A romlás lépcsői

(Nagyapám, Szabó András emlékére)

Minden egyes szívdobbanása annyira dobolt a dobhártyáján, mintha egy őrült zenész keményfa dobverővel püfölné az üstdobot, a megfeszített bőr mély jajdulással reagált a monoton ritmusra; kicsit remegett a keze, kicsit szédelgett, de az ő korában ennek nem volt semmi jelentősége.

Kávéja a konyhapulton gőzölgött, lassan, óvatosan nyúlt a csésze felé, ám keze átszaladt rajta, úgy tűnt, a fizikai létezés szigorú szabályai megszűntek, hologramként igyekezett megfogni a kávés kanalat. Csodálkozva bámulta kezét, göcsörtös ujjait, meg akarta dörzsölni arcát, ám keze akadálytalanul hatolt be fejébe. Nem érzett semmit. Nem baj, úgy is forró még a kávé, később megpróbálom, dörmögte félhangosan.

Fél óra múlva megitta kávéját, mintha mi sem történt volna; megcsalták érzékei, igen, csak ennyi történt, az agy nem működik már rendesen, keresni kell a szavakat, emlékezni az illatokra, ízekre, kutatni újabb és újabb indokok után, hogy az embernek még érdemes élni.

A következő napok eseménytelenül teltek, néha összezördült az asszonnyal, elfáradt a gyomlálásban; nem csinálod meg rendesen!, morgott felesége, sosem csinálod meg rendesen, ez csak „félmunka”!, vetette oda dühösen. Igen, az, bólintott hangtalanul, ha nincs már öröme a munkának, akkor sosem lesz tökéletes, sosem lesz „egész munka”, akkor csak nyűg és szenvedés. Percekig ácsorgott a gyönyörű amarillisz előtt, szépsége elbűvölte; csak az ember tökéletlen, állapította meg egykedvűen, furcsa, ismeretlen fájdalom hasított hátába, gerince közepébe, még a lélegzete is elakadt.

Kedden reggel korán kelt, kiment a piacra, krumplit, paprikát, paradicsomot és uborkát vásárolt; minden nagyon drága, mi a fene történik itt?, az emberek sietősen, lehajtott fejjel, mosolytalanul oldalogtak el mellette, rá sem néztek; bosszankodott, hogy mennyire kevés a nyugdíja, minden tartalékot felélnek már, aztán elnevette magát, nincs is pénze, se otthon, se a bankban; a kisemberek útja a munkából a temetőbe vezet. Azon törte fejét, mi szerez még neki örömet; nem volt hosszú a lista, sőt, egyre rövidült, mintha valaki titokban minden éjjel megkurtítaná a cetlit. A gyerekei ritkán jártak haza, élték a maguk szövevényes, pörgős életét, alig fértek bele az öregek. Csak néha. Csak kicsit. Ivott egy stampedli barackpálinkát, aztán még egyet. Igen, utána jobb lett. Kicsivel.

Mondd meg, öreg, mi a fenének farigcsálod ezeket a szobrokat?, mutatott felesége a kert végébe. Eladtál belőle egyetlen egyet is? Van valami haszna, vagy ez csak a te idióta szórakozásod? Nem válaszolt, bámulta a szobrokat, arc nélküli, egyforma emberek, némelyik nőnek nézett ki, a többség férfi, az elsőkbe már belemart az idő, az akácfa megfeketedett, néhol meghasadt. Mindig egyre alacsonyabb szobrokat készített, az erdésztől egyre kisebb akáctörzseket kapott, az utolsó már csak akkora volt, mint egy gyerek. Előző nap fejezte be, de ennek a szobornak már volt arca. Mosolygott. Reggelre valaki egy baltát állított bele, a fej kettéhasadt, a mosoly torz vigyorba váltott. Nem az asszony volt. Biztos nem ő. Csak állt előtte, potyogtak könnyei. Nem szólt senkinek.

Az a te bajod, hogy „valaki” akarsz lenni, de te már nem lehetsz „valaki”. Ahhoz te már öreg vagy!, vágta oda flegmán az asszony, aztán bosszúsan legyintett, elindult a konyhába.

