Egyedül

Kolobár Gáspár lenyelte az utolsó korty pálinkát, ült a forgó fotelben, olyannak tűnt a szoba, mintha valaki az egyik sarkát meghúzta volna, az egyenesek és az ívek eltorzultak, a csupasz villanyizzó lassú inogással köpködte ki a bántóan fehér fénynyalábokat. Háborgott a gyomra is, rátört a csuklás, vizelnie kellett, de nem érzett magában erőt ahhoz, hogy felkászálódjon, a sárga, forró folyadék hangos csurgással terült el a padlón, nadrágját teljesen eláztatta. Tudta, szégyellni kellene magát, egy valamikori minősített hegesztő nem vetkőzhet ki önmagából, persze egy munkanélküli esetében már minden bocsánatos bűnnek számít. Minden.

Kolobárné Kincses Aranka a szekrényt bámulta, a polcok porosan ásítoztak, az a kevés könyv, amely még megvolt, néma hányavetiséggel borult egymásra; akár a csönd, a végső szótlanság; a kés finoman csiszolt nyele teljesen merőlegesen állt ki két melle között, pengéje beágyazódva szívébe. Már félórája halott volt. A Barátok közt kezdete előtti pillanatokban még sírt és ordított, ököllel ütötte férje mellkasát, aki csak némán bámult rá, szeméből csorogtak a könnyek, a fájdalom vigyorogva lesett rá a tükörből. Másnap kilakoltatják őket, de nem maradnak az út szélén, belelökik őket az út menti árokba, földet is húznak rájuk, nehogy kihallatsszon jajgatásuk; véletlen került kezébe a kés, véletlen, csak a fájdalom markoltatta meg vele.

Megivott egy fél üveg pálinkát, egész nap nem evett semmit, Samu, a hároméves odament halott édesanyjához, megsimogatta arcát.

– Anya, éhes vagyok – súgta fülébe.

Kolobár Gáspár felordított, megmarkolta a gyerek hátán a ruhát, elhajította a szoba másik felébe, Samu feje nagyot koppant az íróasztal szélén, eszméletlenül terült el a padlón.

– De miért csinálod? – kiabált rá Soma, a hatéves.

Kolobár fenyegetően dülöngélt a nagyobb fiú felé, aki felkapta a hegyes piszkavasat, a férfi megbotlott, a piszkavas, melynek vége a falnak támaszkodott, átszúrta szívét. Elterült felesége mellett.

– Samu! Ébredj. Kentem neked kenyeret. Vajas.

Samu a könnyeit törölgette, beleharapott a kenyérbe.

– Anyáék miért a földön alszanak?

– Fáradtak – felelte Soma. – Belefáradtak – ismételte meg halkan, inge ujjával megtörölte szemét. – Egyél – simogatta meg öccse fejét –, aztán elmegyünk a nagyihoz.

– Egyedül?

– Egyedül.

Fotó: Store Insider

Hírfolyam

– Imádom a vénasszonyok nyarát, oly melengetőn süt a nap – veregette meg barátságosan a vállát Ficzuk úr Donáth úrnak, az agg ószeresnek. Az idős férfi meglepetten, elkerekedett szemekkel nézett a könyvesbolti eladóra, aztán se szó, se beszéd, sarkon fordult és köszönés nélkül átrohant a Váci úton, a tülkölő autók között a Lehel piac irányába.

Két kelkáposztával szemezett, majd megtapogatott egy kígyóuborkát, utána halkan odasúgta Kovács úrnak, a rézszínűvé változott öreg aranyifjúnak, hogy Ficzuk úr biztosan megbolondult, mert imádja a vénasszonyok farát, és feltehetően már jön a pap.

Kovács úr hangosan felröhögött és már indult is kedvenc kiskocsmájába, ahol két stampedli kommersz konyak és egy-egy üveg (rendszerellenes) Heineken sör társaságában harsányan újságolta Devecseri úrnak, a szintén nyugdíjas közterület-felügyelőnek, hogy Ficzuk úrnak elment az esze, ugyanis titokban szervezi a vénasszonyok hadát, mert hamarosan eljön a nap. Devecseri úr unottan kérdezte, miféle napra vár Ficzuk úr, Kovács úr pedig csak bosszúsan legyintett, majd aggodalmaskodva magyarázni kezdte, hogy a vén hülye, megátalkodott liberális elme, mindig azt a napot várja, amikor eljön a szabadság, no, de ehhez minek kellenek a vénasszonyok, azt elképzelni sem tudja, legyintett lemondón.

Devecseri úr este otthon akkurátusan megszerkesztette a jelentést. Ficzuk úr a rendszer ellensége. Folyamatosan meg kell figyelni. Könyveket olvas. És könyveket árul. És szervezkedik. Nyilvánvalóan magyar- és rendszerellenes lázadást akar kirobbantani, az sem kizárt, hogy a migránsokat is bevonja, mert állítólag jól beszél angolul. A migránsok is biztosan jól beszélnek angolul.

Javaslom a titkos Kopasz Kommandó bevetését. Ficzuk urat meg kell félemlíteni. Ha nem használ, akkor el kell zavarni az állásából, hogy ne tudjon mindenféle felforgató könyveket árulni. Biztosan pult alól árulja. Ha ez sem használ, akkor a TEK rohanja le, verje bilincsbe, börtönözzék be, ítéljék el, akasszák fel. Az ilyen imperialista árulók nem érdemelnek mást.

Elégedetten dőlt hátra karosszékében, végre ismét érezte a régmúlt idők illatát, amikor még rend volt, amikor a kétes elemeket elvitte a rendőrség, az ávósok, a titkosszolgálat, amikor nem lehetett csak úgy ugatni, szervezkedni, rendszert dönteni. A jól végzett munka örömére felbontott egy doboz Heinekent, de előtte vastag hegyű filctollal besatírozta a dobozon virító vörös csillagot. Az embernek, ugye, legyenek elvei, vigyorodott el.

