Örvénylés

Megizzadt, amikorra a létra tetején egyensúlyozva sikerült lefűrészelni a fűzfaágat, mely legalább olyan vastag volt, mint a csuklója. Dalmata, a fekete szőrű korcs folyamatosan ott ugrált és szaladozott alatta, néha izgatottan vakkantott. A könyvtárban, egy képeskönyvben látta meg, hogy Dalmata nem is dalmata, hiszen olyan fekete, akár a szén, az igazi dalmata fehér, szép, fekete foltokkal, nyúlánk és izmos, Dalmata viszont kicsi és gömbölyű. Az létezhetetlen, hogy apja nem tudta, mégis ezt a nevet adta a kutyának, mintha ettől kifehéredne, megszépülne. Persze, ettől még imádta Dalmatát, ő volt az egyetlen barátja, neki mindent el lehetett mondani, megértően ült előtte, le sem vette róla fekete gombszemeit, csak bámult rá elfogulatlan imádattal, még akkor is, amikor a fiú néha sírt. Olyankor kicsit közelebb húzódott, fejét a fiú térdére helyezte, aki nagy szeretettel megsimogatta, megölelte.

A fűzfaág majdnem olyan magas volt, mint ő, szép egyenes, végig egyforma vastag; leült, a térdére fektette, és ahogyan nagyapjától látta, aki kosarakat fűzött a vékonyabb vesszőkből, igyekezett a fűzfaágat ívesre meghajtani, ám az ellenállt. Elindult az udvar hátsó részébe, az elárvultan rogyadozó hátsó épület felé, ahová csak ritkán merészkedett, túl sok ismeretlen eszköz, túl sok titok lapult ott egymásra dobálva, rémisztő összevisszaságban, letakart, régi szekrények, komódok, ágykeretek, lyukas üst, kerti szerszámok, lelakatolt ládák, nehéz, rozsdás gépalkatrészek. Kíváncsisága néha mégis becsábította a félhomályos, majdnem sötét helyiségbe, ám mindig attól rettegett, hogy a lomok megindulnak, ráborulnak, soha többé nem találja meg apja, mert a lomok felfalják apró, hegyes fogakkal, széttépik éles, hegyes karmokkal, és lassú kínhalállal elpusztítják.

A repedezett ajtó egyik vastag résébe illesztette a fűzfaágat, izmai megfeszültek, lassan, óvatosan, centiméterről centiméterre görbítette meg. Elégedett volt alkotásával, rákötötte egyik végére a vékony, erős zsineget, majd a másik végére is, duplán meghurkolta, aztán még hajtott a fűzfaágon. Az íj elkészült, a durva, sodrott zsineg feszesen pendült. Nyolc nyílvesszőt is készített, késével mindegyiket hegyesre faragta, a vesszők másik végét behasította, galambtollakat húzott bele, fehéret és szürkét, amilyet talált a galambdúc alatt.

A fehér, vékony kartont – melyre fekete filctollal egymással ölelkező koncentrikus köröket rajzolt – felerősítette a fészer ajtajából kikandikáló rozsdás szögre. Messziről nem tűnt vészesnek, egészen céltábla kinézete volt, pedig a fekete vonalak néhol girbegurbán futottak a középpont körül.

Nagy levegőt vett, az íj húrját megfeszítette, a simára „borotvált” nyílvessző a mutatóujján nyugodott. Megremegett a keze. A nyílvessző a fészer málló vályogfalába csapódott, legalább két méterre a céltáblától. A második nyílvessző az ajtón csattant, darabokra tört, a harmadik az alacsony épület felett kirepült az utcára. Megrettenve bámult utána, hegyezte fülét, de nem hallott ordítozást. Kicsit megnyugodott, az íjat és a megmaradt nyílvesszőket elrejtette az épület sarkában támaszkodó rozoga szekrénybe.

Nem, nem lesz ő büszke ősmagyar, aki lováról visszafelé nyilazva öli az ellent (de még indián sem), hiába feszített oly büszkén apja, amikor a Himnuszt felállva hallgatta, és rekedtes hangján kicsit hamisan, de annál hangosabban énekelte a televízió előtt, amint a nemzeti válogatott kivonult a gyepre. A büszkeség elengedhetetlen a hazafisághoz, mondta neki, de ő nem érezte sosem ezt a büszkeséget, bár teljes szívéből szurkolt a futballistáknak, kiváltképp, ha még gólt is tudtak szerezni.