Éjszaka nem aludt jól, pedig lefekvés előtt ismét ivott egy kis pálinkát. Azon gondolkodott, amit az asszony mondott. Igen, igaza van. Ő már öreg mindenhez. Az ember hatvanhat évesen csak „senki” lehet. Nem vitatkozott. Nem voltak érvei. Korán ébredt, megolajozta a láncfűrészt, aztán feldarabolta a szobrokat, mind a huszonnyolcat, közben úgy érezte, mintha a szívét marcangolná a fűrész, fröcsögött a vér, a lánc éles fogai szaggatták a szívizmot, az ereket, a gép visításától a szívdobbanások is szétforgácsolódva hullottak szanaszét. A végén már alig kapott levegőt, fájdalom feszítette mellkasát, belemart gerincébe, egészen belegörnyedt a kínlódásba. A falnak támaszkodva lépegetett a műhely felé, óvatosan, kicsit szédült. A satupadra tette a lecsorbult szélű poharat, remegett a keze, mellé is csordult az aranysárga színű pálinka. Gyorsan felhajtotta. Érezte szájában a kellemes ízt, nyelőcsövében a pálinka erejét, de mintha nem érkezett volna le gyomrába. Lenézett, látta a tócsát, az apró korty apró csöppekben hullott a műhely betonpadlójára, kezével meg akarta érinteni gyomra környékét, hasát, de keze akadálytalanul hatolt át testén. Döbbenten kapaszkodott meg a satupadban.

Nyilván mindennek ára van, nem vitatta, ő nem jó ember, nem életrevaló, nem simulékony, nem kedves, durva fejszéjével ilyenre faragta a sors, igyekezett változni, de nem tudott, aztán már nem is akart. Eszébe jutott, amikor egy veszekedés után összepakolt, kilépett az ajtón, vissza sem nézett. Az asszony sem szólt egy szót sem. Tizenkét esztendeig szabad volt, ott aludt, ahol az este érte, azt ölelte, aki visszaölelte, akkor dolgozott, amikor kedve tartotta, minden nap ivott, dohányzott, egyre többet. Abban az évben, az utolsó szabad évben farkasfogakkal toppant be a november, zúzmarásan, ködbe öltözve, a hideg műhelyben, a vasút mellett, ahol ideiglenesen lakott, nem volt fűtés. Lázasan, köhögve feküdt a szalmazsákon.

Kilencet ütött a templom órája, percekig ácsorgott az utcán az apró ablak előtt, aztán csak megzörgette, finoman, óvatosan, hátha nem hallja meg senki. Azt kívánta, hogy ne hallja meg senki, de nyílt az ablak, felesége elkerekedett szemekkel bámult rá; Julcsi, hazajöttem, mondta halkan, miközben a földet bámulta. Azt várta, hogy az asszony elzavarja, elátkozza, becsapja az ablakot, de csak annyit felelt, várj, kinyitom az ajtót.

Valójában nem sok minden változott, kevesebbet ivott, naponta fürdött, hetente kétszer megborotválkozott, tiszta ruhákban járt, és beteg volt, az orvos szerint szívasztma, szerinte csak kőből lévő szíve – gyötrelmek között – lassan elporladt. Az eredmény ugyanaz, szívasztma vagy elporladás. nincs különbség. Az asszony visszafogadta, de már nem együtt, csak egymás mellett éltek, néha összezördültek, aztán napokig nem beszéltek egymással, fájdalmukat mélyre ásták, olyan mélyre, hogy onnan már nem hallatszottak a ki nem mondott szavak.

Egy éjjel csuromvizesen ébredt, ujjai görcsben, összeszorított öklében a lepedő; a rémálmok néha még mindig gyötörték; mi a faszt keresünk mi itt, András?, kérdezte rémült tekintettel Gras Dezső, elfehéredve szorította a puska szíját, tömött hátizsákja meggörbítette keskeny vállát, a vékony, durva katonai kabát egy számmal, netán kettővel nagyobb volt nála, a vékony talpú csizma is lötyögött rajta, hiába tömte ki kapcával, pipaszár lábaival nem tudta betölteni. Én sem tudom, felelte komoran; a katolikus pap megszentelte a fegyvereket, megáldotta őket; a hazáért, fiaim, a hazáért!, kántálta átszellemülten. Ez nem az én háborúm, súgta Dezső, én nem akarok menni.