Ficzuk úr másnap a Gerbeaudba igyekezett, Annácska már ott várta, meghajolt, kezet csókolt a csinos hölgynek.

– Ficzuk úr, szombat este mit csinál? – kérdezte Annácska, miközben bugyiig elpirult.

– Éppen semmit. Ráérek.

– Akkor eljön hozzám vacsorára?

Az idős férfinak egy pillanatra megállt a szíve, levegőért kapkodott, ám úgy érezte, az élet gyönyörű is tud lenni. Hazakísérte Annácskát, kapott az arcára egy leheletnyi puszit, a vérnyomása ettől kicsit megugrott, de soha nem érezte még magát annyira boldognak.

Hazafelé beugrott a SPAR-ba, vásárolt egy üveg száraz vörösbort, villányit, mert azt szerette legjobban.

– Na, mi a helyzet a vénasszonyokkal? – állt meg mögötte Devecseri úr udvarias vigyorral a képén, lezseren rátámaszkodva a bevásárlókocsira.

– Imádom a vénasszonyok nyarát, oly melengetőn süt a nap – válaszolt mosolyogva Ficzuk úr.

– Hát, még a végén feltüzeli ezeket a vénasszonyokat is, ugye?

Ficzuk úr határozatlanul bólintott, gyorsan fizetett, biccentett Devecserinek, akit nem igazán kedvelt, sötét és rosszindulatú tekintetével mindig az ember veséjébe akart látni. Még mindig melengetőn sütött a nap, Ficzuk úr örült; rá is fér erre a szomorú országra, állapította meg halkan, nagy a sötétség, pedig az élet lehetne gyönyörű is.

Devecseri tisztes távolságból követte. Büszke volt magára. Végre megtalálta az ellenséget.

Fotó: pinterest

Naplórészletek, démonokkal

Az első csók volt az, amely felszabadította gátlásait, nem merte, nem akarta, de mégis úgy alakult, hogy megtörtént. A hegyekben, egy buliban, éjjel, a terasz félreeső zugában, amikor hihetetlenül szikrázott az égbolt a sok ragyogó csillagtól.

(Nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Az én életem. Huszonkét éves koromig harcoltam démonjaimmal. Nem tudtam legyőzni egyet sem, mert nem mertem nevén nevezni őket. Te is tudod, mit jelent ez, ülnek a mellkasodon, befurakodnak elmédbe, rágják lelkedet és köpködnek; nem úgy szocializálódtál, hogy vesztes legyél, a fiúk nem sírnak, a fiúk tökös gyerekek. A fiúk nem sírnak.)

Apja kemény férfi volt, magas, majdnem kétméteres, mérnök, építésvezető létére sokszor beállt a munkások közé, nem szégyellte a fizikai munkát, ezért nagy tiszteletet vívott ki magának. Tűzbe mentek volna érte a munkásai. Anyja teljesen más volt, olyan, akár a tavasz illata, az éledő természet, a mosoly, csupa kellem és finomság. Amikor megölelte, akkor úgy érezte, minden rendben van, a világ úgy tökéletes, ahogy van.

(Persze, nem lehet örökké hazugságban élni. Vagyis lehet, de akkor semmi értelme az életednek. Úgy sejtettem, anya megérezte, a boldogság nem egyszínű, a boldogság szivárvány. És mindenkinek jár, akkor is, ha mindenki más úton jut el hozzá. Igyekszem megmagyarázni, még magamnak is, de a démonok néha közbeszólnak, kiröhögnek. Félek. Pedig semmivel sincs kevesebb jogom a boldogságra, mint másnak.)

Gergő gyakran náluk aludt, évfolyamtársak voltak az egyetemen, mesterszakra is együtt jelentkeztek. Újságírók akartak lenni, hittek a toll erejében. Látták, mi zajlik körülöttük, de nem akartak hírhamisítók lenni. Genetikusan örökölték az igazságérzetet, úgy szocializálódtak, hogy mindig vállalják fel véleményüket. Aztán megtanulták, mindig nem lehet. Mindig nem lehet fejjel a falnak rohanni. Azt tanulták, „a jó sajtó mindig ellenzéki”, de azt tapasztalták, hogy a politika utálja a jó sajtót. Akkor is újságírók akartak lenni.

(Az igazság csak akkor tetszik bárkinek is, ha az az ő igazsága. A te igazságod nem biztos, hogy mindenkinek megfelel, de az igazság nem lehet relatív, Justitia úgy sújt le kardjával, hogy bekötötték szemét. Az igazság fájdalmas is lehet. Szeretem anyát, szeretem apát, de önmagam akarok lenni. Én akarok lenni. Nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Szörnyű disszonancia ez.)

Egy este apja a nappaliban ült, öblös foteljében. Olvasott. Amikor belépett, felnézett a könyvből, elmosolyodott. Leült a kanapéra. Beszélgettek. Sokáig. Édesanyja mellé ült. Megsimogatta az arcát. Érezte szeretetüket. Fájdalmas volt és biztató. Mindkettő. Egyszerre.

Apja azt mondta, kedveli Gergőt, okos, tisztelettudó fiú, de mikor jön már egy lány, aki itt alszik? Nem halhatok meg, amíg nem látom az unokáimat, nevetett hangosan. Édesanyja rászólt apjára, hogy tapintatlan, még szerencse, hogy nem akar neki barátnőt szerezni.

Apa, én meleg vagyok, jelentette ki halkan. Lassan emelte fel tekintetét. Apja döbbenten nézett rá, olyan fájdalom áradt a szeméből, hogy a fiú azt hitte, azonnal meg fog állni a szíve. A könyv hangos csattanással zuhant a fotel karfájáról a padlóra.

Értem, fiam, bólintott apja. A héten költözz el itthonról. Kérlek.

