Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest

A vihar

– Gut, Heinrich, gut – bólogatott Schmidt őrnagy –, ez nem fájdalomról szól, hanem az emlékezésről. A fájdalom oly erős érzelmi hatás, mely stimulálja az idegsejtek működését, a memóriád is jobban fog működni. Schultz nem azért ütlegel téged, mert fájdalmat akar okozni, hanem segít átgondolni az eseményeket.

– Adj még neki – intett Schultznak, a verőlegénynek, aki legalább két méter magas, százhúsz kilós izomkolosszus volt, kőkemény öklökkel, madárszemekkel, összegyűrt fülekkel. Heinrich bal szemét már nem tudta kinyitni, formátlan véres hurkának látszott, vörös, lila és fekete foltokkal, arccsontján szétrepedt a bőr, Schultz értette a dolgát, a fiatal férfi két fogát kiköpte, aztán ájultan billent félre a feje. Schultz nyakon öntötte egy vödör hideg vízzel, aztán kezdte elölről az ütlegelést.

– Őrnagy elvtárs, mit remél? Ez a szerencsétlen nem fog bevallani semmit – húzta meg száját undorodva Gilsch hadnagy. Gyűlölte az erőszakot, bár belátta, rendnek kell lenni, a rend az, amely megvilágosítja az elmét, kijelöli az irányokat, határt szab a lelkesedésnek és a hőzöngésnek.

– Én semmit sem remélek, fiam – nézett rá komolyan Schmidt őrnagy, leült a székre, ivott egy korty francia konyakot. – A remény a gyávák és gyöngék malasztja, akik képtelenek átlátni a folyamatokat, nem ismerik fel a célokat, nincsenek birtokában a megfelelő eszközöknek.

– Őrnagy elvtárs, bocsásson meg, hogy vitatkozom, de ön lenézi az ellenséget, ostobának és tehetetlennek tartja a rendszert támadókat, pedig mind veszélyes. Kivétel nélkül.

– Dehogy nézem le őket, de tisztában vagyok azzal, mekkora hatalom van a kezemben, mire vagyok képes. Önnek még sokat kell tanulnia Gilsch, a rendszer csak akkor működik jól, ha mindenki tudja, mi a feladata. Jelen esetben Heinrich a rendszer ellen támadt, naiv hittel azt hitte, győzhet, de tévedett, ő soha nem győzhet, mert egyedül van, még ha felismert is egy lehetőséget, mellyel élni próbált.

– Őrnagy elvtárs, a hőlégballon Nyugat-Berlinben kötött ki, átsodorta a vihar.

– Igen, így van. Valaki hibázott, a felelősöket meg kell keresni, meg kell büntetni. Ez a mi dolgunk. Jegyezze meg Gilsch, mindig vannak felelősök!

– Heinrich?

– Igen. Heinrich. Most Heinrich. Unokahúga is ott volt a hőlégballonban, Heinrich tudatosan nem megfelelően kötötte meg a köteleket, hogy a ballon elszabadulhasson, így az unokahúga dezertálhasson az országból.

– Én nem nézek ki belőle ilyen tudatosságot, őrnagy elvtárs.

– Tehát Heinrich nem bűnös? Akkor ki a bűnös?

– Nem tudom megítélni, engedelmével, őrnagy elvtárs, ez a fiú egy egyszerű katona, csak a véletlennek köszönhető, hogy unokahúgát kiválasztották a jutalomrepülésre.

– Értem, tehát ön szerint Heinrich nem bűnös. Akkor ki?

– Nem tudom, őrnagy elvtárs.

– Gilsch, maga szervezte a bemutatót, ön választotta a helyszínt, emlékszem, azzal indokolta, hogy lássák Nyugat-Berlinben, nálunk olyan magas az életszínvonal, olyan nagyszerű az élet, hogy egyszerű polgárok is feljuthatnak a narancssárga hőlégballonra.

– Így volt, őrnagy elvtárs, büszke vagyok és egyben elkeseredett, mert hazánk nagyságát jelképezhette volna ez a repülés, az imperialisták is láthatták volna, élhető és szórakoztató itt az élet.

– Látták. Ott kötött ki a ballon húsz derék keletnémet állampolgárral. Gilsch, lehet, hogy maga szervezte ezt így? Nem is Heinrich a bűnös?

– De őrnagy elvtárs! Dehogy!

– Na, látja, Gilsch, bármit meg lehet fordítani, oda és a visszájára is; ahhoz, hogy rend, fegyelem és biztonság legyen, mindig kellenek felelősök, mindig kellenek olyanok, akik megkeresik, megtalálják a felelősöket! Érti?

Az őrnagy felállt a székről, átsétált a nyitott ajtón át a másik cellába, intett Schultznak, ne üsse tovább a fiút.

– Nos, Heinrich? Eszedbe jutott még valami?

– Őrnagy elvtárs, gyönyörű volt az a hatalmas ballon. Új volt a kötél. Be kellett volna áztatni előtte, „megvakarózni”, hogy a szálak egymásba tudjanak kapaszkodni.

– Szóval, te ezt tudtad, mégsem jelentetted?

– Csak akkor láttam, amikor a betontuskókhoz kötöttük a kötelek végét. Már ott voltak a vendégek, már nem volt mit tenni, de azt nem tudtam, hogy nagy vihar lesz.

– Értem, fiam. És a hallgatásodnak semmi köze ahhoz, hogy unokahúgod is a ballon kosarában volt?

– Örültem őrnagy elvtárs, Hilda rendes lány.

– És úgy gondoltad, nyugatra szökteted?

– Dehogy, eszembe sem jutott!

– Heinrich, én hiszek neked, de a katonai törvényszék nem volt ilyen megértő, holnap reggel agyonlőnek, mert nem tudtad meggyőzni őket a vallomásoddal, hogy te valóban szereted a hazádat.

– Szeretem, őrnagy elvtárs, nem tehetek semmiről. Csak a vihar.

– A vihart nem lehet megbüntetni fiam, sajnos nem. Egyébként is hiábavaló volt az ügyeskedésed, az áldozatod, Nyugat-Berlinben lezuhant a ballon. Mind meghaltak.

Az őrnagy hideg kék szemekkel bámulta a halálraítéltet, megcsóválta fejét, átsétált a másik helyiségbe. Töltött még egy kis konyakot poharába, a csupasz izzó elé emelte.

– Látja, Gilsch, ha lenne Isten, akkor ő is büszke lenne erre a konyakra. Tökéletes, az emberi elme legtökéletesebb találmánya, nem enged lankadni, megenyhülni, együttérezni, felforrósítja a szívet és az elmét. Igen, Gilsch, mindig kell valaki, aki bűnös, legalábbis a bűnösség látszatát kelti, és ez már elegendő az ítélethez.

– Értem, őrnagy elvtárs, de miért mondta Heinrichnek, hogy mind meghaltak, hiszen valamennyien sértetlenül földet értek Nyugat-Berlinben?

– Mert ha remény sincs már, akkor semmi sincs! És az a halálnál is jobban fáj.

Fotó: BLIKK

Hagyaték

Megremegett kezében a feles pohár, az aranyszín pálinka, már a negyedik, megtörte a bádogpult felett árválkodó csupasz izzó sárgás fényét.

– Tudja, én egy gyilkos vagyok – közölte halkan Demeter Barnabás. – Megöltem magamban mindent. Megöltem a körülöttem élőkben is. Elhagyott az asszony, nem beszélnek velem a gyerekek, nincs barátom.

Felhajtotta a finom barackpálinkát, ivott utána egy korty sört. A mellette ülő idegen férfi csak bólogatott, de nem nézett rá. A söntés hepehupás bádogpultjára kifolyt sörhabot bámulta, mely folyamatosan változott, ahogyan az apró buborékok szétpattantak. Egy idő után csak egy áttetsző, apró tócsa maradt utánuk.

– Az élet döntések sora – jelentette ki, mindennek viselni kell a következményét, a rohanásét épp úgy, mint ahogyan a mozdulatlanságét.

Demeter Barnabás ránézett, de nem válaszolt. Hegedűművész akart lenni, ám nyolcévesen apja széttörte fején a hegedűt, másfél óra után már nem tudta elviselni a gyakorlást, az idegszálait tépő dallamokat. Ő egy buszsofőr, emberekért felel. Megtépázott idegzettel nem lehet embereket szállítani, nem lehet emberekért felelni.

Anyja letörölte fia homlokáról a vékony vércsíkot.

– Kész a babfőzelék. Oldalast is sütöttem hozzá – közölte férjével. – Terítsetek meg, ha enni akartok. Én elfáradtam, leülök. Éhes sem vagyok.

Apja egy év alatt, részletekben fizette ki a zeneiskolának a kölcsönhegedű árát.

– Inkább focizz, kölyök, az nem olyan zajos – nevetett zavartan, és adott egy százast fiának.

Demeter Barnabás nem ment el focizni. Abszolút hallással áldotta (vagy verte) meg sorsa, géplakatosnak tanult, a műhelyben a zörgő, csattogó gépek zaja mindennap letépett egy darabot hallásából, az egymáshoz ütődő fém elviselhetetlenül szaggatta dobhártyáját. Első hat havi fizetéséből vásárolt egy hegedűt, amikor apja meglátta,

rögtön közölte, hogy költözzön el otthonról. Megtépázott idegzettel nem lehet embereket szállítani, nem lehet emberekért felelősséget vállalni.

– Tudja, a zene Isten szótárgépe, a legtökéletesebb fordítóprogrammal, megremeg tőle az ember szíve és lelke. A második hegedűmet az asszony törte szét a fejemen. Pedig Mozartot játszottam, de ő valami hülye sorozatot akart nézni a tévében – vágott egy kétségbeesett grimaszt az idős férfi. – ­Hegedűművész akartam lenni. Mindenáron.

