Legyél

Lírai vagyok, akár egy bal-füles teáscsésze,

és szép is,

„csakazértis!”,

szövegértésemet próbára teszik a kék plakátok,

szívlapátot szorongat a kéz,

nem csoda,

megáll az ész;

nonverbálisan közlöm,

mit is gondolok, de most talán nem írnám le –

szegény szmájlik szégyenkeznek.

Egy ideje kapok üzenetnek tűnő magyarázatokat,

melyek alapján egyetértőleg kellene tudnom,

hogy ki az ellenség,

épp ki,

zsidó, cigány, migráns, homokos, brüsszelita –

szövegértésem próbára teszi a szájbarágás,

persze, ellenállok,

húzzatok le a listátokról! –

eszembe jut Esterházytól az

„Így gondozd a magyarodat”,

másnak más jut eszébe,

hadüzenetek fogalmazásában mindig jók voltunk,

egyetértésben sosem.

Lírai énem kitüremkedik a sorból,

most nem káromkodom;

az előző rendszerben is megfigyeltek,

pedig ártatlan voltam,

most is ártatlan vagyok,

pusztán nem bírom gyomorilag a

spicliket és az árulókat,

a falnak is füle van, meg a telefonnak!;

Dosztojevszkijt és Szolzsenyicint kedvelem,

nem az orosz medvét és atomot,

Kínából Tibet áll közel hozzám,

nem a műanyag tornacipő,

és nem a furfangos Fudan egyetem.

Legyél. Néha. Ember.

Léhaságod álca a gyávaság tükrében,

léhának lenni megbocsáthatóbb,

mint gyávaként játszani, mondod;

a tudatalatti jövőt vizionál,

az ego múltat,

napnyugtakor a törpének is

hatalmas az árnyéka,

a sötétben mindenki fél –

mindenkit elnyel a mély.

Már nincs hatékony ima,

a bal-füles teáscsészék politikai

alapon törnek.

Mint a jobb-fülesek is.

Én pedig lírai vagyok.

És szép.

Fotó: Pinterest

Négy-kilencvenhatod

Zavarta a hideg, fehér fény. Fázott, a műtőben hideg volt. Csukva tartotta szemét, nem akart látni semmit.

– Számoljon tíztől visszafelé – hajolt fölé zöld maszkjában az orvos. – Rendben lesz minden.

Persze, rendben lesz minden. Hogyne lenne! Persze.

Tíz…

Az ember mindig a szüleiben csalódik először. Van az a lélek nevezetű valami, amiről azt mondják, hogy nincs, kitaláció, pusztán csak kémia; a francba az egész spiritualitással, szóval, ebből a nem létező valamiből először nyolc kilencvenhatodot harap ki, amikor rádöbbensz, csalódtál a szüleidben. Kín ez a javából, földig rombolása az imázsnak, apád megszűnt Istennek lenni, aki mindent tud, aki mindent jól tud, aki a legerősebb, aki megvéd a boszorkányoktól, akik este, lefekvés után a sötét szobában előbújnak az ágyad alól, és a frászt hozzák rád. Apa csak egy van. Anya is. Az anya biztos. Az apa az Isten, egy lánynak mindenképpen, míg rá nem döbben, apja is hús-vér ember, kétségekből, fájdalmakból, könnyekből szőve, esendő és tehetetlen, szomorú és reménytelen. Nyolc-kilencvenhatod résznek annyi.

Kilenc…

Az ember lányát a tévedései erőssé teszik, de csak erőssé, nem okossá, szívével, lelkével választ, nem az eszével, a vonzás megbénítja izmait, idegeibe mérget fecskendez, mely elvakítja, felemeli a föld fölé, lebegteti, ringatja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb állapota. A való világ azonban prózaibb hangot üt meg, olykor közönségest, mindig a lényeget kellene látni, ám senki nem képes megmondani neki, mi is a lényeg. Azt hallja otthon folyamatosan: neked meg kell felelned, teljesítened kell, vigyáznod kell az erkölcsödre, mintha tudná ezt pontosan bárki is, mi a franc az az erkölcs, miközben körbenéz, és azt látja, a látszatot őrizve és soha ki nem mondva, mindenki erkölcstelen, boldogtalan, mást keres, és mást talál, mint ami jut a sorstól. Az első szerelem csalódása hat-kilencvenhatodot rabolt el lelkéből, magas volt, fekete, gyönyörű és csalárd. Tizenhat évesen megtanulta, mit érnek a kimondott és a ki nem mondott szavak.

