Nő az esőben

Egy kibaszott éjjel fogantam, azt hittem, fénnyel, varázslattal, jó lesz nekem, leszartam a genetikát, úgy gondoltam, Isten majd mindent elrendez, idióta molekulák nem fognak bekavarni a teremtéselméletbe, Hawaii, dizsi, napfény, szociálpszichológiailag korrekt esélyek, ám csak a magyar nóta szólt hamis felhanggal, torokból erőltetve, és az operett díszes-habos dallamaiba szüremkedett a valóságnak vélt jövőtlenség.

Persze, mit számít ez már ennyi idő távlatából? Amikor kiderült végre, rabszolgákból soha nem lesznek urak, még kis pöcsűek sem, még kicsinyesek sem, még feketepiacon vásároltak sem, még elvek mentén élők sem, hiszen Isten se törődik ezzel, lesz, ami lesz, semmi se számít, akkor megfeneklettem önmagamban.

Halk ez az idő, most még inkább, félelmek furcsa rajzai között riadt tekintetek tükrözik a jelent, homályba borítják a jövőt. Mint mindig, amikor bizonytalan a sors, amikor bizonytalan az ember, amikor bizonytalan a jelen.

Kell elégedetlenkednem? Nem. Nekem már nem. Ha holnap reggel arra ébrednék, hogy nem élek, akkor sem történne semmi, nem lenne nagyobb a csönd, nem lenne kiszámíthatóbb az élet, nem lenne biztatóbb a holnap, kutyulnék egy adag forró kávét, két édeskével, kevés tejjel, kiülnék a teraszra, és az élet értelmén vagy értelmetlenségén gondolkodnék, vagy bámulnék egy gyönyörű festményt, melyen egy nő ül a lépcsőn, esőben, esernyővel a feje felett, mintha várna valakit, netán csak beleszomorodott, belereménytelenedett az életbe, pedig gyönyörű, nagyon gyönyörű.

Hát, semmi se számít, semmi se lényeges, csak a szabadság. Életen innen és túl. Ezt ne feledje senki. De azért még vigyorogjunk, hátha az segít, és egyszer eláll az eső.

Fotó: pinterest