A rozzant ajtóról letépte a céltáblát, kedvetlenül baktatott be a házba, a szakadt kartonlapot letette a konyhaasztalra, majd leült nagyanyja varrógépe mellé. Egy nagy, sárga fémdobozban lapultak a gombok, melynek tetején egy pufók, megkopott arcú angyalka mosolygott; csokoládé vagy cukor lehetett eredetileg a dobozban, Stupa bácsi hozta vagy három éve, aki meghatározhatatlan rokoni kapcsolat alapján évente egyszer beállított hozzájuk. Imádta azt a dobozt, imádta benne a gombokat is, sosem számolta még meg, de úgy sejtette, száznál is több lehet, talán két egyforma sincs közöttük, nem is értette, nagyanyja miért őrizgeti őket, hiszen már az eredeti ruhadarabok sincsenek meg, melyekre egyiket, másikat fel lehetne varrni.

Odaült a konyhaasztalhoz, vitte magával a dobozt, óvatosan kiborította az asztalra, a céltábla mellé. Sokáig válogatott, némelyik gombot magasra emelte, a fény felé fordította, aztán visszatette a többi közé, nem tetszett neki eléggé. Igen, ez az, motyogta elgondolkodva, majd hangosan felnevetett; igen, ez vagyok én, jelentette ki határozottan. Egy közepes nagyságú gombot forgatott a kezében, domború volt, szürke, a széle sötétszürke, középen világosszürke, ám a tetejébe furcsa mintákat véstek, mintha hullámok lettek volna, körbe-körbe futottak. Az ablakon beáramló fény felé tartotta, úgy érezte, a gomb lassú örvényléssel beszippantja a fénysugarakat a szélénél, aztán a közepén megsokszorozva kilöki magából, szétszórva, ezer felé; forgatta ujjai között, tetszett neki a fények játéka, aztán váratlanul kicsúszott az ujjai közül, hangos koppanással az asztalra zuhant, pattogott, pörgött, majd az élén gurult egy darabig egyre kisebb köröket leírva, végül lehuppant pontosan a céltábla közepére. A fiú csodálkozva bámulta néhány pillanatig.

Sokáig keresgélt, majd egy szintén közepes méretű, ám teljesen más kinézetű gombot helyezett a céltábla második körébe, az őt jelképező gomb mellé, balról. Szépséges gomb volt, majdnem fekete, ám ha a fény felé tartotta, akkor sötétbordó színben csillogott, mintha varázsolt volna valaki, misztikus erők támadtak fel, melyek messziről jöttek, messzire mutattak. Nagyanyja volt ilyen, az esti imái, utána a hosszú mesék a dunna alatt cselédsorsról, háborúról, az örökös küzdelemről; bámulta, amint finom mozdulatokkal nyújtotta a rétestésztát, és forró, égető melegséget érzett, ahogy magához ölelte őt, mely mégsem volt kellemetlen, sőt, maga volt a biztonság, a megbocsátás; minden mozdulata, minden rezzenése a múltból jött, a jövőbe mutatott. Azt szerette még, amikor nagyanyja nevetett, olyankor összeszűkült a szeme, annyira csillogott, mintha nagy tüzet gyújtottak volna benne.

Jó játéknak tűnt, úgy érzékelte, a céltábla megmozdult, lassan forgott, lassan, az óramutató járásával megegyezően, aztán a másik irányba, akár egy örvény, mely kilépett a papír síkjából, furcsa, áttetsző fény emelkedett a magasba, ám a másik irányba is, úgy látszott, az asztallap megnyílt, az örvénylés áthatolt rajta, a konyha padlóján is, szédítő mélységet nyitott meg, szédítő magasságokba emelkedett.

