Így van rendjén

Karikára szeletelte a megpucolt krumplit, a répát, zöldséget, hagymát is, a maréknyi fokhagymagerezdet a tetejére szórta, óvatosan meglocsolta olívaolajjal, a bepácolt tarja szeleteket pedig katonás sorrendben elrendezte a köret tetején. Lefedte alufóliával, majd betolta a tepsit az előmelegített sütőbe. Másfél óra, aztán majd megfordítja a húsokat, leveszi az alufóliát, feltekeri a sütő hőfok-szabályzóját; tizenöt perc, vagy húsz. Annácska is biztosan szeretné, mosolyodott el Ficzuk úr, kapna előtte egy pohár édes Martinit, az mindig feloldja a gátlásait; akkor olyan törvénytelenül tud nevetni, imádni kell.

Sorbi Helga a létra legfelső fokán egyensúlyozott, kicsit szédült, aznap még nem evett semmit. Vizes ruhával törölgette a tölgyfa szekrény tetejét, utána felmossa a konyhát, az előszobát és a teraszt, már végez is; ötezer forint, végre, Bencének visz csokoládét, megígérte neki, főz is valamit, napok óta nem ettek meleg ételt; a fiát nem vihette el az óvodába, még tegnap este is hőemelkedése volt. Elhessegette a gondolatait, melyek sötét, vad madárként köröztek lelke körül; gyászszertartás, lobogó, vékony gyertyák, halk mormogás, mely akár ima is lehetne. Alig nyomott fél mázsát a mérlegen, szemei alatt halvány, lila karikák húzódtak; nem aludt jól mostanában, a szíve ismét rakoncátlankodott.

Ficzuk úr letelepedett öblös foteljébe, komoran bámult ki az ablakon, mintha közelítene a világvége, ott hevert mellette becsukva egy könyv, de még olvasni sem volt kedve, pedig szerette Kafkát, ám most nem volt hozzá hangulata, kitárta az ablakot, friss levegő és fény öntötte el a szobát. Tegnap a könyvesboltban Terék úrral beszélgetett, aki elmondta, már nem akar tovább a gimnáziumban tanítani; „én már öreg vagyok beállni a sorba, öreg vagyok csöndben maradni, tisztesség és szellem nélkül nem lehet irányítani egy iskolát”.

Ficzuk úr bólogatott, megváltozott a világ, nem jó irányba fordult a szekérrúd, amikor csak urak, csatlósok és szolgák léteznek, és a nagy szemfényvesztéstől lassan mindenki megvakul, akkor már nagy a baj, érezni a félelem szagát, az elfojtott harag parazsának füstjét, mely egyre jobban csípi a szemet.

A mosogatónál engedett vizet a díszesen metszett pohárba, csak hosszas kísérletezés után tudta lenyelni a nagy tablettát, fájt a feje, nem érezte jól magát. Végre lesz egy kis pénze, holnap is takarítani fog Kupánszky főorvosnál, kedves ember, segítőkész, megígérte, elintézi az egészségbiztosítást; fizette ő, rendesen, ahogy kell, a kórházban mégis pirosat jelzett a gép, ki is számláztak neki négyszázezer forintot, remegett a keze, amikor háromszor egymás után elolvasta a levelet, átbogarászta a csekket; négyszázezer, négyszázezer, igen, az ő nevére.

– Maga az én poharamból ivott? – dörrent rá Kemenes Albert.

– Elmosom! – rémült meg Sorbi Helga. – Bocsánat, fáj a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót.

– Az én poharamból ivott, legközelebb, amikor leveszem a szekrényből, ásványvizet töltök bele, az fog eszembe jutni, hogy a maga nyálas szája érintette, szuvas fogai odakoccantak a finom, metszett kristálynak! Hiába mossa el, hiába, nekem az fog eszembe jutni! Tűnjön el innen, a pohár árát levonom a béréből, nem kap semmit; még jó, hogy nem feküdt be a fürdőkádamba, mert melege van! Tűnjön el innen!

A fiatal nő levegő után kapkodott, úgy érezte, menten elájul.

– Legalább a béremet fizesse ki, már majdnem végeztem a takarítással, a gyerekemnek ételt kell vinnem – könyörgött. A magas, kövér férfi a konyha kövére dobta a poharat, ezer darabra robbant szét.

– Ezt akkor még takarítsa össze, minek magának gyerek? Ahhoz volt esze, ahhoz volt kedve, hogy gyereket csináltasson magának, egy fattyút, akinek apját csak egyszer látta, amikor üzekedtek! Minek magának egy fattyú? Nem fizetek egy vasat sem, vehetek új pohárkészletet maga miatt!