(Az igazság relatív, de én nem akarok senkit sem meggyőzni erről. Démonjaim azt suttogják fülembe, hogy szégyelljem magamat, nem vagyok ember, beteg ember vagyok, genetikai selejt vagyok, el kell pusztulnom, önkezemmel kell véget vetnem életemnek, ám amikor Gergő fogja kezemet, akkor azt érzem, a világ teljesen normálisan működik, szeretek, szeretnek, a gondolatok, érzések és vágyak teljesen normálisak, teljesen emberiek. Talán külföldre kellene költöznünk. Keserű vagyok. Egy hónapja már nem láttam szüleimet. Anyával rendszeresen beszélek telefonon. Érzem, hogy érzi és elfogadja, a boldogság szivárvány.)

A Vörösmarty téren ültek egy padon, beszélgettek. Gergő átölelte a vállát, a feje búbjára adott egy puszit. Összenevettek. Három tetovált, kopasz fickó állt meg előttük. A legmagasabb belemarkolt Gergő hajába, felhúzta a padról, ököllel az arcába ütött, elterült a földön; az alacsonyabb, zömökebb hozzá lépett, óriási pofont kapott tőle, felhasadt az ajka. Mi nem bírjuk a buzikat, „kishaver”, meresztgette szemét a fekete bőrdzsekis, ökle a fiú homlokán csattant. Mi nem bírunk benneteket, olyanok vagytok, mint a pedofilok, ki kellene herélni benneteket, aztán felakasztani a lámpavasra.

Nem vagyunk pedofilok, te barom, azt sem tudod, hogy az mit jelent!, kiabált Gergő. A Martens bakancs a homlokán találta el, néhány pillanatra elveszítette eszméletét.

(A gyűlölet mindig a sötétségből fakad. Egyszerűbb utálni a homoszexuálisokat, a hajléktalanokat, a cigányokat, a zsidókat, az elesetteket, mint gondolkodni, egyszerűbb rámutatni valakire, ellenséget kreálni belőle, megalázni, megverni, gyűlölni, mint normális világot teremteni, egyszerűbb mutogatni, mint megérteni, egyszerűbb verekedni, mint megölelni.

Homoszexuális vagyok. Igen. Sokáig nem mertem bevallani magamnak sem, de találkoztam Gergővel, és megértettem, nekem semmivel sincs kevesebb jogom az élethez, a boldogsághoz, mint bárki másnak. Senkit nem bántok ezzel, senkit nem kényszerítek, senkit sem rontok meg. A gyűlölet a tudatlanságból, a sötétségből fakad.)

A három kopasz fickó körbeállta a fiút. Egyikőjük kést vett elő a zsebéből, a másik egy baseballütőt a dzsekije alól. Gergő még a földön feküdt. Nem volt eszméleténél. Ő a fiam, hagyjátok, dörrent rájuk apja, a három kopasz szigorúan méricskélte a magas férfit, a baseballütő meglendült, apja bordái megreccsentek, miközben az egyiket leütötte, aztán egy rúgástól a földre került ő is, Gergő mellé, aki kinyitotta szemét, csodálkozva bámulta az ismerős arcot. A két kopasz rúgta őket, ahol csak érte. A fiú felkapta a baseballütőt a földről, az egyik kopaszt a tarkóján találta el, a másikat a nemi szervénél. Remegett a keze, odarohant apjához. Gergővel felsegítették a földről.

Anya főzött vasárnap. Ott ültünk az ebédlőasztalnál Gergővel. Apának három bordája eltört. Anya szerint megint csak hősködött, de tudom, büszke rá, láttam a szemében, és a féltést is. (Megbolondult a világ, az irigység, az önzés, a butaság mozgatja. A gyűlölet már ölni is képes lenne.

Régebben úgy gondoltam, nem akarok meggyőzni senkit sem, csak hagyjanak élni. Ma már nem így látom. Újságíróként úgy gondolom, kiabálni kell, harcolni, elmondani, kimondani mindent, mely megfertőzi a világot, téveszméket szül, agressziót gerjeszt. Az emberek nem romlottak, hiszem, képesek elfogadni, megérteni, együttérezni; harcolni azok ellen kell, akik félrevezetik féligazságaikkal a világot, akik leegyszerűsítik a kérdéseket és a válaszokat, akik saját érdekeink szerint nevezik meg az ellenséget.

Apám azt mondta, a fia vagyok, legyek bármilyen is, aztán felnevetett, na, ez a mondat már nem jól kezdődött, fűzte hozzá. A fia vagyok. És szeret. A démonok most csöndben vannak.)

Fotó: pixabay

Érdeklődés hiányában

A szavak szövedéke olyan, akár a ragadós méz, elolvasod, talán elsőre nem is fogod fel, talán nem is érted teljesen, ám hozzátapad elmédhez, a tudatalattidhoz, vagy megmérgez, vagy szellemi csúcsokra irányít, fejtegette áhítatosan Gorombás Edömér, koccintásra emelte poharát, melyben olajosan ringott az aranysárga barackpálinka; a tél csak vigyorgott, visszahúzott karmokkal, még se fagy, se hó, se jég, a kocsma melegében a közösségi összetartozás izzadtsága lengte körül a nihilista vigyorokat.

Egy frászt, barátom, egy frászt!, csóválta meg fejét Körősfői Géza; amikor a szövegértés olyan szinten van, mintha ákombákomokat festenél a parlament falára, akkor az a leharcolt emberi elmében továbbra is csak ákombákom marad; vedd le tudományos szemüvegedet, vedd le zakódat, kicsit kócold össze hajadat, és legyél hétköznapibb. „Egymondatos” aggyal igyekezz gondolkodni, Hitler is megírta ezt, a tömeg egyszerre csak egy problémára tud koncentrálni, kettő már összezavarja, a siker nem az igazságban, hanem az egyszerű tálalásban keresendő. A demokrácia túlságosan bonyolult, túlságosan tudományos.

