Hallgatásba merülve

–    Te egy büdös köcsög vagy – vágta Kaparcsi Gerzson arcába Mojzli, a hentes, aki – egy henteshez méltatlanul – nem nyomott többet hatvan kilónál. 

Igenis, egy hentes legyen tagbaszakadt, szép, nagy marha ember, aki elbír a marhákkal, de mindezt nem árulta el neki, csak megkérdezte tőle, hol a szájmaszkja, mivel mindenféle gyilkos vírusok szaladoznak, ő pedig ráleheli a friss húsokra, és a végén még kiirtja Budapest összes polgárát. 

– A főkeresztény-fővadász megmondta, legyen több istentisztelet, vagy mise, az majd segít, egyébként sem vagyok lojális a koronához – dörmögte mély hangján. Ilyenkor Kaparcsi mindig úgy gondolta, egy mikrofon, egy hangmodulátor és egy hangszóró van elrejtve a pult alatt, Mojzlinak nem lehet ilyen mély hangja. 

– Igen, az ima majd segít – nevetett –, mert más nincs is, Nyugat-balkáni állapotok uralkodnak a kórházakban, az orvosi rendelőkben, valóban már csak az ima segíthet, vagy az sem. 

– Na, ne szidjad a Nyugat-Balkánt – dörmögte Mojzli –, úgy tűnik, több eszük van, mint nekünk, ott nem csak rendelkeznek, hanem cselekszenek is. 

A friss tarjából rántott húst akart készíteni, abból jó, nem annyira száraz, mint karajból, sült krumplival, kovászos uborkával; ha már el kell pusztulni, legalább adja meg a módját. Gyönyörűen sütött a Nap, ott, a naprendszer közepén, és örült, hogy végre itt is érezni, leült egy park ütött-kopott padjára, élvezte a semmittevést, a semmire gondolás kegyelmi állapotát, mely ritkán adatik meg; az információk ölik meg az embert, megzavarják az agy működését, a rossz agyműködés megkutyulja a test beállított folyamatait, és már kész is a baj, persze, az információk hiánya is agyhalottat csinál az emberből, csak az egy lassú lefolyású pusztulás. 

Nagy volt a forgatónyomaték és a centrifugális erő, a busz élesen kanyarodott, az euró árfolyama ismét növekedett, a szemfényvesztés szélárnyéka sem segített semmit; statisztikailag verőfényesnek és mézédesnek látszódott az élet, Kaparcsi Gerzson alig állt a lábán, úgy tűnt számára, mintha a verőfényes és mézédes élet épp akkor szökne ki belőle, át a busz ablakán, lehuppanva a frissen letérkövezett járdaszigetre. 

– Dögölnél meg! – visított Mazsorettke, amikor hazaért; formás mellei megemelkedtek, arca kipirult, szemei kitágultak, az üres joghurtos doboz oldalára billent a konyhapulton, pontosan a hegyes, fekete nyelű kés és az üres pörköltes tányér közé, amelyben egyetlen vöröslő húsdarab ott maradt, jelképezve a vegetáriusok reménytelen harcát. – Dögölnél meg! – ismételte meg a fiatal nő sokkal halkabban. – Egy élettelen fatuskó vagy. 

Kaparcsi bólintott, tegnap a maradék festékkel már megfestette az élettelen fatuskót, nem vitatkozott, a szavak feleslegessé váltak, az ember megtanulja, a haldokláshoz nem kellenek szavak, szavak nélkül is lehet elegánsan távozni a nemzetileg felesleges ágálók és elégedetlenkedők táborából. 

– Akarnálak szeretni – hajtotta le fejét Mazsorettke –, de téged nem lehet, lepereg rólad, mint egy repedezett fatuskóról a pocsék minőségű festék. 

– Talán a szereteted is pocsék – közölte minden meggyőződés nélkül a férfi, miközben a plafont bámulta. – Vagy tényleg repedezett, élettelen fatuskó vagyok. 

Mazsorettke nem tiltakozott, ám a szabályokba és formákba vetett hite megakadályozta, hogy megölelje a férfit, úgy vélte, illetlenség lenne megtölteni tartalommal a holt szavakat, a kiszámítható biztonság vasrácsai egyre sűrűbben álltak ellen a változásnak, mely csak egy sajtcímkére felírt szó volt: IGEN! De nem akarták elolvasni, semmilyen címkét sem kívántak elolvasni, mely spontán leköphette volna a szabálykövetés önelégült pofáját. 

– Te akár már el is pusztulhatnál, semmi hasznod – röhögött hangosan Csetneky Kázmér, egy sört és fél deci pálinkát helyezett Kaparcsi elé; a kiskocsma félhomályában minden történetnek jelentősége volt, fenntartotta a látszatot, hogy oda még élő férfiak járnak, nem csak olyanok, akik egykor éltek. 

– Semmi – bólintott Gerzson. – Erre igyunk! 

– Meg arra is – vigyorgott Csetneky. – Az én nevem ipszilonra végződik, jelezve nemesi származásomat, nekem nemesebb anyagból készült kötél jár a nyakamra. 

– Örökké fogsz élni. Akit szeretnek, akire emlékeznek, azok örökké fognak élni. 

Csetneky hahotázott. 

– Nem, barátom, két hónapom sincs már hátra, tegnap kibökte a doki. Ha a pénzen múlna, akkor nem halnék meg, akkor szeretnének, akkor emlékeznének rám. De nem azon múlik. Sosem múlt rajta semmi, pedig azt hittem. Tévedtem. 

Kaparcsi lassan lépkedett, a naplemente gyönyörű volt, vérnarancs színű, néhol belógott az összképbe egy-két sötét felhő. Mazsorettke várta otthon. Vagy nem. Nem volt kedve beszélgetni arról, hogy drágább lett a hús, a kormány mindent megtesz, aznap épp mennyien haltak meg; Balla Samu bácsit tegnap vitte el a halottszállító, Fényes Böske néni, a harmadikról, nem akar meghalni. Nem szeretett volna már semmiről sem beszélgetni.

Fotó: dunszt.sk