Nyolc…

Aztán a sebek begyógyulnak. Látszólag. Hegekké alakulnak át, halványulnak, majdnem eltűnnek. Csak majdnem. A mélyben már semmi nem olyan, mint a sérülés előtt, a szövetek, az idegek funkcionálisan helyreállnak, látszólag minden rendben van, ám a trauma finom, sejtelmes energiája áthatja a húst, amely romlani kezd, a sejtek tiltakoznak, aztán mégis megadják magukat szép lassan, évtizedek alatt, beletörődve, megértve, hogy semmi sem múlhat el nyomtalanul, semmi sem történhet következmények nélkül. A sors mérhetetlen következetességet, tudatosságot várna el az ember lányától, ám az ember lánya

lassan megismeri korlátait, látja a folyómeder megemelkedő partjait, melyből kilépni nem lehet.

Az egyetemi évek gyorsan elröpültek, közhelyesen gyorsan és gyönyörűségesen; amikorra megkapta diplomáját, belátta, képességei átlagosak, nem fog soha kitűnni abból a szürke masszából, mely szürke massza egyes alkotóelemei mind menekülni szeretnének a szürkeségből, az átlagosságból, a „nem érdekes kategóriájától”. Tizenkét-kilencvenhatod része lelkéből leszakadt, ott maradt az egyetem aulájában, az előadótermekben, az egyetemi klubban. Rettegve vette tudomásul, hogy vissza kell térni a hétköznapokba, a családjához, a kisváros nyomorúságos szellemi posványába, az unalmas, hétköznapi emberek közé, csak azért, mert nem elég tehetséges a látványos karrierhez, nem elég tehetséges egy egyetemi tanársegédi álláshoz, nem elég tehetséges a tudományos munkához.

Hét…

Varga Dani lett a férje. Hentes és mészáros. Általános iskolai osztálytársa volt, az egyetem utolsó évében gyakran találkoztak otthon. Apja azt mondta, rangon alul megy férjhez, ám nem érdekelte, az ösztön mélyről jön, a társadalmi elvárás is ez: egy nő menjen férjhez, szüljön gyerekeket, a haza és Isten dicsőségére. Varga Dani jó parti volt, nem eszes, nem túl csúnya, ám pénzes. Imádta, amikor megölelte ez a vad erőtől duzzadó hústorony, amikor letépte róla a bugyiját, és a legképtelenebb helyszíneken képes volt magáévá tenni.

Anyja sírt az esküvőn, apja szomorkásan mosolygott, azt súgta fülébe, hogy vigyázzon magára, legyen boldog. Elhitte apjának, hogy így is gondolta. Nem is sejtette, hogy lelkének tizennégy-kilencvenhatod részét áldozza erre a házasságra. Azt gondolta, egy hentes és mészárost egy okos, művelt nőnek nem lesz nehéz irányítani.

Hat …

Azt hitte, elájul, amikor első munkanapján átlépett a hivatal súlyos, szélesre tárt kapuján, amikor belépett az óriásinak látszó ügyfélváróba, ahol rengeteg ember várakozott, türelmesen, hangtalanul. Senki nem beszélgetett senkivel, szorongatták kezükben a sorszámukat, arra vártak, életük perceken belül jobbra fordul.

Maca volt az első főnöke, festett szőke, kövér, vastagon sötétkékkel kihúzott szemhéjjal, vörösre rúzsozott húsos ajkakkal. Mindig izzadt, télen is, modern és nagyon drága ruhákba igyekezett beburkolni hurkás testét, és csak a férfiak érdekelték. Negyvenkét évesen, hajadonként érthető volt. Mindenki rettegett tőle, reggelente a kávénak ott kellett gőzölögni az asztalán, mellette két téliszalámis szendvics, egy őszibarackos joghurt, egy banán és egy kókuszos csokoládé hevert. Minden reggel. Hogy ebédig kitartson.

Macát nem érdekelte a hivatal, csak a pasik, tehát a hivatal dolgozói szervezték Maca életét, a legapróbb részletig, több-kevesebb sikerrel. Ha Maca ágyában kötött ki a bekerített delikvens, akkor egy hétig csönd és nyugalom volt. Ha nem, akkor ordítástól remegtek az ódon falak, az ügyiratok a plafonig szálltak, amikor a dossziét az ügyintéző felé röpítette irodája ajtajából.

Lelkének tizennyolc-kilencvenhatod része hullott porrá az alatt a négy év alatt, amíg Macával dolgozott. Aztán egy nap váratlanul felmondott. Bement Maca irodájába, az asztalán lévő vizeskancsó teljes tartalmát a festett szőke fejre zúdította, az őszibarackos joghurtot beborította a repülőtérnyi dekoltázsba. Négy éve először nevetett önfeledten.