Gorombás néhány pillanatig nem tudta eldönteni, hogy barátja szórakozik vele, netán hülyére veszi, ám logikailag ez értelmezhetetlennek látszott, a barátság komoly dolgokban nem tűri a mellébeszélést. Egy részeg fickó leborult a székről, megmerevedve bámulta a plafont, göcsörtös ujjaival a levegőt markolászta, koszos, fekete körmei akár egy héja karmai, áldozatért hadakoztak, netán csak segítségért. Kőrösfői érdeklődve bámulta a férfit, de nem mozdult, a halál előtti állapot olykor évtizedekig tart, jegyezte meg halkan barátjának; az agónia lassú és kegyetlen, a sejtekben zajlik a háború élet és halál között, a tudat és az ösztön nem hadakozik már, mivel csak az ösztön létezik, a túlélés kiirthatatlan ösztöne, az utolsó lélegzetvételig.

Gorombás némán bólintott; egy tudományos kísérlettel igazolták az angolok, hogy a szegénység, a kilátástalanság eleve esélytelenné teszi az embert, nincs alternatíva, nincs kilábalás, nincs esély, csak megdöbbentő vegetáció. Persze, ha egy jachton múlatja az ember a szabadságát, netán még ott is dolgozik, mert első a haza, az más vetületet ad az élet értelmének. 

Kőrösfői nevetett; a múltkor, a parlament előtt mondtam a fiatal rendőrnek, hogy haverkám, nem haragszom rád, de át kell törnöm a kordont; nekifutásból kettejüket borítottam fel, feküdtünk a földön, egymással szemben, és röhögtünk; haverkám, közölte rekedtes hangon, egy kurva ember sincs az épületben, mi a fenének akartok ti ide bemenni?; és igazat kellett adnom neki, a bűnt jelképként fogja fel az ember, az élet bonyolult jelképrendszerek összessége, tudatos és tudattalan, ám a bűn mint jelkép ellen nem sok értelme van harcolni, tüntetni, ha az elkövetőt nem tudod elkapni. Ha elkapod a bűnözőt, akkor a bűnnel már nincs mit kezdeni, az már az igazságszolgáltatás dolga, hogy arányos és méltányos ítélet legyen a vége. Tehát, semmi értelme üres épületek előtt tüntetni, még akkor sem, ha az az ország háza.

Gorombás kért még kettő barackpálinkát és még két sört. Szűk mezsgye húzódik értelmes élet és értelmetlen élet között, a vágyak és a valóság között, a többség soha nem jut át egyik oldalról a másikra, mintha a kasztok között soha nem lenne átjárás. És tényleg nincs.

Erre ittak. Ha van Isten, akkor ezt nagyon rosszul találta ki, még szerencse, hogy van barackpálinka, röhögött Körősfői.

Érdeklődés hiányában azon a napon sem tört ki a forradalom.

Fotó: Euronews

Démoni bujaság

Érzem illatod, amit itt hagyott 

a megsárgult erdők felé futó szél, 

a kéj mély bódulatban csábítja ujjaim 

hegyek és völgyek titkos útjain, 

meg nem állítja szeszély. 

Érzem illatod, amit itt hagyott 

a lomhán, lustán zuhogó őszi eső, 

fénylő, esendő férfilétem látom lángra 

lobbanni parázson: hozzám simul 

s elveszejt örökre a nő.

Érzem illatod, amit itt hagyott 

a szitáló ködben bujdokló

részeg álom, 

könnyen legyőz bősz, ruhátlan angyal, 

ajka ajkamon időz, míg mérge 

szétfut minden idegszálon.

Fotó: pinterest

Mammon serege

Persze, csak úgy kell tenni,

mintha...,

újabban mindent elbír

a papír és a tinta,

mintha minden rendben

lenne,

mintha csak bólintó

kapcsolót lehetne

szerelni az emberekre,

mintha csak be lehetne

plakátolni a hazát,

aztán elképedni:

nem látsz tőle, nahát?

Csak úgy kell tenni,

mintha elég lenne

a kenyér,

és kimondani,

nem kap az, ki henyél,

sejtetni, kap a pofájára,

aki dumál,

felségsértés a vád,

még ha nincs is király;

csak úgy kell tenni,

mintha itt lenne

az erő,

mintha felesleges lenne

a temető,

hisz mintha itt járna

köztünk a „Teremtő”,

mintha szószéken

születne az igazság,

mintha térdre esne,

ki papi csuhát lát,

mintha a projekt neve

az lenne: Kánaán,

mégis mintha kicsit túl sok

lenne a titok és a talány,

mintha túl sok lenne

a jajgatás, meg az ima,

mintha átfestve

recsegne a demokrácia,

mintha szolgák lennének

csak és urak,

mintha lenne olyan,

aki utat mutat;

minthaország még

mintha lenne,

mintha benne bárki

is lenne szeretve,

mintha nem csak gyomot

nevelne a magyar ugar,

mintha jutna mindenkinek

hús, kenyér és hal,

mintha komolyan venne

bennünket bárki,

mert ősi nyilainkkal

akarunk még mindig

vadászni,

mintha valaki az időt

visszatekerte volna,

vallásháborút játszva

támad ismét a szittya

horda,

miközben nincs már

se emberség, se morál,

Mammon serege

– csámcsogva, röhögve –

mindent felzabál!

Fotó: pixabay

Mephisto, avagy a dolgok folyása

Tomori Elek ott állt a Szabadság híd tetején, kicsit lihegett az erőlködéstől, mikorra felért. Felpillantott a magasba, a kitárt szárnyú, mozdulatlan turulmadarakra, mintha várhatna tőlük segítséget, aztán lenézett a mélyben hömpölygő Dunára.

– Talán inkább az asszonyt kellene ledobnom – dünnyögte keserűen. Határozatlanul ácsorgott a magasban, görcsösen szorítva a hideg vasszerkezetet. Zakója belső zsebében ott lapult a tértivevényes levél, mely szerint felesége beadta a bíróságra a válókeresetet. Ötvennyolc évesen már nehezen mozdul az ember. Tomori Eleknek másnap volt az ötvennyolcadik születésnapja.