– De nem lett az, ugye? kérdezte az idegen, aki ismerte a sztorit.

– Nem lettem az. Elköltöztem az asszonytól is, elhagytam a három gyereket, csak a zenének éltem, az utcán hegedültem, művész akartam lenni, a Metropolitan színpadán akartam állni, frakkban, csokornyakkendőben, fényesre pucolt cipőben. Csak az éltetett. Azt akartam, hogy a gyerekeim büszkék legyenek rám, azt akartam, hogy hagyjak magam után valami fontosat, azt akartam, hogy soha ne legyenek anyagi gondjaik.

– Az ember olykor téved.

– Isten is téved, amikor osztogatja a tehetséget és a lehetőséget.

– Isten soha nem téved – horkant fel az ismeretlen férfi. Megbánta, hogy megemelte a hangját.

Demeter Barnabás nem válaszolt. Ő már senki szívében sem virág, ő már nem is létezik, senki sem gondol rá szeretettel, senki íróasztalán, pénztárcájában nem őrizgeti fotóját, senki nem hívja vacsorázni, senki nem mondja, hogy bújj mellém, mert szeretlek. Az idegen hallotta a férfi gondolatait, látta, hogy már nem olyan hosszú az útja, egy hideg reggel egy padon lelnek rá. Már nem él, nem lélegzik, nem érez. És senki sem jelentkezik, hogy eltemesse. Nem szép halál. A kocsma bezárt, elköszöntek egymástól.

Másnap délután az idegen a Rákóczi térnél talált rá Demeter Barnabásra. Hegedült. Gyönyörűen. Elvitte egy szállodába, az idős férfi megfürdött, megborotválkozott, az étteremben rántott szeletet ettek. Utána ittak egy pohár száraz vörösbort. Csak egy pohárral.

Az Operaház színpadán Mozart zenéjét játszotta a zenekar. Az ötödik sor közepén ült a két férfi. Demeter Barnabásnak folytak a könnyei. Nem volt szüksége szótárgépre, minden gyönyörűséges hangnál megremegett a szíve és a lelke.

A koncert végén a jegyszedők hívták a mentőket. A mentőtiszt megcsóválta a fejét. Már nem volt mit tenni.

– Ez az ő hegedűje, egy Stradivari, juttassák el a családnak – adta kezébe a mentőtisztnek a tokban lévő hegedűt az idegen. – Juttassák el a családnak, az úriember hagyatéka. Hogy minden rendben legyen.

Kilépett az épületből, egy keserű mosoly jelent meg az ajkán. Persze, minden rendben van, tényleg, motyogta maga elé. Rosszkedvűen sétált a hűvös időben, a rohanó emberek között. Isten néha tényleg téved, állapította meg, de nem fűzte tovább a gondolatot. Mégsem egy pad a téren. Mégsem egy pad.

Fotó: Pinterest

Így van rendjén

Karikára szeletelte a megpucolt krumplit, a répát, zöldséget, hagymát is, a maréknyi fokhagymagerezdet a tetejére szórta, óvatosan meglocsolta olívaolajjal, a bepácolt tarja szeleteket pedig katonás sorrendben elrendezte a köret tetején. Lefedte alufóliával, majd betolta a tepsit az előmelegített sütőbe. Másfél óra, aztán majd megfordítja a húsokat, leveszi az alufóliát, feltekeri a sütő hőfok-szabályzóját; tizenöt perc, vagy húsz. Annácska is biztosan szeretné, mosolyodott el Ficzuk úr, kapna előtte egy pohár édes Martinit, az mindig feloldja a gátlásait; akkor olyan törvénytelenül tud nevetni, imádni kell.

Sorbi Helga a létra legfelső fokán egyensúlyozott, kicsit szédült, aznap még nem evett semmit. Vizes ruhával törölgette a tölgyfa szekrény tetejét, utána felmossa a konyhát, az előszobát és a teraszt, már végez is; ötezer forint, végre, Bencének visz csokoládét, megígérte neki, főz is valamit, napok óta nem ettek meleg ételt; a fiát nem vihette el az óvodába, még tegnap este is hőemelkedése volt. Elhessegette a gondolatait, melyek sötét, vad madárként köröztek lelke körül; gyászszertartás, lobogó, vékony gyertyák, halk mormogás, mely akár ima is lehetne. Alig nyomott fél mázsát a mérlegen, szemei alatt halvány, lila karikák húzódtak; nem aludt jól mostanában, a szíve ismét rakoncátlankodott.

Ficzuk úr letelepedett öblös foteljébe, komoran bámult ki az ablakon, mintha közelítene a világvége, ott hevert mellette becsukva egy könyv, de még olvasni sem volt kedve, pedig szerette Kafkát, ám most nem volt hozzá hangulata, kitárta az ablakot, friss levegő és fény öntötte el a szobát. Tegnap a könyvesboltban Terék úrral beszélgetett, aki elmondta, már nem akar tovább a gimnáziumban tanítani; „én már öreg vagyok beállni a sorba, öreg vagyok csöndben maradni, tisztesség és szellem nélkül nem lehet irányítani egy iskolát”.

Ficzuk úr bólogatott, megváltozott a világ, nem jó irányba fordult a szekérrúd, amikor csak urak, csatlósok és szolgák léteznek, és a nagy szemfényvesztéstől lassan mindenki megvakul, akkor már nagy a baj, érezni a félelem szagát, az elfojtott harag parazsának füstjét, mely egyre jobban csípi a szemet.

A mosogatónál engedett vizet a díszesen metszett pohárba, csak hosszas kísérletezés után tudta lenyelni a nagy tablettát, fájt a feje, nem érezte jól magát. Végre lesz egy kis pénze, holnap is takarítani fog Kupánszky főorvosnál, kedves ember, segítőkész, megígérte, elintézi az egészségbiztosítást; fizette ő, rendesen, ahogy kell, a kórházban mégis pirosat jelzett a gép, ki is számláztak neki négyszázezer forintot, remegett a keze, amikor háromszor egymás után elolvasta a levelet, átbogarászta a csekket; négyszázezer, négyszázezer, igen, az ő nevére.

– Maga az én poharamból ivott? – dörrent rá Kemenes Albert.

– Elmosom! – rémült meg Sorbi Helga. – Bocsánat, fáj a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót.

– Az én poharamból ivott, legközelebb, amikor leveszem a szekrényből, ásványvizet töltök bele, az fog eszembe jutni, hogy a maga nyálas szája érintette, szuvas fogai odakoccantak a finom, metszett kristálynak! Hiába mossa el, hiába, nekem az fog eszembe jutni! Tűnjön el innen, a pohár árát levonom a béréből, nem kap semmit; még jó, hogy nem feküdt be a fürdőkádamba, mert melege van! Tűnjön el innen!

A fiatal nő levegő után kapkodott, úgy érezte, menten elájul.

– Legalább a béremet fizesse ki, már majdnem végeztem a takarítással, a gyerekemnek ételt kell vinnem – könyörgött. A magas, kövér férfi a konyha kövére dobta a poharat, ezer darabra robbant szét.

– Ezt akkor még takarítsa össze, minek magának gyerek? Ahhoz volt esze, ahhoz volt kedve, hogy gyereket csináltasson magának, egy fattyút, akinek apját csak egyszer látta, amikor üzekedtek! Minek magának egy fattyú? Nem fizetek egy vasat sem, vehetek új pohárkészletet maga miatt!

– Rohadjon meg, a pohárkészletével együtt, vágta földhöz a felmosófát Sorbi Helga. – Rohadjon meg, a pénzével együtt!

Finom illat kúszott a sütőből, Ficzuk úr elégedetten elmosolyodott, jó étel lesz ez. Akkor jutott eszébe, hogy nincs otthon Martini, gyorsan felkapta cipőjét, a sarki üzlet nyitva van hétvégén is, hátha Annácska mégis előkerül, ott áll majd, amikor ajtót nyit, könnyű nyári ruhában, haja copfba fogva, sejtető dekoltázzsal, igen, s akkor ő meg sem tudja kínálni semmivel, pedig imádja, amikor törvénytelenül nevet. Benézett a sütő ablakán, minden rendben van, nem fog megégni a hús, még bő óra van hátra, addig megjárja a boltot.

Rosszul érezte magát, szédült, mintha a mellkasában nagy, nehéz kő lenne, nyomta, szorította szívét, dühös volt és keserű, hat órát dolgozott a semmiért, ma sem lesz meleg étel az asztalon, rohadjon meg az a szemét ügyvéd, rohadjon meg az egész világ! Egy szelet csokoládét vitt fiának, annyi pénz még volt a pénztárcájában. Bence az ágyon ült, majszolta az édességet, közben be nem állt a szája, Margitka néniről beszélt, a szomszédasszonyról, mindig nála hagyta a kisfiút, amikor beteg volt, s nem tudta óvodába vinni. Margitka néni májkrémes kenyeret adott neki, utána barackbefőttet, és aranyos, mesélt egy könyvből, egy férfiról, aki meggyógyította az embereket, hosszú haja és szakálla volt, és már ott ül Isten oldalán, igen, ezt mondta Margitka néni, ő vigyáz ránk, onnan, fentről. De anya, onnan hogyan tud vigyázni ránk?

Sorbi Helga a könnyeivel küszködött, ha ő is meghal, mi lesz a fiával? Ki neveli fel, mi lesz vele? Mi lesz belőle? Ő is csak cseléd lesz, ügyvédek, orvosok szolgája? Bence megette a csokoládét, elvitte a szemetesbe a csokipapírt, aztán visszamászott az ágyra, átölelte anyját. A fiatal nő eszelős tekintettel bámult rá, kezébe vette a párnát, fia arcára tette, vadul nyomta rá, vadul, görcsösen, remegve, vinnyogva zokogott, míg el nem sötétült előtte a világ.

