Legyél

Lírai vagyok, akár egy bal-füles teáscsésze,

és szép is,

„csakazértis!”,

szövegértésemet próbára teszik a kék plakátok,

szívlapátot szorongat a kéz,

nem csoda,

megáll az ész;

nonverbálisan közlöm,

mit is gondolok, de most talán nem írnám le –

szegény szmájlik szégyenkeznek.

Egy ideje kapok üzenetnek tűnő magyarázatokat,

melyek alapján egyetértőleg kellene tudnom,

hogy ki az ellenség,

épp ki,

zsidó, cigány, migráns, homokos, brüsszelita –

szövegértésem próbára teszi a szájbarágás,

persze, ellenállok,

húzzatok le a listátokról! –

eszembe jut Esterházytól az

„Így gondozd a magyarodat”,

másnak más jut eszébe,

hadüzenetek fogalmazásában mindig jók voltunk,

egyetértésben sosem.

Lírai énem kitüremkedik a sorból,

most nem káromkodom;

az előző rendszerben is megfigyeltek,

pedig ártatlan voltam,

most is ártatlan vagyok,

pusztán nem bírom gyomorilag a

spicliket és az árulókat,

a falnak is füle van, meg a telefonnak!;

Dosztojevszkijt és Szolzsenyicint kedvelem,

nem az orosz medvét és atomot,

Kínából Tibet áll közel hozzám,

nem a műanyag tornacipő,

és nem a furfangos Fudan egyetem.

Legyél. Néha. Ember.

Léhaságod álca a gyávaság tükrében,

léhának lenni megbocsáthatóbb,

mint gyávaként játszani, mondod;

a tudatalatti jövőt vizionál,

az ego múltat,

napnyugtakor a törpének is

hatalmas az árnyéka,

a sötétben mindenki fél –

mindenkit elnyel a mély.

Már nincs hatékony ima,

a bal-füles teáscsészék politikai

alapon törnek.

Mint a jobb-fülesek is.

Én pedig lírai vagyok.

És szép.

Fotó: Pinterest