Mephisto és Gábriel a rakodópart alsó kövén ücsörögtek, hamburgert faltak, közben bámulták, ahogyan úszik a dinnyehéj, hallgatták, amint „fecseg a felszín, hallgat a mély” s mindketten azt gondolták, József Attilának igaza volt. Persze azt is tudták, a jó költőknek mindig igazuk van, ha nem is tetszik ez mindenkinek.

– Megmented?

– Tudod, hogy nem tehetem. Ám isteni sugallatot fogok neki küldeni.

– Az jó lesz. Jelen állapotában biztosan boldogabb lesz tőle.

– Nem lesz boldogabb, viszont a sugallat hatására dönthet úgy, mégsem ugrik le.

– Lehet. De az is lehet, inkább a feleségét dobja le.

– Minden lehet, amikor elkeseredett az ember.

– Mi lenne, ha én próbálkoznék? Például megtanítanám vízen járni.

– Azzal tényleg sokra menne.

– Igen. Új képességével új életet kezdhetne, pénzt kereshetne vele, médiaszenzáció válhatna belőle.

– Ne bolondozz ezzel. A hívők meglincselnék.

– A XXI. században már nem szokás meglincselni senkit.

– Ugye, ezt te sem mondod komolyan?

– Jól van, na! Nem mondtam komolyan.

– Valamit ki kellene találnunk, gyorsan, mert lepottyan onnan.

– Bassza meg! Rácsöppent a ketchup a nadrágomra!

– Azzal a szerencsétlennel foglalkozz már, ne a nadrágoddal.

– De ez a kedvenc nadrágom!

– Nézd, észrevették. Hamarosan itt lesznek a rendőrök, tűzoltók, mentők. És a felesége is.

– A felesége hogy kerül ide ilyen gyorsan?

– Véletlenül.

– Ismerem már a véletlenjeidet! Az lesz a vége, mint Jeruzsálemben!

– Az tévedés volt részemről.

– Ez nem az?

– Nem.

Tomori Elek meglátta feleségét. Dühös lett. Úgy döntött, gyorsan lemászik a híd tetejéről, megöleli, a korlát mellett, aztán egy hirtelen mozdulattal bedobja a Dunába. Mindegy is, hogy épp egy jégtáblára esik, vagy a vízbe. Mocsok ribanc! El akar válni tőle. Pasija van. Biztosan pasija van. Hálátlan ribanc. Harminc együtt töltött év semmit se jelent neki. A szép házuk, a külföldi nyaralások, az Audi a segge alatt. Ja, meg a két gyerek. Persze ők már felnőttek. De ki lehet az a szemét, aki összeáll egy ilyen nővel? Lemászik, bedobja a Dunába.

– Azt hiszem, engedem belezuhanni a folyóba!

– Hát, nem azért vagyunk itt, hogy megmentsük?

– Kirázott a hideg tőle azok után, amiket gondol. Még én sem vagyok ilyen gonosz. Az asszonyt akarja bevágni a folyóba. Eszébe sem jut, hogy borzasztó módon csupa hazugsággal, csalással telt az élete, és illene vezekelni mindezért?

– Ez egyetlen embernek sem jut eszébe. A vezeklést mindig a másiknak szánják.

– Én már nem akarom megmenteni. Te tégy, amit akarsz.

Tomoriné, született Patakos Vivien Helga undorodva figyelte férje ügyetlenkedését.

– Még elpusztulni sem tudsz méltósággal, te szerencsétlen – mormogta maga elé. Tomori Elek már leért, ott állt a korláton, nyújtotta kezét felesége felé, aki megragadta a karját. Mindkettejüknek erős volt a szorítása, szemük egymásra meredt. A férfi megcsúszott, zuhanni kezdett, felesége igyekezett a korlátnál megtartani magát, kirántani kezét férje szorításából, ám átbillent, és akár egy hollywoodi akciófilmben, lezuhantak a sötéten örvénylő folyó vizébe.

– Egyikünk sem nyerte meg a fogadást.

– Nem. Elkéstünk.

– Én mondom neked már lassan ötezer éve, hogy menthetetlenek.

– Nem azok. Talán a mi módszereink nem megfelelőek.

– Ugyan, ne viccelj!

– Azt hiszem, ott rontjuk el, hogy megmenteni akarjuk őket. Akkor már nem lehet, az már az utolsó pillanat, a tragédia bekövetkezik, mindenképpen, nincs mit tenni. Nem élhetik túl, ahová évtizedek gyűlölködése, hazugsága, önzése után eljutnak. Előbb kell megtalálni őket. Amíg van remény.

– Húszéves korukban akarod mindegyiket megkeresni? Megőrültél?

– Előbb kell utat mutatni nekik.

– Ah! Te is reménytelen vagy, nem csak ők!

– Megpróbáljuk?

– Egye fene! De csak akkor, ha most eljössz velem, eszünk egy hamburgert. Most kolbászos-gombásat akarok. Még mindig éhes vagyok.

Fotó: Blikk

2027

(Reggel hat óra. Magas, erős férfi lép be az ajtón. Negyvennél idősebb, de még nincs ötven. Farmert és fekete inget visel, az ing nincs begyűrve nadrágjába. Erős, sűrű szemöldöke fekete, a szeme is sötét, de inkább ábrándozó mint kegyetlen, ujjai hosszúak, nagy keze inas, de finom.) 