Öt…

Unta a férjét. Már az ágyban is. Úgy hitte, majd ő megszervez mindent, izgalmas életük lesz, mozi, színház, koncert, hangverseny, kerti partik, barátok, ám semmi nem lett belőle. Szabó Dani a televízióval kötött házasságot, vacsora után öt-hat sör, idióta sorozatok, erőszakos filmek. Az utóbbi néhány évben már fel sem keltette, hagyta a kanapén aludni. Feküdt az ágyban, hallgatta lerészegedett férje horkolását. Lehúzta a bugyiját, benyúlt combjai közé. Nem, a vágy még nem halt meg, csak már nem volt, akivel működne a társasjáték.

Házasságának utolsó két éve tizennyolc-kilencvenhatodot tördelt le lelkéből.

Tiltakozott, az erkölcs, igen, az erkölcs, az Isten előtt kötött házasságot ember fel nem bonthatja. Hányingere támadt, amikor arra gondolt, ezzel a férfivel kell leélni életét, akit egykor szeretett, de mára már nem több számára, mint egy kolonc, egy rosszul sikerült ebéd, egy kő a patak medrében, mely nem mozdul semerre, csak tűri hallgatagon, ahogyan örvénylik körülötte a hideg,

kristálytiszta víz.

Négy…

Egy reggel összepakolta a holmiját. Senkitől sem köszönt el, még a szüleitől sem. Beült az autójába, meg sem állt Budapestig. Sikerült olcsón vásárolni egy garzont. Berendezkedett. Lecserélte telefonszámát is. Senki sem ismerte, senkit sem ismert. Jogászként gyorsan talált munkahelyet. Tornázni járt, moziba, színházba, koncertekre, hangversenyekre. Egy kiállítás megnyitón ismerkedett meg Alfréddal. Egymásba habarodtak. Tüneményes pasi volt, válás után, tele tervekkel, mindig megnevettette. Két hónapig tartott. A tervek sosem valósultak meg. Gézával három hónapig bírta. Géza maga volt a megtestesült udvariasság, a jó modor, a figyelmesség, de semmi több. Gerzsonnal másfél hónapot töltöttek együtt, abból egy hónapot várt rá. Gerzson repülőgépeket vezetett a világ minden tájára. És a világ minden táján volt egy barátnője.

Sándor után összeomlott. A férfi mérnöknek adta ki magát, négy hónap után kiderült, hogy csak egy sittes. Piti tolvaj. Minden mozdíthatót elvitt a lakásából. A rendőrségi szembesítéskor nem sírt. A szégyen és a gyűlölet mardosta torkát. Lelkének nyolc-kilencvenhatoda egy darabban tört le, és őrült sebességgel zuhant a Napba, ahol porrá égett. Onnantól kezdve nem tudott sírni.

Három…

Csöngettek. Talán a postás. Ajtót nyitott. Férje állt az ajtóban. Zavartan nézett rá, elpirult, mentegetőzött. Nem akar semmit, csak épp arra járt. Vagyis nem véletlenül járt arra. Jövő héten lesz a hagyatéki tárgyalás. Anyja és apja meghalt.

Balesetben. Sajnálja. Nagyon sajnálja.

Nem hívta be. Még egy kávéra sem. Elköszönt, némán becsukta az ajtót.

Hat-kilencvenhatod hasadt le. Egyetlen hang nélkül. A semmibe veszett. Mintha nem is lett volna. Már árva is. Minden szempontból.

Kettő…

Gyűlölte a férfiakat. Állt a tükör előtt, kereste azt a fiatal lányt, aki nem akart mást, csak boldog lenni, férjhez menni, gyerekeket szülni. Kereste tekintetében a tüzet, az akaratot, az élni vágyást, de csak szürke örvénylést látott, nagyon lassú, unalmas, szürke örvénylést, melyben a vágynak a nyomát sem lelte már. Egy év alatt három kilencvenhatodot észrevétlen lecsiszolt az idő. Fel sem tűnt neki, a napok egyformán teltek, ébredés, halvány, szolid smink, munka, utána bevásárlás, főzés, vacsora egyedül. Aztán már nem is főzött. Aztán már nem is evett. Csak ritkán.

Egy…

Csak negyvenhárom éves, szedje össze magát, húzta össze szemöldökét az orvos. Maga még mindig gyönyörű. Nem akarta összeszedni. Nem akart semmit. A tumor műthető, szerencséje van, fűzte hozzá a doktor. Három-kilencvenhatod ismét letört. De ez most – meglepő módon – fájdalmas volt. Belehasított a fejébe. A szívébe is. Meglepődött. Meglepődött azon, hogy a szívében is érez még valamit.