Nagy gomb volt a következő, arany színű, nehéz, letette az asztallapra, stabilan feküdt, nem billent meg. Olyan volt, akár az apja, hatalmas, mozdíthatatlan. Alaposan megvizsgálta, néhol már lekopott róla a festék, a gomb anyaga előtűnt, éles sávokban szürke és fekete váltogatta egymást, a tetejére két kardot véstek bele, egymásnak feszülő pengével a letört szélű pajzs közepébe. A gomb egyik széle már lecsorbult, szép volt, régi, ám csúnya is már, tetszett neki, de taszította is. A céltábla bal alsó szélére helyezte, a legkülső körbe, biztonságos, de még belátható távolságba. A gomb azonnal megváltoztatta az örvénylést, mintha ő lett volna a középpontban, magához akarta ragadni az áramló energiákat, ám az örvény nem hagyta magát. A fiú rácsodálkozott, azt hitte addig, hogy az apja körül forog a világ, ő az igazság, a tisztesség, az erkölcs, minden felé irányul, minden tőle ered, de az örvény nem hagyott erőszakot tenni magán.

Kis kék gomb volt a következő, jelentéktelen, ám mégis színes, hátulján egy apró karika állt ki belőle, réz színű, ott lehetett átfűzni rajta a cérnát. Letette az asztalra, billegett, pörgött, nem fogadott be semmit, és nem vert vissza fényt, csak kék volt, nem több, nem kevesebb. Anyja jutott eszébe, nem kék anyát akart, hanem vöröset, szépet, kedveset, okosat, ölelőst. A céltábla jobb alsó sarkába helyezte az apró, kék gombot, a legkülső, hetedik körbe, távol tőle, távol apjától, távol mindentől és mindenkitől. Figyelte az örvénylést, de meg sem rebbent, a fények kikerülték a gombot.

Tetszett neki ez a játék, belenézett a dobozba, az egyik sarokban meglapult egy gomb, eddig észre sem vette, négyszögletes volt, világosbarna, tökéletes állapotban, egyetlen sérülés sem látszódott rajta, szépséges, elegáns nagykabáton lehetett valamikor, olyan volt a gomb, mint Godó bácsi, a szomszéd, aki Budapestre járt dolgozni, mindig nyakkendőt és öltönyt hordott, egy nagy gyárban mérnökként dolgozott. Péntekenként járt haza, a fiú mindig az utcasarkon várta, Godó bácsi csokit és cukrot hozott neki, és onnantól kezdve vasárnap estig a lehető legtöbb időt együtt töltötték. Godó bácsi folyamatosan beszélt, elámította a fiút történeteivel, a gyárról, a mérnöki munkáról, a tervezésről, néha a háborúról, az emberekről. Tanulj kiskomám, mert csak akkor lesz belőled valaki, ölelte magához az öreg, akinek nem volt sem felesége, sem gyereke. Tanulj, és figyeld az embereket, és mindig legyél becsületes. Ha elrontasz valamit, akkor is legyen bátorságod kiállni, bevallani, elvállalni. Ha letagadod, ha hazudozol, soha az életben nem lesz nyugalmad. Egy pénteki napon hiába várta az utca végén Godó bácsit. Már majdnem beesteledett, nagyanyja ment érte. Nem jön már, mondta szomorúan, soha többé nem jön, megállt a szíve. A fiú elkerekedett szemekkel bámult nagyanyjára, úgy érezte, az ő szíve is megállt akkor. A gomb közvetlen mellé, jobbról a második körbe került, az örvénylés megremegett, aztán egy kicsit gyorsabb pörgésbe fogott.

Előző héten meglátta Szidóniát a boltban, megdobbant a szíve, aztán rémületében át akart slisszanni a másik sorba, ám a lány akkorra már észrevette, széles mosollyal indult felé, a nyári szünetben még nem is találkoztak. Szidónia gyönyörű volt, hosszú, sötétbarna haj, formás alak, gyönyörű szemek, mindig mosolygott; a párhuzamos osztályba járt. Egyszer együtt kézilabdáztak, a lányok a fiúk ellen, meg akarta mutatni, hogy ő a legjobb, egy támadásnál vadul betört a hatoson, fellökte a lányt. Karjában vitte ki a pálya mellé, leültette a fűre, de a lány csak nevetett; táncolni jobban szeretek, mondta, ne aggódj, nincs semmi bajom, fűzte hozzá kedvesen. Néha vele álmodott, ahogyan a nyolcévesek álmodnak, ültek a padon, fogta a lány kezét, beszélgettek, nevetgéltek; a boltban is, néhány percet; ő egy orvos lánya, te pedig egy asztalos fia vagy, vágta oda apja, amikor a kertből egy szál rózsát akart vinni a lánynak. Nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta fejét. Orvos akar lenni, nem asztalos; megvetést és fájdalmat érzett, de nem sírt. Apja nem tűrte a könnyeket.