Már csak néhány lépés volt a boltig, Ficzuk úr felkapta fejét, a felette nyújtózó ablakból egy hároméves forma kisfiú nevetett rá, aztán megbillent, már zuhant is ki, az öregember alig tudta elkapni, a vékony kis ing reccsent egyet, amikor göcsörtös ujjai belekapaszkodtak, de megtartotta a gyereket, ott himbálózott a szürke járdától tíz centire. Jó mókának tűnt, hangosan kacagott, keze, lába kalimpált. Az öregember felnyalábolta, a fiú még mindig nevetett.

– Még egyszer – mondta, nyújtózott fölfelé.

– Egy frászt, te kis csibész, így is alig tudtalak elkapni – nézett rá szigorúan. – Gyere, megkeressük édesanyádat! – csikorogva nyílt az öreg kapu, végigsétált a körfolyosón, igyekezett kitalálni, melyik lakás ablaka nézhet az utcára.

– Jó napot, Bence hogy került magához? – kérdezte Margitka, aki épp kilépett lakása ajtaján.

– A nyakamba pottyant az utcán – mosolyodott el Ficzuk úr. – Szó szerint, alig tudtam elkapni a grabancát; csúnya vége lett volna, ha a járdára zuhan.

– Várjon, hozom a kulcsot, már két napja nem láttam őket, épp azon gondolkodtam, becsöngetek hozzájuk; dolgos fiatalasszony az anyja, én vigyázok a fiúra, ha nem viheti óvodába, mert beteg a gyerek. Egyedül neveli, itt laknak albérletben, megsajnáltam őket, nem könnyű nekik az élet.

– Hát, senkinek sem könnyű – bólogatott Ficzuk úr.

– Jaj, ne mondja már – sápítozott Margitka –, ez a szegény asszony beteg is, és egyedül van a világban, mint az ujjam, a szülei kitagadták, amikor állapotos lett, a férfi is elhagyta, akit szeretett. Takarítani jár az urakhoz, alig eszik, mindent a gyerekének akar adni, hiába mondtam neki, hogy keressen már magának egy jóravaló fiút, csak nevet, hogy nem kell ő már senkinek sem, pedig még huszonöt éves sincs.

Margitka kitárta a repedezett festékű bejárati ajtót, bizonytalanul léptek be az előszobába.

– Helga, Helgácska, merre van? – szólongatta az öregasszony, belökte a nappali ajtaját. A fiatal nő ott feküdt az ágyon hason, karjai széttárva, szeme nyitva. Ficzuk úr letette a gyereket, aki az anyjához rohant, felpattant mellé az ágyba, átölelte.

– Felébredtél már, anya? Most nagyon sokáig alszol.

Az idős férfi odalépett az ágyhoz, felkapta Bencét, Margitka kezébe nyomta.

– Menjenek át magához, szóljon a mentőknek és a rendőrségnek!

A nő nyaki verőerére tette az ujját, de nem érzett semmit, az ismerős dobolás elmaradt.

– Huszonöt, még csak huszonöt, hol itt az igazság? – morgott halkan. Akit halálra ítélt a sors, az már semmit sem tehet? Mi alapján válogat a kaszás?

Dühösen ült le az egyik fotelbe, keserűség szorongatta a torkát, mintha ő lenne a következő áldozat, mintha az élet csak egy mese lenne, egy hazug mese, melyet a lerongyolódott bérházak körfolyosóira fúj a szél, hogy bűbájos, behízelgő szavakkal elhitesse, van remény.

A mentőorvos szerint legalább két napja halott a nő, majd a kórboncnok pontosan megállapítja a halál okát.

– Ismerem őt, egyszer már beszállítottuk a kórházba, akkor is nagyon rossz állapotban volt, meg kellett volna műteni a szívét, talán még élne. Talán – fűzte hozzá elkomorodva.

Összepakolták Bence ruháit, papírjait, Ficzuk úr megadta a lakcímét, a telefonszámát az intézkedő rendőrnek, aki elmagyarázta, majd holnap megkeresik a gyámügyről, talán örökbe adják a fiút, hátha szerencséje lesz, még csak négyéves, kifoghat jó nevelőszülőket, talán akad majd olyan, aki adoptálja.

Otthon vizet engedett a fürdőkádba, a kisfiú élvezte a sok habot, a játékot az üres flakonokkal, csatahajó volt mind, szigorú, fehér ruhás kapitányokkal, akik legyőzik a kalózokat. A hús még épp nem égett meg, a férfi lekapcsolta a sütőt, kicsit megnyitotta az ajtaját, aztán megterített két személyre.

Alig evett néhány falatot, csak nézte, amint az apró törpe tömi magába az ételt, közben nevet, be nem áll a szája; Julcsival szokott játszani az óvodában, hosszú, fekete haja van, és nagy, fekete szemei, és egyszer megölelte, azt mondta, hogy a felesége lesz, és lesz házuk, autójuk és gyerekeik is, Bendegúz és Laura lesz a nevük.

Öntött még baracklét a gyereknek, magának egy pohár száraz vörösbort, bámulta a csillogó szemű, szőke lurkót, aki anyjáról beszélt; egy ágyban aludtak, olyan jó szaga volt anyának, és olyan meleg volt, nevetett, és csiklandós volt a talpa, mint neki is; minden este mondott mesét, az égig érő paszulyról és a bátor szegény gyerekről, aki legyőzte a hétfejű sárkányt, mert nagy, éles és hegyes kardot hordott az oldalán.

– Te is mondasz nekem mesét? – kérdezte, lemászott a székről, átfutott az asztal másik oldalára, az öregember ölébe telepedett.

Nagy volt rá a póló, mintha csak egy hálóing lenne, hangosan nevettek, Bence táncolt, furcsa, magas fejhangon énekelt hozzá: „…gyönyörű az éj, magasan a Hold, a csillagok fénye hűs szeszély, táncol száz kobold”. Anya énekelte mindig, amikor takarított. Aztán odafutott az öregemberhez, átölelte a nyakát. A férfi meghatottan szorította magához, sosem volt gyereke, nem ismerte ezt az érzést, amikor valaki feltétel nélkül megöleli.

Befektette a gyereket az ágyba, betakarta könnyű paplannal.

– Ugye, itt alszol mellettem? – nézett rá Bence. – Ugye, mesélsz?

– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony, akinek egyetlen fia volt; mindig arról álmodott, hogy okos, gazdag férfi válik belőle, megnősül, gyerekei lesznek, és még a király is megbecsüli.

– Mert legyőzi a hétfejű sárkányt – vágott közbe a kisfiú.

– Igen, mert legyőzi a hétfejű sárkányt – bólintott Ficzuk úr –, mert úgy kívánta édesanyja, mert ez így van minden mesében, mert ez így van rendjén.

Fotó: pixabay

APRÓSÁGOK 17.

Egy reggel

Vikucs Dezső azon kapta magát, hogy megöregedett, két emberöltő is elszaladt észrevétlen, bár elégedett volt magával, mert csak hat pár cipőt nyűtt el, csak két öltönyt és két nagykabátot ölelt keblére az enyészet. Tudott vigyázni a dolgaira, az asszony is – aki már húsz éve meghalt – érintetlenül lógott a szekrényben. Vigyázott rá, minden nap kinyitotta a szekrényajtókat, kiszellőztette, minden nap szeretettel megsimogatta a vállfára akasztott nőt, aki mosolytalanul, kifejezéstelen arccal tűrte, néha azért megszólalt, Dezső, kitakaríthatnál!

Az idős férfi hét évtizedet elégedetlenkedés nélkül töltött, sosem morgott, mert meleg a sör, sosem ágált, mert az asszony hetekig külön ágyban aludt, sosem hisztizett, mert nem tudta megvásárolni magának azt a drága hegedűt, amelyre gyerekkora óta vágyott. Valójában semmilyen hangszeren sem tudott játszani, de az a karcsú, gyönyörű hegedű a kirakatban megérintette szívét, amikor hazafelé sétált az öreg Csuhay hangszerüzlete előtt. Egy napon azt látta, a hangszerüzlet végleg bezárt, az öreg Csuhayt dobozban hozták ki a halottszállítók, az új tulajdonos egy fémkonténerbe hordatta ki az összes hangszert, a marcona szállítók törték, zúzták a zongorákat, hegedűket, csellókat és bőgőket. Vikucs Dezső meg akarta szerezni a hegedűt, de elzavarták onnan, még a könny is kicsordult szeméből ekkora gyalázat láttán; nincs a főnöknek hallása, pizzéria nyílik majd az üzlet helyén, vetette oda az egyik munkás.

Vikucs úr akkor döbbent rá, hogy megöregedett, hogy eltékozolta életét, nem tett semmi fontosat soha. Persze neki sem volt jó hallása. Egy szép nyári nap reggelén ült a teraszon, kevergette kávéját, hegedű nélkül. Mint a legtöbb ember. És nem szólt zene, csak a madarak csiviteltek a lombok hűvösében, ám az nem jutott el tudatáig.

A toronyőr

Fázott, hiába volt rajta vastag bekecs, kucsma, sál, kesztyű, bakancs, benne két vastag zokni, pirosra csípte arcát, a hideg beszökött a legapróbb résen is. A foszló vakolatú templomtorony harangja negyedóránként megkondult, rekedten, hamisan, mert a forradalom alatt egy orosz tank lövedéke ott robbant mellette, kihasított bronz testéből egy tenyérnyit. Azóta rekedten és hamisan jelezte az idő múlását. Kocsornyi Albert már hatvannégy esztendeje őrizte a tornyot, a slamposan öltözött harangot; néha beszélgettek, nem sokat, csak szűkszavúan, a világról, a nőkről, a katonákról és a halottakról, az idős férfi lemondóan legyintett; sosem volt elég jó semmi, és sosem lesz elég jó.

