Idealizmus, reálisan

Jól van, majd kapsz egy kis vöröst is, igazit, hosszú, göndör hajjal, vagy egy kutyát, mondja nevetve kolléganőm, amikor arról beszélgetünk, hogy „ki kellene vonulni” a világból, Badacsony lankáira, ahonnan jól látni a Balatont, elmélkedni, olvasni, élvezni az életet, másképp, mint amilyen most, mert most nem élhető, nem jól élhető, nem élvezhető.

Szóval, egy kutya, nevetek még mindig, aztán már nem nevetek; Kazahsztánban örömünnep volt, megverték Puskás országának csapatát. Ha így folytatjuk, a pirézek is le fognak győzni bennünket, még akár tíz játékossal is. Persze, mostanában nem nehéz legyőzni bennünket, hiába a háborús propaganda, gyengék vagyunk, sok mindenben gyengék, sajnos.

Szóval, visszatérve egy pillanatra a focira, hiába ömlik a futballnak nevezett játékba számolatlanul a közpénz, a játék élvezhetetlen, lassan már a nemzetileg, együttműködésileg, rendszerileg kiképzettek számára is; aztán azon gondolkodom, a számolatlanul ömlő közpénz vélhetően nem is a fociról szól.

Badacsonyba vágyom, tényleg, és élhető életre, ahol nem patkányoznak le engem, nem fenyegetnek meg azért, mert egy egyszerű civil vagyok, nem néznek rám ferde szemmel azok, akik nem mernek, nem tudnak, nem akarnak egyenesen a szemembe nézni, pedig velem aztán tényleg semmi baj sincs, csöndes vagyok, visszafogott és szelíd.

Beleolvasok a valóságos sajtóba, a lakájmédia világán túl már nem olyan szép az élet, harc van kibontakozóban, valóságos harc, valóságos ellenfelekkel, valóságos ellenségekkel, már felismerhetően, a hazudozás, a korrupció, a megfélemlítés ellen; lassan kezdik megérteni az emberek, hogy piszkosul átverték őket, kezdik megérteni és kikérni maguknak, hogy nem „egymondatos” agyuk van, nem elég kiplakátolni, hogy az árkoktól szabdalt országban miért, ki miatt nem jó élni azok szerint, akik miatt valójában nem élünk jól; a mi pénzünkből megmondják, közhírré teszik, hogy szerintük mi nem jól látjuk a világot; az emberek viszont kezdik megérteni, a plakátok hazudnak, piszkosul átverték őket, éhbérért dolgoznak, az éhhalál szélén vegetálnak, esélyeik lassan a nullával egyenlők, piszkosul ott hagyták őket az útszélen, az árokparton, a fűtetlen lakásban, a kórházak sürgősségi folyosóján, mert számolatlanul ömlik a közpénz a nézhetetlen fociba, a templomok perselyeibe a vidéki retorika okán, külhoni magyar szervezetekhez szavazatvásárlásilag, a hűbéri rendszer csatlósainak, szolgáinak és zsoldoskatonáinak, a haveroknak, a haverok rokonainak, a haverok haverjainak...

Szóval, az emberek kezdik megérteni, hogy piszkosul átvágták őket, semmi nem az, aminek látszik, a baloldaliak között is van normális, rendes, értelmes ember, a jobboldaliak között is van normális, rendes, értelmes ember, az oldalak, szekértáborok közötti nagy tömegben is van rendes, normális, értelmes ember, aki szereti a hazáját, aki tényleg szereti a hazáját, nem csak dumál, hiába mondják róla, hogy mocsok civil, Soros-bérenc, patkány, sejthalmaz, az emberek kezdik megérteni, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”; a haza nem szemfényvesztés, nem szétcincálható konc, nem kisajátítható, nem magántulajdon. Szóval, Badacsony, normális, emberi méltósággal élhető élet, kis vörössel, vagy egy kutyával, ám azt hiszem, még várok vele kicsit, a metamorfózis beindult, mondjon bármit is az udvari újságíró, az emberek lassan levakarják a rájuk fröcskölt undorító mázat, kezdik szétfeszíteni a skatulyákat, kezdik széttépni az újkori listákat, és mocsok civilből, Soros-bérencből, patkányból, sejthalmazból – erős elhatározással felvállalva – a világ előtt ismét normális magyar emberekké válnak, mint amilyenek eddig is voltak, csak már nem hajlandóak tovább félni, csöndben maradni, bólogatni. És ez így van jól. Mert nem lehet kivonulni a világból.

Fotó: háttérkép