– Rohadjon meg, a pohárkészletével együtt, vágta földhöz a felmosófát Sorbi Helga. – Rohadjon meg, a pénzével együtt!

Finom illat kúszott a sütőből, Ficzuk úr elégedetten elmosolyodott, jó étel lesz ez. Akkor jutott eszébe, hogy nincs otthon Martini, gyorsan felkapta cipőjét, a sarki üzlet nyitva van hétvégén is, hátha Annácska mégis előkerül, ott áll majd, amikor ajtót nyit, könnyű nyári ruhában, haja copfba fogva, sejtető dekoltázzsal, igen, s akkor ő meg sem tudja kínálni semmivel, pedig imádja, amikor törvénytelenül nevet. Benézett a sütő ablakán, minden rendben van, nem fog megégni a hús, még bő óra van hátra, addig megjárja a boltot.

Rosszul érezte magát, szédült, mintha a mellkasában nagy, nehéz kő lenne, nyomta, szorította szívét, dühös volt és keserű, hat órát dolgozott a semmiért, ma sem lesz meleg étel az asztalon, rohadjon meg az a szemét ügyvéd, rohadjon meg az egész világ! Egy szelet csokoládét vitt fiának, annyi pénz még volt a pénztárcájában. Bence az ágyon ült, majszolta az édességet, közben be nem állt a szája, Margitka néniről beszélt, a szomszédasszonyról, mindig nála hagyta a kisfiút, amikor beteg volt, s nem tudta óvodába vinni. Margitka néni májkrémes kenyeret adott neki, utána barackbefőttet, és aranyos, mesélt egy könyvből, egy férfiról, aki meggyógyította az embereket, hosszú haja és szakálla volt, és már ott ül Isten oldalán, igen, ezt mondta Margitka néni, ő vigyáz ránk, onnan, fentről. De anya, onnan hogyan tud vigyázni ránk?

Sorbi Helga a könnyeivel küszködött, ha ő is meghal, mi lesz a fiával? Ki neveli fel, mi lesz vele? Mi lesz belőle? Ő is csak cseléd lesz, ügyvédek, orvosok szolgája? Bence megette a csokoládét, elvitte a szemetesbe a csokipapírt, aztán visszamászott az ágyra, átölelte anyját. A fiatal nő eszelős tekintettel bámult rá, kezébe vette a párnát, fia arcára tette, vadul nyomta rá, vadul, görcsösen, remegve, vinnyogva zokogott, míg el nem sötétült előtte a világ.

Már csak néhány lépés volt a boltig, Ficzuk úr felkapta fejét, a felette nyújtózó ablakból egy hároméves forma kisfiú nevetett rá, aztán megbillent, már zuhant is ki, az öregember alig tudta elkapni, a vékony kis ing reccsent egyet, amikor göcsörtös ujjai belekapaszkodtak, de megtartotta a gyereket, ott himbálózott a szürke járdától tíz centire. Jó mókának tűnt, hangosan kacagott, keze, lába kalimpált. Az öregember felnyalábolta, a fiú még mindig nevetett.

– Még egyszer – mondta, nyújtózott fölfelé.

– Egy frászt, te kis csibész, így is alig tudtalak elkapni – nézett rá szigorúan. – Gyere, megkeressük édesanyádat! – csikorogva nyílt az öreg kapu, végigsétált a körfolyosón, igyekezett kitalálni, melyik lakás ablaka nézhet az utcára.

– Jó napot, Bence hogy került magához? – kérdezte Margitka, aki épp kilépett lakása ajtaján.

– A nyakamba pottyant az utcán – mosolyodott el Ficzuk úr. – Szó szerint, alig tudtam elkapni a grabancát; csúnya vége lett volna, ha a járdára zuhan.

– Várjon, hozom a kulcsot, már két napja nem láttam őket, épp azon gondolkodtam, becsöngetek hozzájuk; dolgos fiatalasszony az anyja, én vigyázok a fiúra, ha nem viheti óvodába, mert beteg a gyerek. Egyedül neveli, itt laknak albérletben, megsajnáltam őket, nem könnyű nekik az élet.

– Hát, senkinek sem könnyű – bólogatott Ficzuk úr.

– Jaj, ne mondja már – sápítozott Margitka –, ez a szegény asszony beteg is, és egyedül van a világban, mint az ujjam, a szülei kitagadták, amikor állapotos lett, a férfi is elhagyta, akit szeretett. Takarítani jár az urakhoz, alig eszik, mindent a gyerekének akar adni, hiába mondtam neki, hogy keressen már magának egy jóravaló fiút, csak nevet, hogy nem kell ő már senkinek sem, pedig még huszonöt éves sincs.