Az utolsó három-négy számot már nem biztos, hogy kimondta, csak úgy tűnt, mintha mondaná, minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban még vacogott a hideg műtőben, sorolta a számokat tíztől visszafelé, aztán a következő pillanatban már nem volt magánál, elveszítette öntudatát. Ült a műtő sarkában, egy széken, elcsodálkozva bámulta, ahogyan felnyitják a hasát, az orvosok finom, megfontolt mozdulatokkal dolgoztak rajta, nyolcan állták körül a műtőasztalt. Nem érzett fájdalmat, csak csodálkozott. És mosolygott. Lelkének maradék négy-kilencvenhatod része felragyogott. Még csak negyvenhárom éves. Még csak negyvenhárom. És az orvos szerint még mindig gyönyörű. Akkor ideje lenne kezdeni valamit magával. Másképp, mint eddig. Felnevetett. Hülyén mutat a lába ujján az a rózsaszín körömlakk. Körülölelte a ragyogás. És mosolygott.

 

Fotó: Pinterest – Emi Haze)

A csodabéka, meg az angyalok

– Anya, jönni fognak az angyalok?

– Igen, édesem, jönni fognak.

– És szárnyuk is lesz nekik?

– Igen, szárnyuk is lesz.

– Fájni fog, ha megszúrja a doktor néni a kezem?

– Igen, kicsit fájni fog.

– Anya, sírhatok?

– Sírjál, kicsim, sírjál nyugodtan.

Laura erőtlenül ült édesanyja ölében, fejét vállának támasztotta, erősen szorította kezét, a láz piros, valószerűtlen rózsákat festett hófehér arcára, Minden olyan nagynak tűnt, az ajtók, a falak, a folyosó tátongó mélysége. Vérvételre vártak. Nem tudta, milyen az a vérvétel, azt mondták, hogy megszúrják a kezét, és fájni fog. Nagyon félt, a torka kiszáradt, összeszorult, a félelem levándorolt hasába, furcsa, sötétlő örvénybe forgatta, amikor egy-egy pillanatra lehunyta szemét.

– Sajnálom, Fodrainé, nagyon sajnálom – hajtotta le fejét a professzor. –Csak a transzplantáció segíthet, csak az. Mindent el fogunk követni.

– De még csak ötéves. Csak öt – tört ki a nőből a zokogás.

Olykor a könnyek sós ízűek, keserűen sósak, csak könnyek, melyek a tehetetlenség gyöngyeivé válnak, elgurulnak az időben, hátha egyszer megtalálja őket valaki.

Laura boldogan ölelte magához a plüssbékát, szörnyűségesen zöld színe volt, hatalmas műszemei, ám mosolygott Laurára, ebben a kislány teljesen biztos volt. Kopasz fején hidegen csillant meg a kórterem neonja, ám még így is gyönyörű volt, oly nagyon gyönyörű, hogy nyilván Istennek is könny szaladt szemébe, amikor ránézett.

– Anya! Mi jelent az, hogy meghalni? Nem leszel velem soha többé?

– Ezt most nem tudom neked elmagyarázni, Laura.

– Anya! Meg fogok halni?

– Nem, kicsim, nem fogsz meghalni.

– Biztos, anya?

– Igen, hiszek ebben. Nagyon hiszek.

– Még nem jöttek az angyalok. Ők nem hisznek bennem?

– Jönni fognak, hidd el.

– És ha elkésnek?

– Az angyalok soha nem késnek el.

– A csodabéka is azt mondta.

– Látod, akkor biztosan jönni fognak.

Fodrainé a teljes kimerültség határára sodródott, sem enni, sem aludni nem volt képes, amikor lánya nem látta, akkor sírt. Mindig sírt. Laura egyre gyöngébb, egyre soványabb lett, a professzor nem biztatta semmivel sem, az eredmények még nem romlottak vészesen, ám nem is javultak.

– Anya! Ne légy szomorú.

– Nem vagyok szomorú, nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek, anya.

– Egyél, édesem, egyél, az jót tesz.

– Anya, te is egyél velem, neked is jót tesz. És ha nevetsz, az is jót tesz. Ezt az óvó néni mondta. Járok én még óvodába, anya?

– Igen, jársz még.

– És iskolába is?

– Igen, iskolába is.

– Anya, te ezt honnan tudod?

– Tudom, mert szeretlek.

– Értem, anya.

– Jól van, kicsim, pihenj.

