Lassan megértem,
egészen,
végighenyéltem
boldogtalan napjaim,
az idő csörgő húrjain
nem született zene,
nem volt életemnek
illeme,
se bűze, se szaga,
se kára, se java,
és már nincs esély,
hogy a pusztuló
felszín alatt
megszólaljon
a mély.
Lassan megértem
a fecsegő idő szavát,
az élet se nem konvex,
se nem konkáv,
csak furcsa,
édes rejtelem,
hol bolyong
elveszetten
a tehetségtelen.
Fülöp Zsolt képe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése