az áldozatod, Nyugat-Berlinben lezuhant a ballon. Mind meghaltak.

Az őrnagy hideg kék szemekkel bámulta a halálraítéltet, megcsóválta fejét, átsétált a másik helyiségbe. Töltött még egy kis konyakot poharába, a csupasz izzó elé emelte.

– Látja, Gilsch, ha lenne Isten, akkor ő is büszke lenne erre a konyakra. Tökéletes, az emberi elme legtökéletesebb találmánya, nem enged lankadni, megenyhülni, együttérezni, felforrósítja a szívet és az elmét. Igen, Gilsch, mindig kell valaki, aki bűnös, legalábbis a bűnösség látszatát kelti, és ez már elegendő az ítélethez.

– Értem, őrnagy elvtárs, de miért mondta Heinrichnek, hogy mind meghaltak, hiszen valamennyien sértetlenül földet értek Nyugat-Berlinben?

– Mert ha remény sincs már, akkor semmi sincs! És az a halálnál is jobban fáj.

Fotó: BLIKK