Laura nyitott szemmel feküdt az ágyon, a kórteremben már lekapcsolták a villanyt, csak a folyosóról és az utcáról szűrődött be némi halovány, imbolygó fénynyaláb, az este észrevétlenül ölelte át. Gyönge volt, ahhoz is alig volt ereje, hogy megmozdítsa kezét, sovány testében harc folyt, élet a halál ellen, ám nem igazán tudta, mit is jelent ez. A szörnyű zöld színű békát magához szorította.

– Anya, vigyél haza – suttogta bele a félhomályba. Úgy tűnt, mintha félálomban egy gyönge szellő söpörne végig a szobán, megérintené arcát, finoman megfogná kezét. Már aludt is.

– Anya, mikor mehetek haza?

– A doktor bácsi megmondja, ha vihetlek.

– Anya, én már haza akarok menni.

– Kicsikém, legyél türelemmel. Meggyógyítanak, és akkor hazaviszlek.

– Biztos, hogy meggyógyítanak?

– Biztos, kicsim.

Laura szeméből megszökött a fény, fáradtan nézett édesanyjára, aki elfordult, mintha keresne valamit táskájában. Nem tudta visszatartani könnyeit.

– Anya, ne sírj. Itt vagyok.

– Laura. Édesem – fogta meg lányának apró, törékeny kezét a nő. Szeméből folytak a könnyek, sós ízűek, keserűen sósak, csak könnyek, melyek a tehetetlenség, a reménytelenség gyöngyeivé váltak, s elgurultak az időben, hátha egyszer megtalálja őket valaki.

– Anya. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek, kicsim.

Valahonnan messziről jöttek a hangok, nagyon messziről, összezilálták álmát, mely görcsös volt, sötét, rohanó. Azt hitte, a hangok is álmában teremtek, furcsa, keserű dallam, mely nagyon ismerős volt. Aztán kidobta magából az álom, hirtelen, kíméletlenül, zavart és fáradt tudattal, melybe ismét belopózott a dallam, a keserű dallam. A mobiltelefonja csörgött. Hét órát mutatott az ébresztőórája. Mostanában soha nem csörgött a mobilja. Senki nem hívta. Senkit sem hívott. Nem tudott mit mondani. Mások sem tudtak mit mondani.

A kórházból keresték, de amikorra felvette a telefont, már senki sem szólt bele a vonal végén. Vasárnap reggel volt. A félelem lecsúszott a torkán, egészen le szívéig, szétfeszítette bordáit, tompa fájdalommal, szinte lélegezni is alig tudott. Könnyei potyogtak, rosszullét kerülgette. Gyorsan felöltözött, már rohant is a buszmegállóba. Nem akarta visszahívni a kórházat, nem akart telefonban hírt kapni, nem akart semmire sem gondolni.

A professzor épp kilépett az egyik kórteremből a folyosóra. Amikor megpillantotta az összetört, kisírt szemű édesanyát, széles mosoly terült szét arcán, elésietett, belékarolt.

– Nem tudom, mi történt – kezdte hadarva. – Fogalmam sincs, de azért telefonáltunk, mert látnia kell.

– Mit kell látnom? – kérdezte rémülten Fodrainé.

– Tudja mit, el sem mondom. Menjünk a lányához.

Laura az ágy közepén ült, a szörnyűségesen zöld színű béka az ölében terpeszkedett, egy képeskönyv feküdt előtte, azt lapozgatta elmélyülten.

– Laura! Édesem.

– Anya! Anya! Éjszaka itt voltak az angyalok!

– Értem, kicsim. És mi történt?

– Nem történt semmi, csak itt voltak, itt álltak körülöttem. És szárnyuk is volt. És mosolyogtak. És megsimogattak.

– Értem, kicsim. Hogy érzed magad?

– Jól vagyok, anya. A doktor bácsi azt mondta, ma már hazamehetek veled.

Fodrainé megdöbbenve nézett a professzorra, aki mosolyogva bólogatott.

– Asszonyom, Laura tökéletesen meggyógyult. Nem tudom, mi történt az éjjel, az angyalok voltak vagy sem, de reggel már így fogadott bennünket, jó étvággyal reggelizett. Azonnal vért vettünk tőle, megvizsgáltuk, minden a legnagyobb rendben van. Azt kérem, jövő héten néhány kontrollvizsgálatra jöjjenek vissza.

– Hazavihetem?

– Igen.

Laura szeme ragyogott a boldogságtól, végre szép ruhába öltözhetett, édesanyja a fekete lakcipőjét hozta be, meg a piros ruháját, melyen sötétkék virágok virítottak. Laura gyönyörű volt, hatalmas égszínkék szemei már nevettek, kopasz fejecskéjét simogatta kezével.

– Anya! Kinő még a hajam?

