Forradalom

– Ötvenezren kellene lennünk – csóválta meg fejét reményvesztetten Vermes úr, a világfi, rekedtes hangjába csalódottság ültetett elhagyott madárfészket. 

– De csak öten vagyunk – sipákolt Bende úr, az úri szabó, aki már nyugdíjasként álmodott zakókat, pantallókat, kabátokat, melyek soha nem készültek el. 

– Ne értek rá. Van ilyen. Az ember elfoglalt, nem ér rá még a forradalomra se – vágott idétlen képet Solymos ezredes, nyugdíjas katonatiszt és múzeumi teremőr. 

– Én megyek haza. Az asszonynak meg se mertem mondani, hogy ide jövök – vágott közbe Schwartz tanár úr, s lopva körülnézett, látja-e őket valaki. Mert valaki mindig lát, és valaki mindig hall, ezt már jól megtanulta, persze nem az egyetemen. Ott csak az algebrát, meg a többit. 

A ceglédi Református Nagytemplom tornyában megkondult a harang. Este hét óra volt. Hangja átsuhant a díszes kovácsoltvas kerítésen, átszaladt a Szabadság tér fázósan ácsorgó fáinak kopasz ágai között, belesett a volt Délibáb cukrászda ablakán, ami az utóbbi időben modern szendvicsbárrá avanzsált, nem törődve a fizetőképes kereslet gazdasági együtthatóival, meg a télidővel, a mindenhonnan fújdogáló szelekkel, aztán ismét visszaalakult, kávéházilag, cukrászdailag, éttermileg felismerhető vendéglátóipari egységgé. 

– Én megmondtam! Az emberek idióták, meg beszariak, ráadásul most van a Kód a televízióban. Ki a fene szervez este hét órára forradalmat? – zsémbelt Lovász úr, inkognitóban gépészmérnök, főállásban munkanélküli, titokban pedig őstermelő és pálinkafőző, bár már nem kell titokban rotyogtatni a kamra homályában a cefrét. 

– Tessék besorakozni, egymás után, egyes oszlopban – rikoltott Vargánya, akit mindenki csak takonypócnak hívott a városban, mert állandóan törölgette az orrát, folyamatosan szipogott. Diákjainak a történelemórákon azt állította, allergiás a hülyeségre. 

– Na, még ez hiányzott! – nézett a komor égboltra Schwartz tanár úr. Lebukott. Ez a gennyláda holnap az egész iskolát telekürtöli, hogy a Schwartz forradalmat akart csinálni este hétkor, csak senki nem ért rá. 

– Mit akarsz, Takonypóc? – vigyorgott rá Solymos ezredes, mint aki savanyú uborkába harapott. 

– Kuss legyen! Sorakozó! – pattogott feszesen Vargánya, mint egy eltörött pingponglabda. Az öt férfi tanácstalanul nézett egymásra. Talán meg kellene verni, már rég kiérdemelte ez a karrierista, gerinctelen szarcsimbók, hogy valaki alaposan helyben hagyja, ám egyikőjük sem mozdult. 

– Na, én megyek haza – igazította meg félszegen kabátja gallérját Lovász úr, és a többiekre sandított. 

– Senki nem megy sehová! – emelte meg hangját Vargánya – Helyzet van. A „zemberek” nem mennek sehová, míg azt nem mondom, mehetnek. Értve vagyok? Nem úgy van ám, mint eddig, hanem másképp. Nem lehet csak úgy flangálni, ácsorogni, diskurálni, destruálni. Alapilag nem. Meg törvényileg sem. Alaptörvényileg sem, mert már más a világ! 

A térre egyre többen érkeztek, lehajtott fejjel, egyes oszlopban, megindultak a templom kerítése körül, azonos ritmusban, lassú, vonszolós léptekkel, fáradt, beletörődött járással, egymásra se nézve, egymáshoz se szólva. A sorok mellett Vargánya emberei szaladoztak, ordítottak, néhol lekevertek egy pofont, máshol megrángatták és visszagyömöszölték a sorba a kilógót, a ritmust tévesztettet. Fél órán belül már legalább ötvenezer ember baktatott a templom kerítése körül. A kerítésen belül Vargánya büszkén ácsorgott egy hevenyészett pódiumon, kezében egy pohár Klément-féle vörösbort tartott, elégedetten szemlélte a tömeget. Pincsikutyái áhítattal figyelték a ceglédi vezért, az ügyesebbek loptak az emelvény mellé pakolt műanyag boros kannából. 

– Igen. Jól megmondtam. Igen. Én jól tudom. Én megteszem – suttogta halkan maga elé Vargánya. Elégedett volt rögtönzött beszédével. A „zembereknek” is illett elégedettnek lenni. Csicskásai tettek róla, hogy csak mosolygós és elégedett emberek ácsorogjanak a főnök körül. Nem is kellett hozzá nagyokat ütni. És még a ritmust sem vétették el. 

A ceglédi Református Nagytemplom tornyában megkondult a harang. Nyolcat ütött az óra. Már nyolcat. Ez kissé megzavarta Vermes urat, véletlenül összerúgta Lovász úr bokáját, aki nekiesett Schwartz úrnak, Schwartz úr felöklelte Solymos ezredest, Solymos ezredes pedig száztizenöt kilójával rázuhant Bende úr hatvanhét és fél kilójára. Az új ritmus egyetlen másodperc alatt disszonanciába torkollott, majd a következő másodpercben kimúlt. Ötvenezer ember állt mozdulatlanul, pisszenés nélkül, szorosan körbevéve a templomkertet, szorítva a kovácsoltvas kerítés hideg vasait. 

Vargánya szájában tartotta az utolsó korty vörösbort. Képtelen volt lenyelni. Megmoccanni sem mert. Ötvenezer szempár meredt rá. És senki nem tudta, mi fog történni a következő pillanatban. Senki. De már voltak elképzelések.

(Barna Miklós műve)