Náthás vagyok, az orrom már sebes
(most legalább nem ütöm bele mindenbe!),
ki volt az a hülye, aki ilyen programot írt?,
a mátrix tökéletlen,
a papír zsebkendők hatása az orra!,
értelmetlen parancssor,
a rózsa illatára kellene koncentrálni –
én egy bit vagyok a mátrixban,
nem byte, nem parancs,
nem programrész,
főleg nem egész program,
líraibban és közhelyesebben szólva:
egy porszem a sártengerben,
ám – állapotomtól függetlenül –
temérdek gondolat zakatol fejemben.
Ez filozófiai szempontból
feloldhatatlan ellentét
(vagy csak hazugság!),
egy bitnek, egy porszemnek nincs feje,
nincs orra,
viszont képzelt emberi létem
ezernyi momentuma majdnem elhiteti:
a létezés valóságos,
a létezés viszonylagos,
mint a krumplifőzelék állaga,
forrón vagy hidegen.
Határozottan állítom,
holisztikus szemlélettel szemlélődöm,
felfedezem,
nem húztam fel gatyámon a cipzárt,
kioldódott a cipőfűzőm,
éhes vagyok,
üres a pénztárcám,
a nyolcadik dimenzióban akarok lenni,
hátha ott jobb,
jelentsen is ez bármit.
Nárcisztikus vonásaim vannak,
vádolnak meg szigorúan,
egyszerűbben fogalmazva:
egy önző dög vagyok!,
de senki sem tökéletes,
mondom erőtlenül,
pedig be kellene vallonom:
tényleg egy önző dög vagyok!
A mátrixban bolyongva az életre csak egyetlen
tökéletes fordítóprogramot találtam,
mely nem más, mint a zene,
bár olykor akadozva fut a program,
mert egészen más zenét hallok fejemben,
mint amilyet képes vagyok megszólaltatni
gitáromon, netán a zongorán.
Az Istenről írt program bátorít,
azt mondják, Isten tökéletes,
ám egyre kevésbé hiszek a mátrixnak!,
a teremtés tökéletlen,
teljes szoftverfrissítésre van szükség;
utána tudnék angolul és kínaiul,
fél óra alatt festenék meg egy tökéletes képet,
instrumentális szimfóniákat írnék,
rendszeresen kipucolnám a cipőmet,
mindig kivinném a szennyes tartóba a ruhámat,
némi töprengés után megfejteném,
miért szenved a tulipánfa a kertben.
A ráutaló magatartásból sejtem,
néhányan teljesen törölnék szoftveremet,
mert – szerintük – tökéletlen működésem
megzavarja a világ folyását,
ám ez csak a keleti filozófiák
tükrében lehet igaz:
falhoz csapok egy tányért,
a Mariana árok két méterrel szélesebb lesz,
Charlie nótáját éneklem a fürdőben,
bugyborékolva, hamisan,
ettől drágul az olaj a világpiacon,
Tóth Gabi még jobban megtér,
Zalatnai tiszta erkölcsi bizonyítványt kér,
a politikai píártól hányingert kap az ember,
viszont A király beszéde akkor is jó film,
ha nem minden király beszéde jó és igaz.
Az algoritmusok észrevétlenek,
a látszat maga a valóság;
a túlélés ösztöne vezérli a gyengéket,
az erősek átgázolnak mindenkin,
a gyávák meghúzzák magukat,
a gazemberek mindenre képesek,
a jósághoz viszont csak
néhány apró program készült.
Azt mondják, nem hozná be az árát.
Húzza ki a falból valaki a csatlakozót!,
elsötétül a képernyő,
az újraindítás után kivilágosodik,
elindul a képernyővédő is,
színes virágok, dús erdők, hegyek,
majd a tenger mélykék hullámzása,
sirályok, delfinek (cápák!),
korallok között mászkáló rákok,
szépséges naplementék és napfelkelték –
ember sehol!
Mindez csak a fejemben forog,
a mátrix nyüzsög, irányít,
ám a hiányérzet torkon ragad,
nem létezve is vágynám az életet,
egy szitakötő szárnyának hangját,
a szivárványt eső után,
egy kölyökkutya viháncolását,
mosolyt kétségbeesés helyett,
ölelést a félhomályban,
a meztelenség rejtelmeit,
arcomhoz érő hajtincsek illatát,
halk suttogást,
finom, puha ajkakat ajkamon,
a szempillák rezdülését,
és akkor talán nem bánnám,
hogy elhiszem,
képzeletem teremt világot a mátrix szövevényében,
mely nem több egy programhibánál.
Fotó: Image Abyss
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése