Kihallgatás

A recepciós riadtan ébredt délutáni szunyókálásából, öt perccel kettő előtt, majdnem kiborította a macis mintával díszített porcelán kávésbögrét, melyben mozdulatlanul és hangtalanul aludt a kihűlt kávé is. Ficzuk úr bizonytalanul gyűrögette tenyerében az idézést, mely a Titokvédelmi, Megfigyelési és Erkölcsrendészeti Alosztály kettes ki-, meg- és lehallgató helyiségébe szólt. A MEGJELENÉS ELMULASZTÁSA ESETÉN RENDŐRI KÉNYSZERCSELEKMÉNY ALKALMAZÁSÁRA KERÜLHET SOR!, állt fenyegetőleg az idézés alján. Ficzuk úr bele sem akart gondolni, hogy ez valójában mit is jelent. 

– Harmadik emelet, hatos ajtó – közölte mogorván a recepciós. – Ne flangáljon, üljön le oda – mutatott egy felhasadt ülőfelületű, fekete műbőr fotel felé –, mindjárt lejönnek magáért. 

– A tényállás megállapítására a közvetett és közvetlen bizonyítékok feldolgozása, a bejelentések értékelése, a tanúk meghallgatása után fog bekövetkezni. Már csak a maga meghallgatása van hátra, az ítélet természetesen már elkészült, fellebbezésnek helye nincs! – közölte szigorúan Hörcsök Kázmér nyugalmazott alezredes. 

– Elkészült az ítélet? – kérdezte csodálkozva Ficzuk úr. – Még egyetlen kérdés sem hangzott el. Még egyetlen kérdésre sem válaszoltam. 

– Nem számít. Szorít az idő. Statáriálisan megoldjuk ezt a kérdést. 

– Én nem sietek sehová. Statáriálisan? Kivégzés is lesz rögtön? Nekem még ennem kell egy szelet túrós rétest. Vagy kettőt. 

– Nem számít, maga a nép ellensége, és mint a nép ellensége, nyilván egyetlen kérdésre sem fog őszintén válaszolni, tehát felesleges is megkérdezni bármiről is. Statáriálisan a túrós rétesnek sincs jelentősége. 

– Na, még az előző rendszerben hallottam hasonlót, Gömöri párttitkártól, aki berendelt az irodájába, pártfegyelmit akart nekem adni, mint a nép ellenségének, mert túlságosan jóban voltam Galbácsnéval, fiatal kolléganőmmel. Gömöri szerint túlságosan is, pedig Galbácsné férjezett asszony volt, és bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett munkaidőn kívül. 

– Ez engem nem érdekel! – hördült fel Hörcsök alezredes. 

– Pedig ez érdekes történet – nevetett fel Ficzuk úr. – Sosem voltam párttag, úgyhogy értelme sem lett volna a pártfegyelminek, arról nem is szólva, a pártnak, és senkinek semmi köze az én magánéletemhez. 

– Na, már akkor is erkölcstelen életet élt, nem tartotta szem előtt a keresztény erkölcs előírásait. 

– Akkor – állítólag – a kommunista, vagy szocialista erkölcs volt divatban, lehetséges, hogy annak az előírásait nem tartottam szem előtt. 

– Az mindegy. Nem tartotta szem előtt, ez a lényeg. De most szem előtt van, már semmit sem tud letagadni. 

– Igen, ismét sok a gyáva besúgó – vágott elkeseredett grimaszt Ficzuk úr. – Az emberek nem tanulnak hibáikból, az emberek nem javulnak. 

– Maga csak ne moralizáljon. Elfogott e-mailek sora bizonyítja, hogy maga megtagadja a keresztény erkölcsöt, támadja az egyház megkérdőjelezhetetlen hatalmát. 

– Na, ezt ugyan maga honnan veszi? 

– Onnan veszem, hogy Isten szeme mindent lát. Már digitálisan is. Bevallja, hogy maga megkérdőjelezi az egyház mindenhatóságát? 

– Bevallom. Tanult gazembereknek tartom a papokat, ugyanolyanok zömében, mint az előző rendszerben, lepaktálnak a hatalommal, fényűzően élnek, nem végzik tisztességgel, ami a dolguk, nem törődnek a szegényekkel, az elesettekkel. 

– Ezt jegyzőkönyvbe vesszük. Szóval, maga a hajléktalanokkal van? Már ezzel is bűncselekményt követ el. 

– Mert együttérzek velük? Na, ne hülyéskedjen! 

– Ha így beszél, csak nehezíti a helyzetét. 

– A túrós rétest akarom. 

– Maga csak ne akarjon semmit. Maga már nem is akarhat. Aki ágaskodó farkáról küldözget fotókat az interneten, az elveszett a bűnben, fuldoklik a bűn mocsarában. 

– Látta? 

– Láttam. 

– Haladok a korral. Ma már a szex is az interneten zajlik. 

– Maga undorító ember. Láttam. Megnéztem alaposan. 

– Mert maga a fiúkat szereti? A maga beosztásában ezt lehet? 