Egy gyönyörű, vörös gombra lelt rá, tökéletes volt, úgy tűnt, üvegből van, áttetsző és sejtelmes, az ablak felé tartva ezer vöröslő nyalábba hasította a napfényt. Jobbra felfelé helyezte rá a céltábla ötödik sorába, messze volt, ám az örvénylés megállt egy pillanatra, majd úgy folytatta tovább, mintha a lányt és az őt jelképező gombokat egymás felé akarná terelni, érzékelte a nagyon erős vonzást, persze, a gombok nem mozdultak, csak az áramló energiák sűrűsödtek közöttük.

Szombaton házuk kapuja előtt ácsorgott, a tavasz már győzedelmeskedett a tél felett, zöldült a fű, a fák ágain megduzzadtak a rügyek, bátortalanul bújtak elő a földből a virágok. A tavaszt szerette legjobban, örült, hogy végre leteheti a télikabátot, a nehéz csizmát, élvezte a napsütést, mintha ő is előbújna a földből, a titkos csigaházból egy egészen más világba, mint ahol addig élt. Vállán csattant a kő, felszisszent; az árok túl felén Kamarás Géza ácsorgott, vigyorgott, kezét csípőre tette. Mi van, bamba fejű, még mindig a Sziszi után futkosol, akár egy pincsi?, kérdezte gúnyosan, és köpött egyet. Tojik a fejedre az a beképzelt szuka! Nem válaszolt, lehajtott fejjel, moccanatlan bámult a koszos ruhájú kölyökre, meg tudta volna ölni, a félelem és a gyűlölet forró szurka bugyogott mellkasában, el akart indulni a bejárati ajtó felé, hogy kezébe fogja azt a vasrudat, mellyel apja támasztja ki a kaput, ha teherautóval faárut hoznak; kezébe akarta fogni, megszorítani a hideg vasat, és Kamarás Géza fejére sózni vele egy nagyot, amikor pedig a földön fekszik, akkor is ütni, amíg mozog, amíg lélegzik, amíg folyik belőle egy csepp vér is. Elszégyellte magát, a hideg végigfutott rajta, nem akart olyan lenni, mint ez a fiú, aki már kétszer megbukott; az utolsó sorban ült az osztályban. Nem akart olyan lenni.

Egészen apró gomb volt, piros szegély, közepe kékre festve, mindkét széle lecsorbulva, mint Géza fogai, ennek a hátuljára is rézkarikát rögzítettek, amelyen a cérnát átfűzik a ruhára varráskor, billegett az asztalon; a bohócok ruhájára varrnak ilyen gombot, állapította meg, és a szegények ruhájára, akiknek nem futja másra, nem futja semmire, akik nem jók semmire. Szégyellte a kapukitámasztó vasat, nem emelne kezet senkire, senkire sem. A gombot a céltábla legaljára helyezte, a külső körbe, a saját gombja alá, a lehető legmesszebb. Az örvény egy pillanatra zavaros lett, a tiszta fénye szürkészöldbe váltott át, néhol vörös és fekete hullámok csaptak fel, aztán kitisztult minden. Megnyugodott ő is.

Egyik éjjel felriadt, sötét volt a szobában, hallotta nagyanyja egyenletes szuszogását, mozdulatlanul feküdt a dunna alatt, nyitott szemmel bámult a sötétségbe, határozottan tudta, hogy ott áll valaki az ágy végében, körvonalai látszódtak az összehúzott sötétítőfüggönyön átszüremlő gyenge fényben. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak állt ott. Aztán meghallotta a hangot, mely halk volt, reszelősen rekedt, magas; elkaplak egyszer, eljön az idő, ha nem leszel jó, eljövök érted, elviszlek magammal, örökre, senki sem talál meg, enyém leszel, elviszlek, ha nem leszel jó. Dermedten feküdt, közelebb akart húzódni nagyanyjához, de izmai nem engedelmeskedtek.