Margitka kitárta a repedezett festékű bejárati ajtót, bizonytalanul léptek be az előszobába.

– Helga, Helgácska, merre van? – szólongatta az öregasszony, belökte a nappali ajtaját. A fiatal nő ott feküdt az ágyon hason, karjai széttárva, szeme nyitva. Ficzuk úr letette a gyereket, aki az anyjához rohant, felpattant mellé az ágyba, átölelte.

– Felébredtél már, anya? Most nagyon sokáig alszol.

Az idős férfi odalépett az ágyhoz, felkapta Bencét, Margitka kezébe nyomta.

– Menjenek át magához, szóljon a mentőknek és a rendőrségnek!

A nő nyaki verőerére tette az ujját, de nem érzett semmit, az ismerős dobolás elmaradt.

– Huszonöt, még csak huszonöt, hol itt az igazság? – morgott halkan. Akit halálra ítélt a sors, az már semmit sem tehet? Mi alapján válogat a kaszás?

Dühösen ült le az egyik fotelbe, keserűség szorongatta a torkát, mintha ő lenne a következő áldozat, mintha az élet csak egy mese lenne, egy hazug mese, melyet a lerongyolódott bérházak körfolyosóira fúj a szél, hogy bűbájos, behízelgő szavakkal elhitesse, van remény.

A mentőorvos szerint legalább két napja halott a nő, majd a kórboncnok pontosan megállapítja a halál okát.

– Ismerem őt, egyszer már beszállítottuk a kórházba, akkor is nagyon rossz állapotban volt, meg kellett volna műteni a szívét, talán még élne. Talán – fűzte hozzá elkomorodva.

Összepakolták Bence ruháit, papírjait, Ficzuk úr megadta a lakcímét, a telefonszámát az intézkedő rendőrnek, aki elmagyarázta, majd holnap megkeresik a gyámügyről, talán örökbe adják a fiút, hátha szerencséje lesz, még csak négyéves, kifoghat jó nevelőszülőket, talán akad majd olyan, aki adoptálja.

Otthon vizet engedett a fürdőkádba, a kisfiú élvezte a sok habot, a játékot az üres flakonokkal, csatahajó volt mind, szigorú, fehér ruhás kapitányokkal, akik legyőzik a kalózokat. A hús még épp nem égett meg, a férfi lekapcsolta a sütőt, kicsit megnyitotta az ajtaját, aztán megterített két személyre.

Alig evett néhány falatot, csak nézte, amint az apró törpe tömi magába az ételt, közben nevet, be nem áll a szája; Julcsival szokott játszani az óvodában, hosszú, fekete haja van, és nagy, fekete szemei, és egyszer megölelte, azt mondta, hogy a felesége lesz, és lesz házuk, autójuk és gyerekeik is, Bendegúz és Laura lesz a nevük.

Öntött még baracklét a gyereknek, magának egy pohár száraz vörösbort, bámulta a csillogó szemű, szőke lurkót, aki anyjáról beszélt; egy ágyban aludtak, olyan jó szaga volt anyának, és olyan meleg volt, nevetett, és csiklandós volt a talpa, mint neki is; minden este mondott mesét, az égig érő paszulyról és a bátor szegény gyerekről, aki legyőzte a hétfejű sárkányt, mert nagy, éles és hegyes kardot hordott az oldalán.

– Te is mondasz nekem mesét? – kérdezte, lemászott a székről, átfutott az asztal másik oldalára, az öregember ölébe telepedett.

Nagy volt rá a póló, mintha csak egy hálóing lenne, hangosan nevettek, Bence táncolt, furcsa, magas fejhangon énekelt hozzá: „…gyönyörű az éj, magasan a Hold, a csillagok fénye hűs szeszély, táncol száz kobold”. Anya énekelte mindig, amikor takarított. Aztán odafutott az öregemberhez, átölelte a nyakát. A férfi meghatottan szorította magához, sosem volt gyereke, nem ismerte ezt az érzést, amikor valaki feltétel nélkül megöleli.

Befektette a gyereket az ágyba, betakarta könnyű paplannal.

– Ugye, itt alszol mellettem? – nézett rá Bence. – Ugye, mesélsz?

– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony, akinek egyetlen fia volt; mindig arról álmodott, hogy okos, gazdag férfi válik belőle, megnősül, gyerekei lesznek, és még a király is megbecsüli.

– Mert legyőzi a hétfejű sárkányt – vágott közbe a kisfiú.

– Igen, mert legyőzi a hétfejű sárkányt – bólintott Ficzuk úr –, mert úgy kívánta édesanyja, mert ez így van minden mesében, mert ez így van rendjén.

Fotó: pixabay