A február kegyes volt az öregemberhez, se fagyok, se hó, ám Kocsornyi csontjaiban érezte a hat évtizede tartó őrködést, mellyel tizenhat éves korában bízta meg nagyapja. Lehetett volna normális életet élő ember is, rendes munka, feleség, gyerekek, de ő hajnaltól napestig ácsorgott a templom mellett, mert nagyapja azt mondta, mielőtt agyonlőtte egy orosz katona, hogy vigyázni kell az időre, a hitre, mert semmi sem fontosabb a hitnél, az mozgatja a világot, az viszi előre, az adja savát, borsát az életnek.

Az idős férfi szenvtelen arccal bámulta a rozzant templomtornyot, megszólalt a harang, rekedten csak egyet kondult. Felvette a földről hátizsákját, előkotorta belőle a tíz darab kézigránátot, melyet valamikor régen még az oroszok hagytak itt, sorban elhelyezte őket a földön, egyet a kezébe vett, lassan kihúzta a csapszeget, karját szabályos ívben megforgatta, majd a templomtorony nyitott ablakán behajította a kézigránátot.

Az öreg harang a robbanástól fájdalmasan megkondult, a következő robbanásnál még ércesebben, amikor egyszerre két kézigránát robbant. A torony tetejéről hullottak a cserepek, a robbanások egyre nagyobb darabokat hasítottak ki a torony testéből, de a harangláb még mindig állt.

Az utolsó kézigránát visszapattant a falról, nagyot koppanva, pörögve állt meg Kocsornyi lába előtt. Nem robbant fel. Az öregember meglökte a lábával, kicsit arrébb gurult, aztán hintázva egy mélyedésbe fordult.

A férfi lassan megfordult, elindult hazafelé, néhány lépés után hallotta, hogy a harang hatalmas robajjal lezuhant; még volt egy kevés a tegnapi csirkepörköltből. Vacsora után lefeküdt aludni. Már nem álmodott semmit.

Fotó: pinterest

Siker

Elkészült a negyvenkettedik festményével, egy kiállításnyi anyag, rengeteg munkaóra, szenvedés, gondolkodás; két hete nem nyírtad le a füvet!, vágta oda foghegyről az asszony, és egyébként sem csinálsz semmit! Nem reagált, a művészet soha nem vitatkozik a hétköznapokkal, suttogta maga elé, a művészet nem vitatkozik, hanem közöl, állít. A kölyködnek is venni kell ruhát, kilóg a segge a gatyából!, folytatta felesége, de nem akarta meghallani, nem engedte, hogy visszarángassa a földre, a semmitmondó kispolgári miliőbe, mely lassan épült köré, akár egy fal, napról napra, tégláról téglára, már lassan ki sem látott felette.

Másnap Göröndeki Kázmérral volt találkozója, Göröndeki egy undorító műkereskedő és galériatulajdonos, utálta, de utolsó szalmaszálként kapaszkodott belé. Te nem vagy hivatalos festőművész, egy szerencsétlen kis amatőr vagy, nem több, emelte fel magasra mutatóujját a kövér férfi, némi tehetség mutatkozik benned, de nem vagy sem a király fia, sem a pártfőtitkáré, úgyhogy nincs sok esélyed betörni a nagyok közé. Sőt, bevallom neked őszintén, semmi esélyed sincs. Két festményedet megvásárolom, hogy ne halj éhen, vagy ne heréljen ki az asszony, a kiállítást is megrendezheted, tíz napra biztosítok helyet neked a galériámban, de nem adok hozzá egy vasat sem. A marketing, a meghívók, a vendéglátás a te reszortod.

Bólintott. Hatvanezerbe került, a két festményért százhúszat kapott. Tizenketten jelentek meg a megnyitón. Gyorsan eltelt a tíz nap. Felesége el sem ment a kiállításra. A gyerekek sem. A negyven festményt felvitte a padlásra, otthon nem lehetett feltenni a falra egyet sem. Nem engedték. Nem vitatkozott, nem tiltakozott.

Talán el kellene menned dolgozni! Igen, neked beszélek!, szólalt meg a határozott, érdesen kemény hang a fejében. Éjszaka volt, úgy hitte, csak álmodik, de tisztán érzékelte, hogy nyitva a szeme. Hagyj békén, akárki is vagy!, mordult fel hangosan, felesége összerezzent, de nem ébredt fel, csak átfordult a másik oldalára. Nem, nem hagyhatlak békén, az életed felénél kószálsz, ténferegsz cél nélkül, álmodozol, ám nem jutsz semmire! Tényleg azt gondolod magadról, hogy művész vagy? Ne röhögtess már!

Mi lennék?, nyögött fel fájdalmasan. Senki!, röhögött a hang, te csak egy kókler vagy, egy álmodozó kókler, akinek nincs elég tehetsége, aki sosem fejez be semmit, aki úgy hiszi, művészetével megváltja a világot.

Igen, a művészet alkalmas rá!, vágta rá azonnal. A hang ismét felröhögött. az a tizenkét ember, aki ott volt a kiállításod megnyitóján, megváltottnak érezte magát? Egy frászt! Alig várták, hogy végre hazamehessenek! Az igazi művészet megérinti az embert, felháborítja, megríkatja, felzaklatja. A te festményeid gyenge művek. Tartalmukban, technikájukban is.

Nem igaz!, vitatkozott, beértek már ezek a festmények, az emberről szólnak, a fájdalmakról, a hányattatásról, életről és halálról! A hang ismét röhögött, kinevetteted magadat, az embereket nem érdeklik a fájdalmak, az élet és a halál. Az emberek nem akarnak gondolkodni, csak a szépség, a jólét és a szeretkezés érdekli őket. A te képeiden melyik szerepel?

Az én képeimen is van szépség, szeretkezés! Aha, a kisember sosem elég szép, a te megfestett szeretkezésed csak dugás, apám, a kispolgári otthon egyetlen ingyen elérhető szolgáltatása. A te képeid nem a szerelemről szólnak, hanem a túlélésről. Aki pedig csak túlélni képes, annak élni sem érdemes!

Nem tudom, miről beszélsz, de nem is érdekel! A valóság olykor csúnya, olykor szép, sosem könnyű, ám gyakran gyönyörű!

Na, ilyet is csak egy idealista állít!, hördült fel a hang, az emberek többsége halálraítélt rabszolga, nem is érdemel többet, csak a munkaereje kell, ám egyetlen hatalomnak sincs szüksége az érzelmeikre, a gondolataikra, és lássuk be, a hatalomnak legkevésbé van szüksége gondolkodó, gondolkodást szító művekre, művészekre. Te is halálraítélt vagy!

Másnap délután berúgott, összeveszett az asszonnyal, a gyerekek is sírtak. Nem akarta hallani többé fejében a hangot, nem akarta többé hallani felesége kárálását. Apja jutott eszébe, aki – mielőtt kitagadta – azt mondta neki, belőled csak egy tróger lesz, sosem leszel művész, és sosem leszel rendes ember!

Zokogva ücsörgött a terasz lépcsőjén. Én megmondtam!, szólalt meg fejében a hang. Takarodj a fejemből! Takarodj az életemből!, ordította megvadultan. Ez csak egy silány kispolgári anzix, amit élsz, nem élet, nem siker, nem gazdagság, amire oly nagyon vágysz. Ez semmi, tudod? Ez semmi!

Bebotorkált a műhelybe, beindította a körfűrészt. Éles, visító hangot adott ki a fényesen forgó tárcsa. Még mindig folytak szeméből a könnyek. Úgy metszette le jobb kezét a csuklójánál, mintha csak papírból lenne. A fájdalomtól összevizelte nadrágját; na, végre egy bátor action!, vihogott a hang! De így hogyan fogsz festeni? Képtelen volt válaszolni, elsötétült előtte a világ, elájult.

Eltelt egy hónap. Sebe kezdett begyógyulni. Nem beszélt senkivel, hiába kérdeztek tőle bármit, meg sem szólalt.

Szeptember negyedike volt. Reggel kivonult a műhelybe, foga közé fogva tekerte le a festékes tubusokat, a lágy festékeket kinyomta a palettára, sorban, rendszerezetten, ahogyan mindig is csinálta. Jobb kezének csuklócsontjához rögzítette az ecsetet, nagy levegőt vett. Hiába beszélek, ugye?, szólalt meg váratlanul a hang. Nyomorék vagy, már nem csak a lelked, hanem a tested is!, minek küzdesz? Mit vársz az élettől, te szerencsétlen?

Egy hét alatt negyvenkét képet festett. Teljesen másféléket, mint addig, csupa szépség, csupa kegyetlenség, csupa érzelem.

Elköltözünk anyámhoz a gyerekekkel, közölte halkan felesége. Megpróbáltalak szeretni, de nem hagyod. Talán tényleg nem is vagy szerethető. Nem szólt semmit, csak bólintott, úgy érezte, levágott kezének ujjai ökölbe szorulnak, de a kíméletlen fájdalmat mellkasában érezte, szívében megfeketedett a vér. Sosem akart mást, csak szeretni, mindent megadni feleségének, gyerekeinek, ám igaza volt apjának, csak egy tróger lett. Na, ez aztán a közhelyes duma!, visított fel a hang, csak szeretni! Oda ne rohanjak! Nem szégyelled magad? Te vagy a művész? Egy frászt vagy művész, csak egy nyivákoló kismacska! Hol a kemény férfi? Legalább egy pofont lecsavartál volna annak a némbernek! Elhagyott téged, te pedig egyetlen kurva szót sem szóltál? Gyáva pöcs vagy, tudod? Egy érzelmes, gyáva pöcs!