– Tisztelt hölgyeim és uraim! Érezzék megtisztelve magukat, hogy itt vagyok! Látogatásom szándékolt és tervezett, melynek semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, talán csak a Jóistenhez és egyéb, kisebb istenekhez, mert önök számára most eljött az idő! Nekem ehhez semmi közöm, tényleg semmi. Jaj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, Gecsvalik Ede Hunor vagyok, az ítéletvégrehajtó. Nem szép mesterség, tudom, de ez is csak egy munka, melyért megfelelő fizetség jár. Megígérem önöknek, méltányos és gyors leszek, nem azért, mert nem szolgáltak rá a szenvedésre vezérlő nagyjaink szerint, hanem mert az én gyönge szívem együttérző. Nagyjából. 

Azért mondom, hogy nagyjából, mert egyszer szívesen kipróbálnám a nácik módszerét, akik hentes kampóra akasztották fel az árulókat. Higgyék el, még én is beleborzongtam, elképzeltem, ahogyan a hegyes kampó beszalad az áll alatt a húsba, átszúrja a nyelvet, majd a szájpadlásban áll meg a vége, nem éri el az agyat, nehogy túl gyors és könnyű legyen a halál; a test súlya húzza lefelé a hátrakötött kezű elítélteket, a fájdalom, a zubogó vértől való fuldoklás végez velük. Idővel. Szörnyű. Tényleg beleborzongtam, amikor ezt egy filmben láttam, bár az is lehet, csak a bomlott elméjű filmrendező találmánya ez a kivégzési mód, még a nácik sem voltak képesek ilyen aljasságra, bár ebben nem vagyok biztos. Sokat beszélek, tudom, de meg kell adni a tiszteletet a halálba menőknek, és tudom azt is, hogy szavakkal is lehet ölni, de úgy sejtem, erre most nincs elegendő idő, bocsássanak meg nekem ezért. 

(A folyosóról rohangálás, ordítozás zaja szűrődik be, néhány pisztolylövést is hallani, messzebbről géppisztolyok kereplésének hangja fut végig a megszürkült falak között.) 

Most következik az a rész, melyet nagyon utálok, fel kell olvasnom önöknek az ítéletet. Tudom, elhangzott már a bíróságon, fellebbezésnek sincs helye, ám ez a szabály, hát, ne szegjük meg, mert még a végén mi feszengünk itt kötéllel a nyakunkban. Jaj, de paraszt vagyok, önök már kötéllel a nyakukban ácsorognak, látom, a kolléga kellően megfeszítette, hogy érezzék a halál leheletét, mely bizony bűzös. Legalábbis úgy sejtem. 

Ne haragudjanak rám, én szívesen csevegnék önökkel, bár tudom, összevarrták a szájukat, hogy ne tudjanak megszólalni, még a végén vad eszméket ordibálnának szét, éljen a haza, éljen a szabadság, éljen a demokrácia, tudom én, de erre tényleg semmi szükség, és valljuk be, túl sok értelme sem lenne. Úgy látom, önök fiatalok, önök előtt állt volna a jövő, a két hölgy szülhetett volna egy tucat gyereket, szerethette és kényeztethette volna férjét, finomakat főzhetett volna; nekem például a csirkepaprikás a kedvencem, szeretem a hagyományokat, és tisztelem is. A két fiatalember pedig szolgálhatta volna a hazát, csinálhatott volna gyerekeket, főzhetett volna pálinkát, hogy mást már ne is emlegessek. Na, mindegy is, nem az én dolgom ítélkezni, vannak erre megfelelő, tanult emberek, akik végzik a dolgukat, akik megállapítják és kimondják a bűnösséget. A törvény szent. Nincs apelláta, aki lop, levágják kezét, aki másképp vét, lógni fog. Na, mi ez a lárma, nem lehet így dolgozni! 

Szóval, az ítéletek. A Nemzeti Szittya Tanács és a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető iránymutatása szerint, a Nemzeti Megfellebbezhetetlen Bíróság ítélete alapján Solymosi Szidónia vádlott felbujtás, izgatás, az állam elleni bomlasztó tevékenység, rémhírterjesztés, a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető szidalmazása miatt kötél általi halálra ítéltetett, mely ítélet azonnal végrehajtandó. Bocsásson meg kisasszony, megnézem, ki ricsajozik ennyire odakint, így nem lehet dolgozni, így nem lehet átéléssel csinálni semmit sem! Még meghalni sem. 

(Az ajtóhoz sétál, kinyitja, kidugja fejét, szétnéz, aztán gyorsan visszalép, visszacsukja az ajtót, a zárban elfordítja a kulcsot. Odalép az egyik férfihez, megfogja az állát, a másik kezével hátul a fejét, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés.) 

– Gömöri doktortól tanultam, csak egy finom mozdulat, semmi fájdalom, semmi felesleges kín. Így kell ölni, kérem. Úgy láttam, börtönlázadás tört ki, néhány fogoly fegyvereket is szerzett. Ne aggódjanak, ez nem gátolja meg az ítéletvégrehajtást, hiszen nekem ez a feladatom. Természetesen leverik majd ezt a nevetséges lázadást, mert a hatalom erős, bebiztosította magát időben, felfegyverkezett, megfizeti bérenceit és zsoldosait. Na, miket beszélek? Szerencse, hogy itt nincs beszerelve kamera, mikrofon. De ez a helyzet, hölgyeim és uraim, a Jóisten sem mentheti meg önöket, a rendszer tökéletesen kiépült, minden csavar a helyén, a mű egész és megismételhetetlen, vértelenül épült, de véres kegyetlenségre képes immár. Nincs ellenség, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, vigyázban, szemlesütve, fejet lehajtva, engedelmesen. 

(A második férfihez lép, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Az ajtón dörömbölnek, rázzák a kilincset. Az egyik nő mellé áll, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Géppisztolyok ütemes dörrenése hasít bele a csendbe. Kívülről szétlövik a zárat, belökik az ajtót. Négy fegyveres rohan be a cellába. Gecsvalik fogja a lány állát és fejét.) 