– Persze, kicsim. Hamarosan sűrű, gyönyörű hajad lesz ismét. – Akkor jó, mert az óvodában mindenkinek van haja.

Fotó: Pinterest

Ajaj

Krivacsitz bácsi Vakarekkel ácsorgott a ház előtt, már túl voltak két stampedlinyi finom házi barackpálinkán, beszélgettek, élvezték a napsütést, boldogok voltak, hogy végre itt a tavasz.

Sümegi, az utca végén lakó pék biciklizett el előttük, odakiáltott az öregnek, hogy vén kommunista, már megint vörös virágokkal ültetted be a házad elejét?

Néhány pillanat múlva Zsákai órásmester tekert el az utca túlsó oldalán, odaszólt rekedten, hogy vén fasiszta, idén is nyílik majd fekete tulipán a házad előtt?

Aztán Bozóki kőműves és ács-állványozó tolta talicskáját a szemközti ház előtt, morogva intett át a két öregnek, hogy idén már ne ültessen narancssárga kormánypárti virágokat a ház elé, mert úgy is hamarosan más lesz a divat.

Végül Kobócné, a közismert lekvárfőző és házisárkány gyalogolt el előttük, megfenyegette mutatóujjával Krivacsitz bácsit, hogy ne dugdosson le ész nélkül mindenféle virághagymát a háza elé, nem Ámerika ez itt, van nekünk rendes nemzeti virágunk elég!

Krivacsitz bácsi és Vakarek egymásra nézett, nem szóltak egy szót sem, csak élvezték a napsütést, a váratlanul betoppanó tavaszt, az éledő, szépséges természetet, ám abban a pillanatban mindketten mérhetetlen szükségét érezték még egy kupica finom barackpálinkának, csak úgy, hozzávetőleg, a józanság jegyében.

Fotó: Pixabay

A téma az utcán hever

Kovász Béla először egy pofont kapott a jobb orcájára, majd egy másikat a balra, hogy kiegyensúlyozottan lássa a világot. Néhány pillanatig ugyan csak csillagokat látott, vöröseket, meg sárgákat, aztán kékeket és fehéreket, de ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Befejezésül az ököl bal oldalon a bordáját találta el. Nem tanúsított ellenállást, bordája sem, amely halk reccsenéssel tört el.

– Bocs, összekevertelek valakivel – veregette meg vállát a fölé magasodó, tagbaszakadt fiatalember.

Kovász Béla küzdött a levegőért. Nem láthatóan, csak titokban, igyekezett beleolvadni környezetébe, a szürke bazaltkövek közé.

– Te meg mi csinálsz itt az utca közepén, a földön fekve? – hajolt fölé elképedt arccal Gerei Dénes, régi iskolatársa, aki főállásban gazemberként, mellékállásban önkormányzati képviselőként tengette egyáltalán nem sanyarú sorsát.

– Az eget bámulom. Így jobban látni – nyögte ki Kovász, mérlegképes könyvelő és galambász.

– Jól van. Akkor csak nézd – válaszolta Gerei, aztán köszönés nélkül továbbállt.

– Ne mozogj! Le is fényképezlek! – ordított rá Kalapos Gusztáv, a helyi lap fotóriportere.

– Inkább segíts felállnom – nyújtotta kezét erőtlenül Kovász Béla a középszerű fotóriporter felé, aki már robogott is a szerkesztőségbe.

Kovász Béla elképzelte, miféle képaláírással fog megjelenni a fotó, egész esztendőben csak magyarázkodhat az ismerőseinek, kollégáinak, főnökeinek.

– Részeg disznó! – húzta el száját egy idősebb hölgy, nagy ívben kikerülte a hányingerrel küszködő férfit.

Senki nem hívott mentőt, senki nem akart segíteni neki. Micsoda világ ez? Micsoda emberek? Nehezen feltápászkodott, leporolta ruháját. Először egy pofont kapott a jobb orcájára, majd egy másikat a balra, hogy kiegyensúlyozottan lássa a világot. Néhány pillanatig ugyan csak csillagokat látott, vöröseket, meg sárgákat, aztán kékeket és fehéreket, de ennek már nem tulajdonított nagy jelentőséget. Befejezésül az ököl jobb oldalon a bordáját találta el. Nem tanúsított ellenállást, bordája sem, amely halk reccsenéssel tört el.

– Talán mégsem tévedtem, de ha mégis, majd szólj – veregette meg vállát a fölé magasodó, tagbaszakadt fiatalember.

Kovász Béla az eget bámulta. Nagy, szép, kövér felhők nyújtózkodtak fenn, de a meteorológusok szerint napokig nem fog esni az eső.

