Néhány szóban, szűkszavúan

Fáradtan értem haza a munkából, a lépcsőházban Priseknével, a házmesterrel futottam össze, zsíros kenyeret evett, hurkazsírosat, a felmosófát nekitámasztotta a koszos falnak.

– Igen, kellene már festés, fiatalember, láttam a tekintetében, de a háznak nincs túl sok tartaléka, erre egyelőre nem futja. Szörnyű időket élünk, szörnyű időket. Holnap jön haza a lányom Németországból. Azt mondja, projektmenedzser odakint, de szerintem kurva. Ha látná azt a szépségesen gömbölyű seggét, maga se hinné el, hogy projektmenedzser, ilyen seggel mindenki csak kurva lehet. Még én is az lennék, csak már öreg vagyok hozzá.

Itthon elvégezte az egyetemet, két évig semmi normális munkát sem talált, fél évig három műszakban robotolt a szalag mellett egy csomagolóüzemben, de oda is csak úgy vették fel, hogy azt állította, nincs diplomája. Akkor ment ki külföldre, amikor a hájas, gülüszemű főnöke behívatta az irodába, és azt mondta neki, vetkőzzön. Csak így, semmi kérés, semmi udvarlás, semmi fizetésemelés. A lányom az ölébe borította a forró kávét, másnap nem kellett már menni dolgozni, de megértem, én is azt tettem volna, az embernek csak van méltósága, meg szabad akarata is, főleg, ha oly gyönyörű, mint az én lányom, hadd válogassa már meg, kit enged benyomulni az intim szférájába. Igen, így mondta, az intim szférájába, régen mi ezt másképp fogalmaztuk meg, ám változik a világ. De én nem panaszkodom, rendszeresen hazajár, nagy marha autója van, jól öltözött, azt sem tudja, hová tegye a sok pénzét, még engem is segít, küldi haza havonta a pénzt, nem is keveset, mert jó lány ő, nagyon jó, hát, engem nem érdekel, hogyan boldogul, csak boldoguljon.

De hiába jó a szíve valakinek, ha nincsen se állása, se megélhetése, a nővérem fia felakasztotta magát, aranykezű asztalos volt, de nem fizették ki több munkáját, ügyvéd is volt közöttük, meg politikus, akinek pedig tellett volna, ez a fiú meg becsődölt, nem is tudta elviselni a szégyent; a nővérem megbolondult a fájdalomtól, napestig csak a templomban ücsörög, a papra ráíratta a házát, ha meghal, az övé lesz; nem is beszélek vele azóta, de az atyával sem, nincs ez így jól, egyáltalán nincs.

De semmi sincs jól, kedveském, semmi, megyek az utcán, csupa szegény, komor embert látok, régen beszéltek egymással az emberek, az utcán, boltban, a strandon, ma meg szinte semmit, a Jóisten biztosan látja ezt, de elfordítja tekintetét, az élhetetlen emberekre már rá sem néz. Nekem már mindegy, mert öreg vagyok, de mi lesz így a fiatalokkal, a sok hazugság megbolondít mindenkit, miközben lassan már zsíros kenyérre sem futja; tegnap én adtam ebédet Marikának, tudja, a harmadikról, a két kicsivel, szép asszony, de már zörögnek a csontjai, olyan sovány, alig él, nincs munkája, a férjének is alig, szóval, nincs itt jól valami, kérem. De nem panaszkodom, maga rendes ember, mindig köszön és mosolyog, ha találkozunk, olyan jólesik, hogy elbeszélgetünk néha, csak így, néhány szóban, szűkszavúan.

Fotó: pinterest