Takarodj a fejemből, akárki vagy is! Ki vagyok én, szerinted? Nem tudom. Nem is akarom tudni! Nem hát, miért is akarnád tudni? Senki nem akar szembenézni önmagával, mindig csak a mentség, a mellébeszélés, a hazudozás. Te sem vagy különb! De ha akarod, én megmutatom neked, hogyan lehetsz végre önmagad! Nem érdekel! Hagyj békén! Úgy néznek rám, mint aki nem normális! És tényleg úgy is érzem magamat. Egy hang beszél a fejemben, nem az én hangom, és válaszolok, és dühöngök, pedig ezek az én kérdéseim, melyeket felteszel, de csak én tehetem fel magamnak, másnak ehhez nincs joga, még neked sem!

Jól van, ne morogj, menjünk. Hová! Fel a hegyre, a város fölé. Minek? Semmi keresnivalóm nincs ott! De, oda kell menned. Végre szembe kell nézned önmagaddal. Nagy művész leszel utána. Ígérem! Hová menjek? Az erőmű alatti úthoz. Ahol az a vastag cső bújik ki a földből. Vigyél egy lemezvágó ollót magaddal! Nem kérdezte, minek is kell egy lemezvágó olló.

Tudta hol van, nem kellett keresgélni, nem volt túl vastag cső, épp elfért benne egy ember, a végét egy vasrács zárta le, rajta lakat. A lemezvágó olló megfeszült, a vékony lakat engedett, hangos, éles reccsenéssel tört ketté.

Hol vagy? Mit csináljak most?, kérdezte, de a hang nem szólalt meg. Benézett a csőbe, néhány méterrel arrébb barátságtalan sötétségbe veszett a járat. Nehezen bemászott, az elemlámpa gyönge fényében kúszott egyre beljebb, a kiálló fémforgácsok felsértették bőrét, szétszakították ruháját, ám elszántan kúszott egyre beljebb. Úgy becsülte, talán húsz métert kúszott a csőben, amikor megakadt, nem tudott mozdulni, se előre, se hátra.

Na, megérkeztél!, szólalt meg a hang. Itt az út vége. Ez az elmélkedés helye, egy másik dimenzió kapuja, a megváltás!, röhögött hangosan. Furcsa morgást lehetett hallani, aztán elemi erővel zúdult rá a víz, sárral keveredve. Teste szinte teljesen kitöltötte a csövet, fuldoklott, nem kapott levegőt, görcsbe rándult. Óráknak hatott, mikorra a víz lefolyt mellette, hörögve kapkodott levegő után.

Mindenki megkapja, ami jár neki!, közölte a hang. Nekem ez jár? Én honnan tudjam, te jöttél ide. De te mondtad! Igen, de nem mondtam, hogy másszál be a csőbe. Tényleg nem mondtad. Az ember kényszerhelyzetben kreatív. Szabadulj ki, ha tudsz!, kiabálta és cinikusan felröhögött. Rohadj meg!

Két óránként zúdult alá a víztömeg. Elemlámpája már nem működött, foszforeszkáló óráján egyre halványabban látta a számokat. A sötétség beleivódott bőrébe. A következő vízáram után már az órája is elsötétedett, a fuldoklástól majdnem elveszítette eszméletét.

Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el, kiabált, hátha meghallja valaki, rekedtes hangja erőtlenül futott végig a csövön, aztán valamelyik kanyarnál elhalt. A hang nem szólalt meg.

Igen, megérdemlem, suttogta, megéltem negyvenhat évet, nem tettem semmi fontosat, nincs helyem senki szívében. Te csak ilyen érzelgős közhelyekben tudsz gondolkodni?, rivallt rá a hang, életed utolsó óráit éled, nincs egy értelmes gondolatod? Nincs, felelte halkan. Akkor elpusztulsz! Igen, lehetséges, valójában eddig sem éltem, csak azt hittem. Na, ez jó meglátás, barátocskám, egy senki voltál mindig, csak úgy csináltál, mintha lettél volna valaki! Senki voltam. Tényleg. Na, látod, ennek a beszédnek van értelme!

Már nem sok erő volt benne. Megmozgatta még meglévő ujjait. Sírni akart, de nem jöttek a könnyek.

A csöngő hangos berregéssel zavarta meg a csöndet, felesége ült a kanapén, nehéz volt a szíve. A szomszéd telefonált rá, hogy három napja nem látta senki férjét. A férjét, akit elhagyott, akit már nem tudott szeretni.

Göröndeki állt az ajtóban, köszönt, elindult az asszony mellett a ház felé, meg sem kérdezte, hogy bemehet-e. Ez csoda, kérem, asszonyom, ez csoda! Dezső világhírű lesz, csak még kell néhány festmény, darabjáért adok egymilliót, higgye el nekem, bámulatos tehetség a férje, egy New York-i műkereskedő rácsapott. Hol vannak a festményei, most rögtön elviszem mindet! Felesége lassan fogta fel a szavakat. Beszéljünk azzal a műkereskedővel. Göröndeki megrökönyödött, de én nem tudok angolul, itt a névjegykártyája, a lányom váltott vele e-mailt. De én tudok angolul, kapta ki kezéből a nő a névjegykártyát, szíve hevesen dobogott, mérhetetlen keserűséget érzett. Minden későn történik, a sors nem kegyes. Göröndeki nem értette, miért mondja ezt Dezső felesége. Menjen innen, mutatott az ajtó felé! De asszonyom, a festmények! Húzzon innen, most!

Az utolsó vízáramban majdnem megfulladt. Sokáig köhögött, kapkodta a levegőt. Na, végre, kuncogott a hang, végre valaminek a végére jársz! Dögölj meg!, suttogta, aztán elveszítette eszméletét. Már nem érzékelte, amikor megjelentek az első patkányok.

Fotó: pixabay

Csuri

A tűhegyes, színes ceruza finoman siklott a papíron, már ezredszer, az árnyalatok, a fények és árnyékok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.

Megigazította orrán a szemüveget; az esőcseppeken is megcsillant a fény, a szürke madártollak szinte kiemelkedtek a papír síkjából. Éjjelente már nem sírt, a rácsokat is megszokta, ám még mindig nem volt étvágya, sovány volt, nagyon sovány, lötyögött rajta az intézeti ruha. 

– Egy csuri – hajolt hátra Komódi vigyorogva, örökké kócos göndör haja a szemébe lógott, arcát vörös pattanások borították, melyek között néhány vörös szőrszál bújt elő. – Egy ázott csuri – röhögött visszafojtva. – Mint te, Johanna. 

Johanna, Johanna, jól meg leszel szopatva! – darálta a kegyetlen rigmust, mely naponta legalább tízszer elhangzott, hol egyik, hol másik fiú szájából. A sustorgásra a többiek is felfigyeltek, felkapták a szavakat, akár a mogorva őszi szél a lehullott faleveleket. 

– Ez egy veréb – közölte komoran Johanna. 

– Egy ázott veréb, mint te – bökött felé csúfondárosan a fiú. – Még a melled is kicsi, te girhes gebe! Te csuri! 

Ocskas Bence lopakodott mögé és egy gyors mozdulattal a lány fejére borított egy félkancsónyi vizet, mely ráfolyt a rajzra; sokáig csöpögött a hajából, az ezernyi színes vonal lassan – finom elmosódottsággal – szorosabbra ölelte egymást. A fiúk vonyítva felröhögtek. 

– Hülye barmok! – gurult kerekesszékével Derecskey Dani Johanna padja mellé. 

– Ne bántsátok mindig, van neki elég baja. 

– Csak nem szerelmes vagy ebbe a békába? – vágott egy megvető grimaszt Ocskas Bence. 

– Nem – felelte kurtán a fiú; a lányra nézett, tekintete egészen másról árulkodott, mint amit mondott. 

– Kussoljatok! – állt fel a tanári asztaltól dühösen Havas Béla, képesítés nélküli nevelőtanár – Akartok a Leprába menni? Meg sem várta a választ, visszaült székére és elmerült mobiltelefonja nyomogatásában. A teremben pisszenésnyi hangot sem lehetett hallani. A Lepra varázsszó volt, egy óriási téglarakás az udvar végében, legalább húszezer tégla, egy beígért tornaterem építőanyaga, vagy csak egy része, tíz éve érintetlenül, soha nem nemesedtek falakká. Istenes Rozália, az igazgatónő lelte meg funkcióját, a renitens diákokkal hordatta tizenöt méterrel arrébb, az omló kerítés másik végébe. Ha hajnali háromig tartott, akkor hajnali háromig hordták a vörös téglákat. Mindet. Egy sem maradhatott a régi helyén. Néha ihattak vizet a kerti csapból. Aztán a következő rendbontáskor vissza kellett hordani. Mindet. A szemüvegén guruló vízcseppek felnagyították a rajzot, úgy érzékelte, mintha táncolnának a vonalak, lassan, méltóságteljesen, a veréb felemelte a szárnyát, aztán visszaengedte, felszegte fejét, apró, szürkéssárga csőrét szétnyitotta. 

Levette fejéről a szemüveget; tényleg kicsi a melle, kicsi, kemény, minden lapos rajta, csontos, inas, arca még szeplős is, kicsit; hosszú, göndör haja a sötétbarnába kevert vöröstől különlegesen szép színű, az egyetlen szépség rajta. A rajzot bámulta, melyet szemüveg nélkül még elmosódottabbnak látott, még mindig örvénylett, a veréb felemelte mindkét szárnyát, ugrabugrált a hófehér papíron, néha oldalra fordította fejét, úgy tűnt, őt nézi, aztán megrázta magát. Érezte az arcán a vízcseppeket, a veréb ismét szemben állt vele, majd néhány ugrással “lesétált” a papírlapról, végül szárnyait erősen suhogtatva kiröppent az ablakon. 