– Tisztelt uraim! Beszéljük meg! Tudják, én parancsra cselekedtem, mert még a katonaság idejéből ismert a mondás, a parancsot megbaszni nem szabad, mert szaporodik. Ne értsenek félre, nem tréfálkozom, az élet véges, a helyzet szomorú, a rendszer mindenkit beállított a sorba, maguk is tudják! Van egy kölyköm, ja, és ott az asszony is, élni kellett, valahogy. Ez is egy munka. Ha én nem csinálom, elvégezte volna más. Mindig van jelentkező, jó pénzért mindenre. 

Igen, a rendszer, én is tudom, gyalázatos, korrupt, aljas, számító, hazug, de ezt senki sem merte kimondani. Most egyébként forradalom van? Csak kérdem. Mert annak örülök. Mindennek vége szakad egyszer. 

De nem szaporítom a szót. Egyezzünk meg! Én elengedem ezt a csinos lánykát, önök pedig elengednek engem. 

(Az egyik fiatal férfi bólintott, Gecsvalik elengedte a lányt, felemelt kézzel előre lépett. Egy másik fegyveres odament a lányhoz, eloldozta, egy szikével óvatosan átvágta száján a varratot.) 

– Uraim, remélem, megegyeztünk. El is megyek haza. Az asszony marhahúst készített, gombával. Nagyon finom, meg is hívhatom magukat, ha gondolják. De jó, hogy vége van már ennek a mocsok rendszernek, az étel is jobban esik az embernek – nevetett hangosan. – Akkor én mennék. 

– Sehová sem megy! – lépett elé Solymosi Szidónia. – Hozzatok egy hentes kampót! 

(A lány merőn néz Gecsvalik szemébe, akit megbilincselnek. Nincs benne harag, de még mindig remeg a keze, nyakán piroslik a kötél nyoma.) 

– Egy húskampó. Csak a feeling miatt. Amíg beszélgetünk – mondta mosolyogva. Eszméletlenül fájt a szája, minden egyes szónál. – Csak a haza, a szabadság, a demokrácia miatt.

Fotó: Human Online

Tenger gyümölcse

A fekete Honda robogó fürgén cikázott a lassan hömpölygő autóáradatban, egyik-másik autós megszokásból rádudált, de a forró, eseménytelennek látszó nyári napon még ez a látszólagos türelmetlenkedés sem volt képes eloszlatni a sűrűn gomolygó, láthatatlanságában is vibráló, az úttesten terpeszkedő benzingőzt és kipufogógázt. A nagyváros magas épületei közt ráérős mozdulatlanságban állt a levegő, a hőség kényszerzubbonyként kötötte gúzsba a közlekedőket, a járókelőket. 

Renato élvezte a nyaktörő száguldást, bár a kicsinyke motor határt szabott vágyainak, az sem zavarta, hogy a bukósisak alatt kövér patakokban folyt le arcán a sós veríték. Már lassan két éve pizza futárként dolgozott. Elégedett volt sorsával, már szinte el is felejtette a kis szabolcsi falut, ahol húszévesen csak a legyeket kergette, no, meg a lányokat. 

Motorjával felhajtott a járdára, lefékezett a foszló vakolatú, négyemeletes ház kitárt kapujában. Épp egy idős hölgy tipegett ki pórázon cibálva maga után a megveszetten ugrándozó, zsemleszínű ölebét, melynek a nyakában egy gondosan megkötött rózsaszín masni bújt elő a nyakörv alól. Magas fejhangon – mint amikor vasat kalapálnak súlyos szerszámokkal, hogy szétszakadni készül tőle az ember dobhártyája – igyekezett lenyugtatni a viháncoló ebet. Renato egyetlen szót sem értett belőle, de nem is nagyon érdekelte. Gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta a járműve csomagtartójára szerelt dobozt, kihúzta belőle a legfelső, színes kartondobozba csomagolt, még forró pizzát. Ellenőrizte a címet, aztán nyurga, szinte kecses mozdulatokkal, akár egy zsákmánya után iramodó fekete párduc, hármasával szedve a simára, szürkére kopott lépcsőfokokat; pillanatok alatt felért a harmadik emeletre. Vastag vasrács fogadta, rajta hatalmas zárak és lakatok terpeszkedtek, jelezve, a lakás gazdája nem a nyitottság és a bizalom fehér szárnyakkal repkedő angyala. A rács mögött, a vaskos faajtóhoz csavarozott táblán cizellált betűkkel a következő szöveg állt: Kovács Fekete Demeter, mérlegképes könyvelő és okleveles könyvvizsgáló. Alatta fekete, vastag filctollal ezt lehetett olvasni: FELESLEGESEN NE ZAVARJANAK!!! 

Renato megrántotta vállát, a csengő apró gombját két rövid, határozott mozdulattal megnyomta és amíg várakozott, levette izzadt fejéről a bukósisakot. Halk kulcscsörgés után a nehéz faajtó éles nyikordulással kitárult. 

Kovács Fekete Demeter magas, kövér, vagy ahogyan ő fogalmazott, kissé erős testalkatú, ötven körüli férfi volt. Fiatalon, súlylökőként szép eredményeket ért el, egyszer majdnem bekerült a nemzeti válogatottba is, de a szövetségi kapitány váratlanul meggondolta magát. A jó adottságokkal rendelkező fiút kedvelte, de megbízhatatlannak tartotta, mert nem járt rendszeresen edzésre, ha úri kedve úgy diktálta, mindenféle magyarázat nélkül egy-egy versenyt is kihagyott, pedig tényleg tehetséges volt, sorra nyerte az érmeket, kupákat, de csak akkor, ha időben felébredt, és nem késte le a buszt. Senki nem tudta ennek okát, senkinek nem adott magyarázatot. 

– Apád is könyvelő volt, Isten nyugosztalja – zsémbelt vele mindig anyja –, neked is annak kell lenned, mert jó szakma, tisztességesen meg lehet élni belőle. Neked nem ezeket a vacak vasgolyókat kell hajigálnod. 

