Tüncibünci konyhapultra dőlve zokog,
kopott lábasban csirkepörkölt rotyog,
szakadt és szürke már
menyasszonyi fátyol,
öreg és pocakos lett az
egykor bájos Ámor,
mosogatólébe fojtotta
szerelmét az élet,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Hímcsimbók meccset néz
és sört vedel,
minden álom szétdobálva
ágy alatt hever,
de úgy hiszi, ő
semminek sem oka,
benne aztán tényleg
semmi hiba,
csak elszaladt tétlen,
észrevétlen az élet,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Tüncibünci sír, boldogtalan:
ronda vagyok, ősz a hajam,
nem történik semmi velem,
minden olyan reménytelen,
én egy szép, új életet kérek,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Hímcsimbók kitámolyog
a kicsiny konyhába,
felesége ott ácsorog
halkan sírdogálva,
megölelhetné, jut eszébe,
de a meccsnek még nincs
vége,
utálja már a szörnyű
kispolgári létet,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Huszonöt év elszaladt gyorsan,
plakátország mosolyába forrtan,
Tüncibüncik elvesztették
a meccset,
Hímcsimbókok meg semmit
sem nyertek,
részeg álmok lettek
a mesék,
előre vetítve a
világ enyészetét,
a kommunikáció hazug
és hűvös,
pedig mindenki tudja,
ki az igazi bűnös,
s amíg hangosan szól hősökről
és álnokokról az ének,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Fotó: pixabay
2 megjegyzés:
De a pirézek soha sem rohadnak meg, sőt mindig képesek újra termelődni. ugyan úgy a szépreményű Tüncibüncik és a sörhasú meccset bámuló hímcsimbókok is. Nagyon jó a vers, a társadalmi diagnosztikád mindig kitűnő, már csak kezelő orvos kéne hozzá! Gratulálok József!
Kedves István, köszönöm!
A pirézek ilyenek, gyűlölhetők, sajnos. De majd megszeretjük őket egyszer!
Megjegyzés küldése