Eladlak az üveges tótnak, ha nem leszel jó, rémisztgette apja sokszor, amikor valamilyen csínytevésen kapta, eladlak, ha nem leszel jó. Enyém leszel, elviszlek, ha nem leszel jó, kopogtak a rekedtes hangon megszólaló szavak, elviszlek, ha nem leszel jó. De én jó vagyok, préselte ki nehezen torkából a szavakat. Én jó akarok lenni. Reggel fáradtan ébredt. Semmi másra nem emlékezett az éjszakából.

Egy cifra gombot tartott a kezében, nagy volt, teljesen sima, sötétkék, majdnem fekete, a közepébe egy apró, csiszolt követ süllyesztett a készítője. Biztosan nem gyémánt, hanem üveg. A fényt nem törte meg, csak visszaverte, ahogyan forgatta, a plafonon érdekes minták kergették egymást. Érezte benne az erőt, csodálta, ám félt is tőle. Nem tudta, kit formál meg, honnan jött, mit akar, csak azt tudta, egyszer eljön érte. Ez a gomb függőlegesen alá került, a negyedik körbe, Kamarás Géza és közé, félúton. Amint a helyére tette, az örvénylés egy pillanatra szétesett, mintha vér és tűz borította volna be a helyiséget, faltól falig csapódtak a hullámok, aztán elcsendesedett minden, visszatért a nyugodt, egyhangú örvénylés.

Nyílt a bejárati ajtó, meghallotta apja köhögését, rémülten lapátolta vissza a dobozba a maradék gombhalmot, a céltábla kartonjának széleit összekapta, az egészet egy nagy papírgalacsinná gyűrte össze – égette a kezét, a fények eltűntek, csak a konyha fehérre meszelt falai vakították el. Vad erővel szorította az összegyűrt céltáblát, amikor apja belépett a konyhába; te mit csinálsz?, kérdezte; semmit, válaszolta halkan. A semmit hogyan kell csinálni?, nevetett apja, látom, megint rajzoltál, ahelyett, hogy olvasnál, húzta össze szemöldökét. Nem rajzoltam, nincs itt ceruza, csak ki akartam dobni a szemetesbe ezt a szakadt, koszos kartont, vágta rá hirtelen. Add csak ide, mindjárt itt vannak a kukások, én majd kiviszem, nyújtotta kezét apja. Nem, nem, majd én, kiviszem a kukát is az utcára, szorította még vadabbul az összegyűrt kartont. Na, add csak, a kuka annyira tele van, meg sem tudnád mozdítani, kiviszem én, mert utána indulok dolgozni, majd hozd vissza, ha kiöntötték, felelte apja ellentmondást nem tűrőn, és azzal a mozdulattal kivette kezéből a nagyra nőtt papírgalacsint, már lépett is kifelé az udvarra. A fiú levegő után kapkodott, szorította az asztal szélét, úgy érezte, szétszakad a mellkasa, vörös karikák táncoltak szeme előtt; még a szemétszállítók előtt kirohan, kiszedi a kukából a gombokat, azokat nem vihetik el, azok kellenek neki, mindegyik. Lassan visszatért belé az élet, odabotorkált az ablakhoz, a rossz kinézetű alakok akkor borították be a konténerbe a szemeteskukát, a teherautó kerepelő motorral megindult, apja intett nekik, aztán felült biciklijére.

A fiú percekig nem mozdult, csak bámult ki az ablakon. Sírni szeretett volna, de nem tudott, csak állt az ablakkeretnek támaszkodva.

Nyílt az ajtó, nagyanyja lépteit hallotta, akkor ért haza a piacról, belépett a konyhába, a kőre tette a tömött szatyrokat. A fiú ránézett, odaszaladt hozzá, átölelte derekát, arcát az öregasszony melléhez nyomta. Na, mi történt, fiatalúr?, nem jutott krumpliföld?, kérdezte nevetve, finom kezével beletúrt unokája bozontos hajába. De. Jutott. Csak hiányoztál, válaszolta a fiú. Az öregasszony is megölelte, legalább egy percig álltak a konyha közepén egymást ölelve, aztán megpaskolta a fiú arcát; na, gyerünk, nem állhat meg az élet, történjék bármi is, mert egyébként nem lesz ma ebéd. Megpucolod a répát, a zöldséget és a krumplit?

Fotó: pinterest