– Ezt hogy csináltad? – tátotta el száját Komódi. – Csuri! Ezt hogy csináltad? 

Johanna nem válaszolt, még mindig csöpögött hajából a víz, meredten bámulta a hófehér papírlapot. Megtörölte szemüvegét, egyesével kezébe vette a ceruzákat, mindegyiket megvizsgálta; egyértelmű, hogy megbolondult, egyértelmű, hogy meg fog halni; de Komódi is látta, hülye képet vágott, tekintetével követte, amint a veréb kirepült az ablakon, ám lehet, ezt is csak képzelte; a lap teljesen üres volt. 

A következő napokban állandóan rajzolt, madarat, virágot, hamutartót, amit csak meglátott; sokáig tartotta a képeket ujjai között, szeme sem rebbent, de nem történt semmi. Aztán leöntötte a lapokat vízzel, majd a fejére borította a vizes kancsó tartalmát, hajából csöpögött a víz a rajzokra. Dühösen feküdt le aludni. 

Véletlen volt, vagy csak agyának a szemétkedése; azt akarta, hogy a veréb életre keljen, legyen szabad, repüljön ki az ablakon. Már nem hitte el, hogy valóban megtörtént, Komódit nem merte megkérdezni. Aztán rálelt a titokra, szűkre húzott tekintettel koncentrált a rajzra, kevés vizet loccsantott rá, közben felkorbácsolta lelkét, rossz dolgokra gondolt, a balesetre, halott szüleire, amint véresen, mozdulatlanul ülnek az összeroncsolódott autóban, a temetésre, az első néhány intézeti napra, éjszakára, Istenes Rozáliára, az igazgatónőre, akit teljes szívéből gyűlölt, mert érezte a belőle áradó gonoszságot, melynek egyszerre volt hurka-, rózsa- és pöcegödör szaga. 

Sokat rajzolt, egyre könnyebben keltek életre a tárgyak, az apró állatok, már nem kellett hosszan meresztgetni szemét, szinte egy pillantás is elég volt, hamutartó, alma, fecske, színes ceruzák, mindent képes volt megrajzolni s utána megteremteni; az ő titka isteni erő, boszorkányos varázslat, maga a csoda. Elégedett volt, kezdett megbarátkozni életével, csak még azt kellett kitalálni, hogy mihez is kezd bámulatos képességével; jövőre tizennyolc lesz, elmegy innen, örökre, elfelejti az itt töltött kegyetlen időt, a megaláztatást. Nem, a Derecskey Danit nem fogja elfelejteni, szép annak a fiúnak a szeme, és a lelke is, sokat beszélgettek, az utóbbi időben már nevettek is, olyankor vékony csíkká szorult össze szemhéja, csak a fény szökött ki hihetetlen erővel és tűzzel. 

Állítólag az igazgatónő miatt került tolószékbe, aki megpofozta a folyosó végén, Dani pedig legurult a lépcsőn, eltört a gerince. Nem tud járni. Már soha többé nem tud járni. Johanna megfogadta, hogy bosszút fog állni Dani helyett, szörnyű bosszút. Még nem tudta, hogyan, de abban biztos volt, hogy megteszi.

– Sorakozó! – süvöltött éles, magas hangon Istenes Rozália, egy-két rendetlenkedő fiúnak lecsavart egy-egy nyaklevest, aztán fellépett az emelvényre. – Ez itt az én játszóterem, az én játékszabályaimmal – jelentette ki szigorú tekintettel. – Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt kicsinálom, aki nem áll be a sorba, azt kicsinálom, akinek nem használnak a büntetések, akit nem tör meg a Lepra, ahogy ti nevezitek, azt elküldöm a javító-nevelőbe. Ott megtudjátok, hogy ez itt egy emberbarát intézmény, melyet nem becsültetek meg eléggé. Ehhez tartsátok magatokat. Van kérdés? Nincs? Helyes. 

Johanna gyűlölte az igazgatónőt, még soha nem bántotta, még soha nem beszéltek egymással, de amit Danival művelt, azt nem tudta neki megbocsátani. Úgy érezte, szereti a fiút, jobban, másképp, mint egy barátot, talán; titokzatos szálak kötötték össze őket, nevetésből, cinkos összenézésből, hosszú beszélgetésekből fonva. 

Már tökéletesen tudta kezelni képességeit, a rajzok – amikor csak akarta – egyetlen pillanat alatt megelevenedtek, életre keltek, ha almát kívánt, akkor alma került a kezébe a papírlapról, finom, ízes, kicsit savanykás, ha csokoládéra vágyott, akkor néhány percen belül már majszolhatta is. Az egyik nap a kerítés résein át bevánszorgott egy macska, valószínűleg elütötte egy autó, eltört a lába, nehezen vette a levegőt, vérzett a feje, erőtlenül terült el a téglarakás tövében, szemeiből fájdalom sugárzott. Johanna odaült mellé, megsimogatta, sajnálta, ám nem tudott neki segíteni. Nem fogja túlélni, gondolta, elővett egy papírlapot, rajzolni kezdett, fényes szőrű, egészséges, nyújtózó macskát. 

– Gyere, nézd meg, figyelj, ne engem nézz, hanem a rajzot, ilyen szép, egészséges cicus vagy. Szedd össze magad! 

A macska szeme elé tolta a rajzot, kitágult a pupillája, kicsit felemelte fejét, megremegett, váratlanul felült, aztán fel is állt, orrát egészen hozzányomta a rajzhoz, majd lassan Johannára nézett. Nyújtózott egyet, hosszan, alaposan, ahogyan csak a macskák tudnak, végül elfutott a kerítéshez. A rés előtt megállt, visszafordult, Johannát figyelte, aki intett neki. 

– Menj, cicus, fuss! És vigyázz magadra – suttogta mosolyogva. 

Este Danival sokáig beszélgettek. Imádta a humorát, az életerejét, pedig sosem volt hozzá kegyes a sors, szüleit nem is ismerte, amióta pedig az igazgatónő tolószékbe juttatta, még jobban beszűkült az élettere. Sokat olvasott, kiválóan tanult, eldöntötte, hogy jelentkezik az egyetemre, mérnök lesz, azt az íróasztal mögé gurulva, a számítógép előtt ücsörögve is lehet művelni. Hangosan felnevetett, Johanna pedig beleegyezőleg bólintott, de érezte, a fiú szavai fájdalmas sötétséget és félelmet rejtegetnek 

– És mi lesz a lányokkal, fiatalember? – hajolt oda hozzá, kezébe fogta szép kezét. A fiú leszegte fejét. 

– Nem hinném, hogy a lányok képesek lennének engem ilyen állapotban szeretni – válaszolta halkan. 

– Nem fog ez az állapot örökké tartani – jelentette ki határozottan Johanna. 

Finoman megszorította a fiú kezét. – Majd én teszek róla, hidd el, mert én így is szeretlek. És mindig is szeretni foglak. Gyorsan és esetlenül megcsókolta a fiút, érezte ízét, illatát, végigfutott gerincén a hideg, karján a szőrszálak égnek meredtek, gyomrában a jó sárkány felébredt, tüzet okádott, de olyat, mely felforrósította, nem égette. Dani elkerekedett szemekkel bámult rá, rezzenéstelenül. És finoman megszorította Johanna kezét. 

Napokon keresztül dolgozott, tökéletes művet akart, ült a társalgó előtti óriási tükör előtt, minden részletre odafigyelt, milliónyi színes vonal ölelkezett már a papíron. Aztán elkészült. Ő nézett vissza a képről, és mégsem, csak vöröses, gyönyörű hajzuhataga volt az eredeti, ám a többi részlet maga volt a tökéletesség, szépséges arc, ívelt szemöldök, csillogó szemek, hatalmas szempillák, telt ajkak, formás vállak, izgalmasan gömbölyű, kemény mellek, kicsi, ám kívánatosan kerek fenék, hosszú, izmos combok. Ő volt, ám mégsem, inkább egy modern angyal, egy modell, egy istennő. Felnevetett, amikor a tükörben magára nézett. 

– Na, Csuri? Megszépülsz? Tényleg megszépülsz? Sikerülhet? 

Rosszul aludt, hajnalra tervezte az akciót, ideges volt, nem tudhatta, mi lesz az eredmény. Valóban van-e ehhez elég képessége, elég hatalma? Megérdemli? A sors tényleg kegyes hozzá, vagy csak a bolondját járatja vele? Kulcsra zárta a társalgó ajtaját, nehogy bárki is megzavarja. A tükör elé állt, lassan vetkőzött, míg végül teljesen meztelenül vizsgálta végig minden egyes porcikáját, apró melleit, csontos vállát, lapos hasát, kiálló csípőcsontját, vékony combjait. Lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, aztán kezébe fogta a rajzot, majd kinyitotta szemét. Először nem kapott levegőt, ijedtében majdnem elejtette a rajzot, mintha egy örvény ragadta volna magával, finoman, lassan forgatta, forróság öntötte el, csontjai, izmai fájtak, görcsösen szorította össze szemhéját, aztán már csak a lassú forgást érezte, mely egyre lassabb lett. Percekig nem mozdult, semmi sem történt, a rajz kicsúszott ujjai közül, hallotta a madarak csivitelését, az intézet előtt felbőgött egy teherautó motorja, valaki megnyitotta a társalgó ajtaját, majd vadul rázni kezdte a kilincset. 

Johanna lassan kinyitotta a szemét. És hangosan felnevetett. Magára kapkodta ruháit, elfordította a kulcsot a zárban. Az igazgatónő vad erővel lökte be az ajtót, berohant, akár egy buldog, még a sötétítő függöny mögé is benézett.