Ahogy kiértek a Don-kanyarhoz, az orosz mesterlövészek negyedik nap lelőtték a szakácsot, ő állt be helyére, Harc nélkül teltek a hónapok, közelített a tél, Dezsőt minden éjjel őrségbe vezényelték, mindig lilára fagyva tért vissza. A közeli falvakból ruhát és élelmiszert rekviráltak, aki ellenállt, zokszó nélkül agyonlőtték. Az orosz hideg megcsapolta erejüket, még igazán harc sem volt, de már megfogyatkozott a század létszáma.

Aztán egyik pillanatról a másikra megindult a szovjet invázió, hasaltak a lövészárokban, szorították puskájukat, rettegtek. Ez nem az én háborúm!, zokogta Dezső! Akik kihajtottak ide, otthon ülnek a meleg szobában, rántott csirkét zabálnak, konyakot isznak, nevetgélnek, mi meg itt pusztulunk el. Haza akarok menni!, üvöltötte a fiatal férfi, aztán találat érte a lövészárkot, egy repeszdarab Gras Dezső torkába csapódott, szívdobbanásai ritmusára spriccelt vére, kimeredt szemmel kapkodott levegő után, miközben barátja kezét szorította.

Két hónap múlva tért haza, lesoványodva, rühesen, fagyási sérülésekkel. Valamit ott hagyott az orosz sztyeppén, melyről soha többé nem akart beszélni, csak fojtogató álmaiban bukkant elő, amikor arra ébredt, hogy azt kiabálja, ez nem az én háborúm, ez nem az én háborúm! És tényleg nem az ő háborúja volt, az urak eldöntötték, az egyszerű embernek menni kellett, az urakból hőst csinált a történelem, az egyszerű emberek pedig elpusztultak, jeltelen sírokban feküdtek, lassan már senki sem emlékezett rájuk. Valamiért nagyon nem szerette a fehér lovakat és a díszünnepségeket, felvonulásokat.

Egyik reggel orvost kellett hívni, az asszony rosszul lett, szóltak a mentőnek, irány a kórház. Eltelt egy hét, aztán még egy, néha meglátogatta feleségét, csak ült az ágya mellett a széken, nem sokat beszélgettek, megigazította párnáját, adott neki inni. Nem sok jóval biztatták az orvosok.

Elővette a serpenyőt, szalonnát darabolt és füstölt kolbászt, Verkától, a szomszédasszonytól kapott friss csiperkegombát. Régóta vágyott már egy ilyen rántottára, de az asszony nem engedte, hogy megsüsse magának; napokig büdös lesz tőle a lakásban, a sült szalonna szagát még a függöny is magába szívja, dohogott Julcsi; hát, nem sütött szalonnás-kolbászos rántottát. Összeszaladt szájában a nyál, az illatok régi emlékeket idéztek, hajnalig tartó mulatságokat, melynek a vége mindig lerészegedés volt. Meztelen fürödtek a Zagyvában, a lányok pedig eldugták ruháikat, visítva szaladtak a fiatal férfiak elől, némelyik hagyta magát elkapni, de csak a szerelmének. Neki még akkor nem volt szerelme, nem volt kit kergetni az aprócska folyó melletti erdőben.

Leült a konyhaasztalhoz, vágott egy karéj kenyeret, mohón falta az ételt, amikor lenézett, megrökönyödve látta, hogy amit addig megrágott és lenyelt, egy kupacban ott van a széken, a világos kárpit vöröslött az őrölt paprikától. Megint ez az őrültség, morgott halkan, ez létezhetetlen, biztosan megbolondultam; kivitte az udvarra a széket, a megrágott ételt lesöpörte kezével, hozott egy vödör vizet, síkárkefét, tisztítószert. Vadul dörzsölte a szék ülőlapját, de a halovány virágminták egyre élénkebbé váltak; azon kapta magát, hogy sír, úgy rázza a zokogás, mint még soha.

Egy este a konyhában ücsörgött, bort ivott, vizespohárból, a múltban turkált, ha már a jelennel nem volt kibékülve. Egyszer nagyon berúgtak a Vasmacska nevezetű hírhedt vendéglátóipari egységben, nem nagyon emlékezett részletekre, másnaposan, fejfájósan ébredt. A főnöke parancsolta le az épülő ház negyedik emeletéről; mi a szart csináltál már megint, András?, kérdezte korholva.