– Na, ne legyen pofátlan. Természetesen én a nőket szeretem. 

– Én is a nőket szeretem. És a túrós rétest. Na, meg Annácskát. 

– Hagyjon már a túrós rétessel! 

– Hagyom. De Annácska is küldött fotót magáról. Azt nem látta? 

– Nem, azt nem láttam. 

– Akkor még nem kukkoltak? Pedig gyönyörűséges fotót küldött a puncijáról, ágaskodott az a kis huncut kakastaréja, és az erotika nyitogatta a száját. 

– Pfuj, maga disznó! 

– Nem, nem vagyok disznó! Nagyon kívánatos volt, még így, a neten keresztül is. 

– Na, ezt hagyjuk, tisztességes asszonyokat ne keverjen gyanúba. Az asszonyoknak szülni kell, főzni kell, mosni kell, nem ilyen vén kujonokkal enyelegni. Csak a maga farkáról van bizonyíték. 

– Ez szörnyű. Gondolja, hogy a bíróságon lesz szembesítés? A saját farkamnak kell szembenézni a saját farkamról készült fotóval? A bírónő pedig majd méricskéli, hogy egyeznek-e az arányok? 

– Maga perverz disznó! Ezt is jegyzőkönyvbe vesszük, megsértette a bíróságot. 

– Dehát nincs is bíróság. Maga citálta elő a farkamat. Na, mégsem a lányokat szereti? 

– Ezt töröljék a jegyzőkönyvből! – mordult fel vörös fejjel az alezredes. 

– Töröljék – bólintott Ficzuk úr. – Maga beszél össze-vissza. Én Annácskát szeretem, ehhez viszont magának semmi köze! 

– Nagyon téved, nekem mindenhez közöm van. Maga könyveket olvas, lázít, kritikusan áll mindenhez, amit a hatalom csinál, nem hagyja magát megmenteni. 

– Megvezetni nem hagyom magam. Nem kell engem megmenteni, legfeljebb csak a sok hazugságtól és hülyeségtől. 

– Pontosan erről beszélek, magának semmi sem jó, semmi sem tetszik, mindent megkérdőjelez. Így nem lehet élni. 

– Dehogynem. Csak így lehet élni a mai világban. Én egy becsületes civil vagyok, nem szolga, nem rabszolga. 

– Na, ebben azért ne legyen olyan nagyon biztos. Maga csak egy azonosítójel, aki szerepel a rendszerben. Ha kitöröljük, akkor nem lesz többé. 

– Értem. Csak ennyi? 

– Csak ennyi. Maga értéktelen, ráadásul veszélyes elem, nem lelkesíthető, nem együttműködő, nem befolyásolható, nem bámulja a televíziót, külföldi oldalakat nézeget az interneten, kétes elemekkel kommunikál, rosszallóan tekintget mindig, gyakran csóválja a fejét. 

– Ezek valóban szédületes bűnök. Akkor most kivégeznek? 

– Jogállam van, demokrácia. Nincs halálbüntetés, az a szerencséje. Ha rajtam múlna, már nem élne. 

– Azt elhiszem. Találkoztam már az előző rendszerben is magához hasonlóval. 

– Én onnan maradtam itt. 

– Azt látom. 

– Mit akar ezzel mondani? 

– Semmit sem. Szeretem a túrós rétest. 

– Jól van, akkor most ezt fejezzük be. 

– Fejezzük. Már éhes vagyok. 

– Maga javíthatatlan. Megírom magáról a jelentést. Azt hiszem, megvonják majd magától a magyar állampolgárságot. Méltatlan rá. 

– Értem. És miért? 

– Mert maga nem együttműködő. Maga gátolja a fejlődést, bomlasztja a rendet, lázít. Már mondtam. 

– Most is együttműködöm magával. 

– Mert muszáj. Csak azért. 

– Nyilván lenne jobb dolgom is, mint a maga sületlen vádaskodásait hallgatni. 

– A gyanú megalapozott. 

– A hülyeség pedig korlátlan. 

– Na, menjen! 

– Hová? 

– Haza. 

– Mégis elenged? 

– El. Most nincs időm magára. Túl sokan randalíroznak az utcán. 

– Így van ez, amikor a hatalom kövér ujjai közül kezd kicsúszni minden. 

– Tűnjön el. Majd küldök újabb idézést, ha a helyzet már rendeződött. 

– A helyzet már sosem fog rendeződni alezredes úr, ha felfeslett a varrás a történelem szövetén, azt az Úristen sem képes visszavarrni. 

– Ne okoskodjon. Menjen, amíg mehet. 

– Jól van, megyek. Eszem egy túrós rétest. Nem jön? Meghívom. 

– Finom? 

– Finom. 

– Nem, most nem mehetek. 

– Akkor majd legközelebb. 

– Majd legközelebb. 

Ficzuk úr komoran lépett ki az épületből, elindult a Gerbeaud felé, úgy gondolta, megérdemel egy túrós rétest. Vagy kettőt. A hatalom impotens, mosolyodott el, fogalma sincs a szerelemről. És másról sem.

Fotó: pixabay