– Hol van? Te ki vagy? Nem is ismerlek. Hol a pasi, te kis ribanc? – már lendült is a keze; de egy pofon nem lesz elég, nem tűri az erkölcstelenséget, nem, még azt sem. Az hiányzik, hogy felcsinálják ezeket a kis kurvákat, dühöngött magában, villámló tekintettel nézett a lányra, aki felkapta kezét, az igazgatónő csuklója csattant a tenyerében, aztán ujjai keményen ráfonódtak.

– Csak én vagyok itt – közölte Johanna, állta az igazgatónő tekintetét. – És ne próbáljon még egyszer megütni! Most elengedem, utána elmegyek. Nem tud megakadályozni ebben. De még visszajövök. 

Istenes Rozália a döbbenettől meg sem tudott szólalni, még soha nem fordult elő, hogy egy diák ennyire nyilvánvalóan lázadni merjen. Hol az éjszakás ügyeletes tanár? Hol a portás? Biztosan alszanak ezek a léhűtő idióták! Na, de majd ellátja ő a bajukat, az biztos. Nem merte még egyszer megütni a lányt, erős volt a szorítása, olyan elszántság áradt belőle, melytől még ő is megrettent, pedig minden szempontból legalább dupla akkora volt, mint Johanna. Elengedte a csuklóját, hátrált az ajtó felé, aztán egy szökelléssel, akár egy párduc, már el is tűnt. 

Csak a rajzfelszerelése volt nála és néhány ruha, még nem tudta, hogy mihez kezdjen, nem voltak rokonai, csak néhány távoli ismerőse, de ők is messze, Budapesten. Leült a kisváros főterén, szemben egy étteremmel, nem volt pénze, bár nem is volt rá szüksége, ha éhes, megrajzolja magának. A szemközti padon egy idős férfi aludt. Ülve. Feje mellére borult, hosszú, ősz szakálla hasa közepéig ért, mellette hevert két tömött szatyor. Nyilván hajléktalan, állapította meg Johanna, mint ő is, nincstelen, kivert kutya, akinek nincs hová menni, akit senki sem szeret. Nem, ez így nem igaz, ő visszamehetne az intézetbe, Dani szereti őt, ő is szereti Danit, lehetne ez jó is, de nem, nem ezt akarta. Nem lesz ismét rab, nem fog behódolni többé senkinek, Istenes Rozáliának végképp nem. 

Vissza fog menni, Daninak meg akarja mutatni megújult fizimiskáját. Jó nő lett, gyönyörű, erős, kívánatos. Elnevette magát, elképzelte, milyen képet fog vágni, ha meglátja. Nem, ő már nem Csuri többé, hanem sólyom, vagy sas. De miért nem hattyú? Nem hattyú, ő mostantól sólyom, vagy sas. Szabad és erős. Elővette a ceruzáit és egy lapot. Kerekes Gerzson felriadt, az a kannás bor erős, fájt is a feje, de nem számít, semmi se számít már. Hét éve élt az utcán. Már senki sem ismerte fel, már senki nem köszönt neki, csak a többi hajléktalan, akiknek ő segített, ha valamibe belekeveredtek. Ennyit még megtehet, ennyit még bevállalhat, egykori gimnáziumi tanárként ennyi jár a sorstól, hogy ő legyen a jótevő, mint mindig is volt, amíg egyik napról a másikra össze nem dőlt az élete. Itt megakasztotta gondolatait, nem akart visszatévedni a múltba, melyről egykor azt gondolta, emberi, barátságos, élhető és együttérzéssel telt. Nem. Nem az. 

Egy gyönyörű, fiatal lány ült a szemközti padon, rajzolt. Rajta felejtette tekintetét, melyet szégyenlősen félrekapott, amikor a lány felnézett. Váratlanul felállt s két tálcával elindult felé, mindkettőn forró étel volt, sült húsok, rántott gomba, köretnek rizs és hasábburgonya, mellette savanyúság. Az egyik tálcát a kezébe nyomta, leült mellé, egyetlen szó nélkül enni kezdett, közben olykor rápillantott és mosolygott. Kerekes Gerzson is nekifogott, a forró étel, a finom ízek ismét felszaggatták a múltat, a karácsonyi vacsorák emlékét a gazdagon díszített fenyőfa előtt, a halászlét, a rántott halat, a lányok nevetését, amint bontogatták az ajándékot. Megakadt szájában a falat, úgy érezte, könnyek öntik el a szemét, meg is dörzsölte kézfejével, de nem voltak könnyek, csak az érzet mart belé, mintha ennek lenne bármi jelentősége is, mintha ez változtatna a sorson, mely megállíthatatlanul hömpölygött a vég felé. Várta már. Akarta, hogy vége legyen. A lány felé nyújtott egy korsót, melyben arany barnán csillanó, hideg sör hullámzott, a tetején vastag, fehér habbal. 

– Köszönöm – biccentette meg fejét. Ivott két kortyot, aztán folytatta az evést. – Ezt mivel érdemeltem ki? – kérdezte kicsit később. 

– Utálok egyedül enni – válaszolta a lány, hangosan felnevetett. 

– Én is – mosolyodott el bátortalanul. – Most biztosan irigyelnek a barátaim, ha látják, milyen úri sorom van. 

– Vannak barátai? 

– Hát, talán a barátaim. Ugyanolyan szerencsétlen flótások, mint én – fűzte hozzá. 

– Szóljon nekik. Ők is kapnak enni. 

Kerekes Gerzson hitetlenkedve nézett a lányra, aztán egyetlen szó nélkül felállt a padról, letette tálcáját, elsietett a többiekért. Johanna előkapta a ceruzáit, az üres papírlapot, amikorra a tizenhét hajléktalan visszaért, már ott álltak az asztalok a tér szürke kövezetén, tömve friss, forró étellel, sörrel, borral, üdítővel, az asztal mellett hosszú padok, rajtuk kényelmes párnák. A koszos, szakadt ruhákba burkolt nők és férfiak lassan körbeülték az asztalt, nekifogtak az evésnek. 

– Mi a büdös franc folyik itt? – üvöltötte dühösen Zsolnai Antal, a tér szélén lévő flancos étterem fiatal tulajdonosa. – Na, gyorsan, gyorsan, szedjék össze a cókmókjukat, és tűnés innen. Erre nincs engedélyük, egyébként is rontják az összképet, az éttermem forgalmát. Ha a turisták meglátják itt magukat, még a teret is messze elkerülik. Takarodó innen, de minél hamarabb. 

– Semmi se tiltja, hogy a téren együnk – szólt oda neki Johanna az asztal végéről. 

– Na, te csitri, elhallgass, mert téged is elvitetlek a rendőrökkel – ordított vérben forgó szemekkel Zsolnai, aztán határozott léptekkel megindult a lány felé. 

Kerekes Gerzson felpattant az asztal mellől, és a toporzékoló fiatalember elé állt. 

– Nyughasson – sziszegte. Egy fejjel magasodott a hőzöngő ficsúr feje fölé. – Befejezzük az evést, összepakolunk, aztán eltűnünk innen. 

Zsolnai meglátta a tér másik oldalán sétálgató Kondai Gáspárt, a közterület-felügyelőt, integetett neki, hogy siessen, rendbontás van kibontakozóban. 

Kondai komótosan odaballagott, meghallgatta Zsolnai hadarását, aztán csípőre tett kézzel megállt az asztal végénél. 

– Engedélyük van erre a zsibvásárra? 

– Az evéshez nem kell engedély. Ha befejeztük, elpakolunk és elmegyünk innen. 

– Kisasszony, maga nagyon téved. Ma már mindenhez engedély kell – emelte meg szemöldökét a kövér közterület-felügyelő. 

– Zavarja el innen ezt a csürhét, rontják az üzletemet – sápítozott Zsolnai, akár egy rossz ripacs. 

– Na, akkor szedelőzködjenek, de rögtön – csapott az asztalra Kondai –, vagy rendőrt hívok. 

– Hívjon rendőrt. Nézze meg. Ott a padon is eszegetnek a turisták – csattant fel dühösen Johanna. 

– De ők turisták – emelte fel dühösen öklét a szürke egyenruhás férfi. – Nekik lehet. 

– Emberek. Mint mi – felelte a lány. 

A szirénázó rendőrautó két percen belül kiérkezett, a rendőrök Kondaival és Zsolnaival társalogtak. 

– Ki itt a vezető? – lépett az asztalhoz a fiatal őrmester. 

– Nincs vezető. Ez egy baráti társaság – emelkedett fel az asztaltól Kerekes Gerzson. – Befejezzük az ebédet, őrmester úr, szépen elpakolunk, aztán eltűnünk innen, mintha mi sem történt volna. 

– Na, azt már nem! – ordította Zsolnai. – Most mennek innen a fenébe! De azonnal. 

– Ha befejeztük, elmegyünk innét – közölte határozottan Kerekes. 

– Nem, most azonnal! – tajtékzott Zsolnai. – Maga miért nem veri bilincsbe őket? – böködte meg mutatóujjával a fiatal rendőr mellkasát. 

– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – válaszolta a rendőr. 

– Tudja maga, hogy ki vagyok én? – hörgött a felindultságtól Zsolnai. – Barátom a polgármester. A rendőrkapitány. Keszthelyi atya, a katolikus pap. Dizson Gábor, a kormányhivatal vezetője. Sőt, még a Jóisten is a barátom, ha akarom, úgyhogy takarodjanak innen, azonnal. 

– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – nézett a szemébe szigorúan a fiatal őrmester. – Senkit nem zavarnak. 