A fiú apja halála után úgy érezte, belökték egy feneketlen mélységű, sötét kútba, ahová se fény, se hang nem jutott le, a vakító, kerek nyílásban csak anyja idegzsábától rángó arcán kívül az idők végezetéig már mást nem láthat. Haragudott apjára, aki váratlanul halt meg, bár később megértette, ennél jobb megoldás nem létezett megszabadulni anyja karmai közül, aki kihasított magának egy szeletet a világból, ezt a szeletet erőszakosan, késsel, baltával, rikácsolással és sokszor konok némasággal mindenáron a maga képére akarta formálni. Erőtlenül hulltak a koszos konyhakőre a felé áramló szavak, de esélyük sem volt, hogy mondatokká álljanak össze. Kovács Fekete Demeter anyja maga volt a megtestesült közöny, az elvakult akaratosság és a kíméletlen elutasítás. Nem engedte markából fiát, és amikorra egy kellemes napon anyja is elindult a másvilág felé, csak abban reménykedett, apját nem fogja ott megtalálni. Akkora persze már minden elúszott, sportsiker, feleség, család, gyerekek, felnőttnek látszott, de már esélye sem volt rá, hogy tényleg felnőtt legyen, komoly, határozott döntésekkel, erkölcsi tartással. Anyjával élhetetlenné váltak a nappalok, döglött legyekként köröztek közöttük a szavak, mondatok. Látszólag édesnek tűnt az élet, valójában az idő megkeményedett, megavasodott csokimázzá merevült. 

– Mennyi lesz? – bökte ki kurtán, köszönés helyett, mintha fogalma sem lenne az árakról. Gyűlölte magát a lustaságáért, de utált főzni, elvesztegetett időnek tartotta, így egyik nap lejárt a sarki kifőzdébe, kétnaponként pedig pizzát rendelt, mindig tarjás- sonkásat, amit hihetetlen mennyiségű kovászos uborkával és erős paprikával kísérve habzsolt be. Néha vérzett a végbele, orvosa figyelmeztette, nagy baj lesz, ha nem fejezi be a mértéktelen mennyiségű erős, fűszeres étel fogyasztását. Nem fejezte be, ez volt az egyetlen szenvedélye, égett a szája, a torka, a gyomra, megfogalmazhatatlan volt ez az örömérzet, úgy tűnt, mindent kiéget belőle a vérvörös cseresznyepaprika. 

– Ezerötszáz – felelte hanyagul Renato, félig betolta a rács rúdjai közé a pizzás dobozt. Megspórolt egy köszönést, viszont azonnal tudta, a borravalónak búcsút inthet. Tíz alkalomból kilencszer pontosan eltalálta, lesz-e borravaló vagy sem. A könyvelő váratlan mozdulattal megragadta és berántotta a rácson belülre a dobozt. Egyikőjük sem mozdult, mereven néztek maguk elé, mintha várnának valamire, egy hangra, egy jelre, amely továbbmozdítaná az időt. 

– Ezerötszáz – ismételte meg a fiú határozottan, ám még mindig udvariasan, pedig egy pillanatig sem kételkedett abban, ez a levegőt fújtatva szedő kövér férfi elsőre is jól hallotta őt. 

– Mondtam a telefonban, hogy ne cigánnyal küldjék ki a pizzámat – bődült fel olyan hangerővel Kovács Fekete Demeter, hogy még ő maga is összerezzent. Érezte, a hazugságtól feje búbjáig elvörösödik, ettől aztán dühös lett. Más ember rezzenetlen képpel hordhatja össze a legvadabb baromságokat is, ő meg egy ártatlan füllentéstől is szívszélhűdést akar kapni. Jobb nem beszélni, ahogyan anyjával ezt már megszokta. 

– Megmondtam a telefonban, megmondtam – ismételte hadarva, és fogalma sem volt arról, miért kötött bele a fiúba, akit előtte még soha nem látott, valójában azt is tudta, még soha nem cigány futár vitte ki eddig a pizzáját. 

– Ezerötszáz – ismételte meg harmadszor Renato, aki égő, fekete szemeivel a könyvelő tekintetét kereste. 

– Nem szeretem a cigányokat – válaszolta Kovács Fekete Demeter. – Nincs bajom velük, még soha nem bántott egyetlen cigány sem, de nem szeretem őket. Anyám azt mondta, óvakodjam tőlük, bár ezt mondta a zsidókról, muszlimokról, kínaiakról is. A magyarokról nem mondta ezt, érdekes. Apám persze rögtön azt vágta rá, ne beszéljen marhaságokat. 

Örült annak, hogy közöttük terpeszkedik a vaskos vasrács. 

Renato fejére tette sisakját, felhúzta kezére a motoros kesztyűt. 

– Uram! Most érkeztem Jamaicáról. Szép idő van ott. A Tenger gyümölcse pizza a legjobb, legközelebb feltétlen próbálja meg, mennyei ízek. 

A könyvelő önkéntelenül elmosolyodott. 

– Ön jamaicai? 

– Részben. Az anyai dédnagyanyám hajótörést szenvedett ott, még a huszadik század elején. Anyai dédnagyapám jamaicai, talán, remélem. Rám meg azt mondják, hogy cigány vagyok, de tévednek. Ezt csak ön tudja, mivel most önnel megosztottam ezt a titkot. És jó választás volt a pizzája. Ma ez a legjobb. De ne feledje a Tenger gyümölcsét. 

Az elhájasodott, kövér súlylökő beletúrt nadrágja zsebébe, tenyerébe szorította és galacsinná gyúrta az előkészített ezrest és ötszázast, majd áthajította a rácson. A színes papírgömb nem gurult messzire. Egymásra néztek. Várták, de mégsem láttak haragot vagy gyűlöletet egymás szemében. Renato lecsapta a sisak ellenzőjét. 

– Ne feledje a Tenger gyümölcsét! – rikkantott nagyot és hármasával vette lefelé a lépcsőket.

Fotó: pixabay