Fotó:Supply Value

Öncenzúra

A kávé gőzölög,

sorsszerű pillanat,

ahogyan Hamlet kevergeti,

a koponya az asztalon,

a Koponyák hegyén

épp rakéták száguldanak,

vagy csak arrafelé;

sokan úgy hiszik,

a vakhit ölésre is feljogosít,

persze, ölni sokféleképpen lehet.

Isten is kér egy gőzölgő kávét,

cukor nélkül,

ám a párbeszéd elmarad,

mint mindig.

Magunkra maradtunk.

Girhes madarak a szavak,

már nem tudnak repülni,

önigazolásként bólogatok,

öröklétért ácsingózom,

kávémba én teszek cukrot,

így talán nem rezonál

a keserű életre,

mely ott ácsorog a sikátoroknál,

akár egy céda,

és várja,

hogy

valaki

elvigye

magával.

Aztán már nem várja.

Piros, kék, zöld, sárga

hajat festek magamnak

(vicces!),

szolidálok a szivárvánnyal,

és ki nem állom a hangos bunkókat,

és szánom a csöndes hülyéket –

a girhes madarak

már nem repülnek,

ám szánnak engem is.

Igyekszem elhatárolódni

a szennyes politikai közbeszédtől,

a beszédtől is,

és a gyűlölködéstől,

a politikai celebek

silány orgazmusától,

tán már Istentől is,

mert hallgatása feldühít.

Elhatárolódásom

nem

médiaszenzáció,

ez hírnek is silány.

Pótcselekvésként még élek,

(hihetetlen állapot!)

egy kőnek támasztva hátam

az út szélén,

a szó,

a beszéd

holisztikus

messzeségbe

szökik,

nem is baj,

sosem mondtam semmi érdekeset.

Pótcselekszem,

igyekszem megfejteni

a művészet lényegét,

egy graffitit

rajzolok az égre,

szivárvány

színű

szívecskés

szmájlit

(csakazértis!)

miközben a politikai pedofília

beszivárog a tankönyvekbe,

sőt, már az óvodások is

képesek térdepelni.

A költők mostanság ismét

a

szerelem

szépségeiről

és

gyötrelmeiről

írnak,

az öncenzúra működik

(netán csak ennyi a tehetség!),

a légy zümmögését is hallani.

Fotó: Pinterest

És gyönyörű akar lenni, sokkal gyönyörűbb

Egy dalt mormolok. Halkan. Csak úgy kiszórom a hangokat a konyha kövére, gurulnak össze-vissza, közben készítek egy kávét, „kutyulóst”, mert azt szeretem, hiszen összekutyulva elkutyultam én is. A dallam finom, légies, könnyed, az eredeti, az én interpretálásomban kissé rekedt, csúszkál, rádöbbenek, hogy hallásom a régi, pocsék, a finomságommal, légiességemmel és könnyedségemmel is akadnak gondok.

Nemzedékileg vagyok hátrányos helyzetű, engem még megtanítottak köszönni, megköszönni, együttérezni, bocsánatot kérni, szemtől szembe, mert akkor még telefon se volt, az információk leggyorsabban a titkosrendőrségen keresztül futottak. Aztán sok mindent nem tanítottak meg, ám azt már felsorolni is lehetetlenség.

Anyám olykor szomszédolt, apám mindig robotolt, a nemzetközi helyzet ott téblábolt körülöttünk, észre sem vettük; húgaim szerették, ha én készítem a reggelit – legalább valami jó is elmondható rólam.

Döbbenten állok az időben, minden eddigi ismeretemmel ellentétesen a múlt változik. Vagy csak meg akarják változtatni. A piktorok ilyenek. Tehetségtelenek.

A napokban elolvastam, amit akkoriban írtam, még a múlt évszázadban, a múlt évezredben (na, régi vagyok, tudom!), megállapítottam, nem csoda, hogy senki maradtam, abból a fajtából, aki szinte okosnak képzeli magát, ezért képes határozottan okoskodni is. Az akkori cenzoroknak sem tetszettek az írásaim. A maiaknak sem. Nem javulok.

Ma már ennek semmi jelentősége, elveszett, elvesztegetett szavak és mondatok; az élet után, halál előtt az ember nem akar már világot megváltani, kispolgárilag vértezetten biztos siker a „fotelforradalom”, otthon én is tudom keményen csapkodni az asztalt (már unják, nagyon!), megnevezem a felelősöket, a felelőtleneket, az árulókat, a megalkuvókat – és nem történik semmi, Justitia bilincsben, meggyalázva. Na, szép!, mondom. Na, nem szép, mégsem szép.