– De! Engem zavarnak – ordította fékevesztetten Zsolnai. – Kirúgatom magát! Tudja, a rendőrkapitány is barátom. És magát is, mert nem intézkedik – mutatott a csöndben ácsorgó közterület-felügyelő felé. – Mindenkit kirúgatok! Mindenkit! 

Este Johanna a hajléktalanokkal aludt egy elhagyott házban, kapott matracot és takarót. Sokáig beszélgettek, de már hajnalban felébredt, tudta, vissza kell menni az intézetbe, keresni fogják, a rendőrséget is riasztják majd. Evett néhány falatot, aztán rajzolni kezdett. Délre végzett. Elégedett volt az eredménnyel. 

– Vigyázz magadra kislány – ölelte meg Kerekes Gerzson. 

– Vigyázok – bólintott Johanna. 

– Neked nem itt van a helyed. Köszönjük, amit értünk tettél. 

– Nem itt, de még találkozunk. És még van mit tenni. 

Johanna az intézet főkapuján ment be, Gosztos bácsinak, a portásnak tátva maradt a szája, amikor meglátta, fülön kellett volna fogni és az igazgató asszonyhoz vezetni; a lány nevetve integetett neki, aztán már futott is fel a lépcsőn. Nem az én dolgom ez, majd elrendezik egymással, hajtotta le fejét az öreg, visszabújt újságjába; nem is akart belegondolni abba, hogy mennyire gyűlöli azt a nőt, akitől mindenki rettegett. Eddig még senki sem mert szembeszállni vele. 

A folyosón hömpölyögtek a diákok, ebédhez készülődött mindenki, váratlanul Komódi ragadta meg a karját. 

– Visszajöttél? A sárkány vadászik rád, azt mondta, kicsinál, ha megtalálnak. 

Javítóba vitet. Jól nézel ki – vigyorgott idétlenül. 

– Nem félek tőle. Már nem. Danit nem láttad? 

– Ott gurul, hátrébb. Beszélni sem lehet vele, amióta eltűntél. Az igazgatónő nyaggatta, hogy árulja el, hová szöktél. 

– Dani nem tudott semmiről. Nem mondtam neki. 

– Most mit akarsz csinálni? 

– Majd meglátod. 

Johanna átvágott a tömegen, az osztályterem előtt meglátta a fiút, az ablak előtt ült rokkantkocsijában, egy könyvet olvasott. Johanna megállt tőle néhány méterre, csak nézte, nem mozdult, a göndör haját, erős állát, telt ajkait, szép orrát, kerek, meleg szemeit. Dani felemelte fejét, csodálkozva nézett rá, nem ismerte meg, nem tudta, ki ez a gyönyörű, vörös hajú lány, aztán visszakapta tekintetét a könyvre, elszégyellte magát; Johanna tegnap eltűnt, mintha kiszakítottak volna szívéből egy részt, ma pedig leplezetlenül megbámul egy jó csajt. Na, szép. 

Johanna odasétált hozzá, leguggolt elé, megfogta a kezét. A fiú elkerekedett szemmel bámult rá. Ismerős volt az arc, a szemek, de ő nem lehet Johanna, Johanna nagyon vékony, szinte nincs melle, szinte nem is szép. – Én vagyok, Dani! – mosolyodott el a lány. 

– Az nem lehet. Te gyönyörű vagy. Minek jöttél vissza? A dirinő kerestet, már a rendőrökkel is. Fuss, menekülj innen, amíg el nem kapnak. 

– Miattad jöttem vissza. Érted jöttem vissza. 

– Na, szép pár lennénk menekülés közben, te szaladsz, én pedig csörögve gurulok melletted. 

Hangosan nevettek, Johanna még mindig fogta a kezét, aztán megcsókolta. 

– Minden rendben lesz. Bízz bennem – nézett rá szerelmesen. A fiú elmosolyodott. – Hoztam neked valamit. Nézd meg. 

Johanna elővette a rajzot, Dani orra elé tolta, aki megdöbbenve nézte a képet, úgy érezte, felforrósodik minden testrésze, még a lába is, pedig azt már egyáltalán nem érezte, látta, hogy ott van, de semmiféle inger nem jutott el az agyáig. Kicsit szédült, a szíve vadul kalapált, megmarkolta a tolószék karfáit. Johanna előtte térdelt, tartotta rezzenéstelenül a rajzot, a fiú pedig megbabonázva bámulta. 

– Mi történt? – kérdezte a fiú. Ezen a rajzon én vagyok. Szaladok. Nagyon ügyes vagy, Johanna! 

– Ügyes vagyok – nevetett a lány – Ebből elég – megfogta a fiú kezét. – Gyere, menjünk! – Felrántotta a tolókocsiból, aztán megölelte a nyakát, táncolni kezdtek. Dani átölelte, felkapta, pörögtek, forogtak, mindketten hangosan nevettek. 

– Állj! Ne mozduljatok! – dörrent Istenes Rozália hangja, mintha valaki egy géppisztolyt sütött volna el. Mindenki dermedten megtorpant a folyosón, még a lélegzetét is visszafojtotta. – Megvagy, te kis ribanc! – vigyorgott gúnyosan az igazgatónő. – Most a kezemben vagy. És többé nem menekülsz. Megmutatom neked, hol is lakik a Jóisten! Meg én! 

– Én nem félek már magától – lépett elé Johanna. Egy fejjel magasabb volt az igazgatónő, erős, kisportolt alakján tökéletesen állt a jól szabott fekete szoknya, a hófehér blúz, hatalmas mellei, akár két megtermett dinnye, hangsúlyozták nőiességét, szőke, hosszú haját kontyba tekerte, mely a tarkójához simult. – Ajándékot hoztam magának – folytatta Johanna, és mielőtt megszólalhatott volna a nő, az arca elé tolta a rajzot. Istenes Rozália megremegett, úgy tűnt neki, mintha a folyosó sötétbarna járólapjaihoz ragadt volna a lába, keze, karjai erőtlenül, megmerevedve, élettelenül lógtak teste mellett. A folyosón senki nem mozdult, csak azt látták, hogy az igazgatónő rémült arccal bámul egy képet, melyet Johanna tart az arca előtt, kibomlott hosszú, derékig érő, szőke haja, lassan egészen ezüstszínűre változott, majd végül hófehérre, gerince recsegett és lassan meghajlott, bőre ráncosan, megereszkedve lógott karjain, kezein, a nyakán, az arcán. Pillanatok alatt legalább negyven évet öregedett, kifutott belőle az erő, fájt a háta, a feje, a gyomra, szájában keserű ízt érzett. Februárban töltötte a negyvenet, de legalább nyolcvannak nézett ki. 

– Mi történt? – nyögött fel fájdalmasan. – Mit csináltál velem, te is kurva? 

Megöllek! Most rögtön megöllek! – nyüszített furcsa, reszelős hangon, Johanna felé nyújtotta mindkét karját, előre lépett egy lépést, de minden mozdulat fájt neki, mintha kést forgatnának ízületeiben, a csontjaiban. 

– Mindenki megkapja, ami jár neki – közölte vele hűvösen Johanna. – Senki nem ússza meg a büntetését, senki. 

– Te sem fogod! Elintézlek téged! Egy életre! 

– Nem hiszem. Maga már soha többé nem fog bántani senkit. Az biztos! 

Johanna megragadta Dani kezét, kirohantak az épületből, meg sem álltak a kisváros főteréig, Kerekes Gerzsont keresték, Johanna beszélni akart vele, tanácsot akart kérni, hogyan folytassák tovább az életüket. Dani kezét szorította, úgy érezte, már semmi baj sem érheti, soha. Körüljárták a teret, de sehol sem találták a férfit, még a templom melletti szűk átjáróba is bementek, hátha ott ücsörög egy padon, ám nem jártak szerencsével. Visszafelé az egyik magasra nőtt, sűrű cserje lombjai közül nyöszörgést hallottak. Óvatosan, félve közelítettek, félrehajtották az ágakat. Kerekes Gerzson a földön feküdt, feje, arca csupa vér volt. Halványan elmosolyodott, amikor meglátta a lányt. 

– Visszajöttél? – kérdezte erőtlenül. – Már késő. Zsolnai pribékjei tegnap este elintéztek. Négyen voltak, baseball ütővel. Szerintem, eltörtek néhány bordámat is. 

– Szólunk a rendőrségnek és a mentőknek – nyugtatgatta a fiú. Már emelkedett is fel, hogy indul, de az idős hajléktalan megfogta a karját. 

– Maradj. Már késő. Érzem. 

– Be kell vinnünk a kórházba – erősködött Johanna is, közben intett Daninak, hogy induljon, intézkedjen. – Ott meggyógyítják. 

– Nem kell, kislány. Érzem, itt az idő. Erre vártam már régóta. Miért jöttetek vissza? 

– Csak. Mert látni akartam. Miattam történt ez. De megfizetek érte. 

– Igen. Ő volt. De ne legyél bosszúálló. Nekem már mindegy. 

– Sosem mindegy. Semmi nem mindegy. 

– Tanuljatok. Legyetek okosak. Harcoljatok. Tiétek a jövő. Ennek a sok patkánynak, akik kiforgatták sarkaiból ezt az országot, fizetni kell. De vigyázzatok magatokra. Nagyon vigyázzatok. 

Kerekes Gerzson meghalt, Johanna és Dani visszamentek az intézetbe. Este kiültek az épület lépcsőjére, a lány a fiú vállára hajtotta fejét. Ölében ott feküdt egy rajzlap, rajta egy vicsorgó patkány, minden szőrszála tökéletesen megrajzolva, fekete gombszemei vad gyűlölettől csillogtak. Megbeszélték, hogy másnap a flancos étteremben fognak ebédelni. És megkezdődik a harc. Johanna elszánt volt. Nagyon elszánt.

Fotó: pixabay