Két rendőr és két fekete bőrkabátos férfi várt rá, megbilincselték, belökték a kocsi hátsó ülésére. Úgy érezte, a cella szűk falai a sötétben összenyomják, fázott és éhes volt, de órákon keresztül nem szólt hozzá senki, aztán csörrent a kulcs, nyikordult az ajtó. Átvezették a kihallgató helyiségbe, két egyszerű vaslábú székből, egy asztalból és egy vödör vízből állt a berendezés, apró, rácsos ablakon keresztül szökött be a lebukó nap utolsó sugara.

Bandi, baszd meg, hogy kerülsz te ide?, fordult felé a megtermett katonatiszt, megcsóválta fejét. Gyerekkori barátja, Füzes Gerzson ácsorgott előtte, aztán az asztalról felmarkolt egy dossziét, kinyitotta, olvasott. Szóval, azt írják itt, szidtad a rendszert, Rákosi pajtást is. Meg a kommunistákat. Nem emlékszem, felelte fejét lehajtva, nagyon berúgtunk. Te marha, tudod, hogy a magyar emberek egy része spicli, mindenütt ott vannak, fizetést, juttatásokat kapnak érte, az anyjukat is feladnák! Nem emlékszem semmire, és én nem szoktam politizálni. Van két kölyköm, az asszony is dolgozik, én is, de néha ki kell kapcsolni kicsit, tudod, a háború; Dezső szelleme még mindig kísért, nem bírok rendesen aludni, ha nem iszom.

A Dezső rendes gyerek volt, sajnáltam, amikor hallottam, hogy ott pusztult el, tárta szét kezét Füzes Gerzson, abban a szemét háborúban sokan ott hagyták a fogukat. Az sem volt jó világ, a mostani sem az. Túl kell élni, akárhogyan is. Ne járj kocsmába, tudom, hogy Klenyánszkynál legjobb a bor, ott ácsorognak és vedelnek napestig a cimborák, de akkor se járj oda. Látod, itt az aktád, már nem üres. Megpróbálok neked segíteni, de nem lesz kellemes, a látszatra adni kell.

Másnap kiengedték, Füzes alapos munkát végzett, egy hétig enni sem tudott, még egy hónap múlva is fájt az arccsontja, vállán, hátán, combján a gumibot nyomának lila csíkjai csak nagyon lassan tűntek el, úgy nézett ki a háta, akár egy absztrakt festmény. 1954-et írtak akkor.

Korán felébredt, sokáig feküdt az ágyban, csak bámult ki az ablakon. Reggeli után csöngettek, Csollák doktor felesége jött át a szomszédból. András, most telefonált a férjem, hogy szóljak magának, Julcsi meghalt. Nagyon sajnálom.

Felült biciklijére, nem igazán sejtette, hogy mit is kell ilyenkor csinálni, még senkit nem temetett. Csak a háborúban. De az más volt. Még ott találta a kórteremben, feküdt az ágyban, le sem takarták. Szép öregasszony volt, vonásaiban még mindig ott rejtezett a nagyon csinos húszéves, akaratos fruska. Leült az ágy mellé, durva kezébe fogta felesége kezét, ráhajolt az ágyra, homlokát az asszony mozdulatlan combján támasztotta, ereiben egyre lassabban áramlott a vér.

Julcsi, nem jól van ez így. Rám már semmi szükség, te kellesz a kölyköknek, téged szeret mindenki, neked maradnod kell.

Fiatal nővér lépett a kórterembe, egy dossziét szorongatott kezében, letette az asztalra, feléjük pillantott, aztán kirohant.

Itt vagy, öreg? Jól érzem magam, hátha már hazaengednek, ki tudja?, mondta halkan az idős asszony, simogatta az öregember fejét, összekócolta a ritka, ősz hajszálakat. Nagy rendetlenséget csináltál otthon? Nem baj, majd kitakarítok. Már jól vagyok. Csak nem szabadultál meg tőlem, látod? Bolond öregember; suttogta, és elmosolyodott.