Idealizmusom kinéz az ablakon, a szomszéd épp füvet nyír, rövid gatyában, félmeztelen, kitaposott cipőben, felesége a szobából, a függöny mögül bámulja, nem mondja ki, ám szíve szerint már özvegy lenne.

Elgondolkodom a fűnyírás veszélyein.

Mostanában a templomokban Mammon istennek is állítanak szobrot, közel az oltárhoz, jól látható helyen, hogy szem előtt legyen, no, és a nyáj is. Mise végén a kántor kántál, olykor szépséges gregorián dallamokat variál:

A bejáratnál kapható műanyag Krisztus,

csak ezer,

Mammon isten, a fényes, ezüstből,

nyolcezer,

és a király, az örökké létező,

aranyozott rézből,

potom nyolcvanezer

(cirkalmasan kanyarog a dallam, tisztán csendül és búg a férfihang),

Új szolgáltatásunk, hagyományainkat tisztelve, a narancssárga (nem kék!) búcsúcédula, lelki üdvéért ötezer nem pénz, minél többet gyűjt belőle, annál többet nyer a végén!

A tülekedés után csönd. Megriaszt engem ez a neokereszténység, a papok erős befolyása, üzleti alapon, alkujuk a harminc ezüstért, persze, én egy liberális, humanista dög vagyok, aki a szabadságban hisz, nem a trónban! Orosz bank, orosz atom, ellopott egyetemek helyett kínai egyetem, kínai vasút, einstandolt Balaton, megfenyített művészvilág, lerohant média; jól mondom?

Így változik a világ, vagy nem változik, új lövészárkokban bátor és hangos ostobák fegyvert szorongatnának, pedig a halál sosem kellemes játszótárs, legyűrnék az ellent, mely csak plakátokon, a televízió képernyőjén bujdokol, látszik, de mégsem, létezik, de mégsem; a hírszerkesztők híreket gyártanak, a hírolvasók beolvassák, egyelőre még magyarul; esténként a király is aludni tér, közben szorgos csinovnyikok új bélyegzőket készítenek, vasból, tűzben hevítve, melyet fűt szittya düh, hogy az új ellenség homlokán jól mutasson a bélyeg, beleégetve, vadul, Mammon isten pedig jót nevet.

Azt mondják, gyűlölni jó, mert levezeti a feszültséget, megmutatják az aktuális célpontot, a „stresszoldó” technika szinte magától működik, eszedbe sem jut, hogy közeleg a hónap vége, nincs befizetve minden számla, a kocsid lassan kirohad alólad, húsz éve nem voltál nyaralni, a gyerekkel öt éve nem beszélgettél, az asszony egyre csúnyább és fáradtabb, te is egyre csúnyább és fáradtabb vagy, fel sem tűnik, hogy módszeresen kilopják szemed, lassan egyetlen közbeszéd sem igaz, a nadrágszíjadat ők húzzák egyre szorosabbra, ők festik a látszatot, mert nekik semmi se drága, és eladják fejed fölül a házat, hazát; és azt mondják, gyűlölni jó. Tanuljatok ismét oroszul, valamint kínaiul is, a munkatáborokban szükség lesz rá, motyogom, aztán homlokomra csapok, a múltat nem lehet átfesteni, semmi nem történhet meg úgy, mint akkor.

Éjjelente rosszul alszol, tudatalattid igyekszik kitakarítani a szemetet; majd a kölykök, majd ők megoldják, mondod reggel, s nem nézel tükörbe, olyan fogalmakról, hogy emberi méltóság, sajtószabadság, igazságszolgáltatás, tisztességes bér, normális kommunkáció, már beszélgetni sem vagy hajlandó.

Egy dalt mormolok halkan, nem nevezném dúdolásnak, nemzedékileg vagyok halmozottan hátrányos helyzetű, azt mondják, gyűlölni jó, mert levezeti a feszültséget, esténként a király is aludni tér, ám már nincs nyugodt álma, én pedig határozottan kijelentem, szeretni sokkal jobb! (Na, persze, meghülyültél?, kérdik. Nem. Nem hülyültem meg, úgy vélem, úgy látom, aki tényleg szeret, az harcol, megvédi, akit, amit szeret, és teremt. A gyűlölet csak pusztítani képes.) Emberből lenni nem vétek, de nem embernek lenni bűn; az élet előbb-utóbb megmutatja arcát, letörli a festéket, megmossa loboncos haját, a zubogó víztől teste felfrissül, törölközőt teker maga köré, nevet – és gyönyörű akar lenni, sokkal gyönyörűbb.

Fotó: Pinterest