A vécékagyló előtt térdepelt, fuldokolva hányt, szeméből patakzott a könny, aztán percekig csak ült, hátát a falnak vetve, arra sem volt ereje, hogy a száját megtörölje; félig megemésztett vörösesbarna vérdarabok ringatóztak a rózsaszínűre festett vízben; reménykedett benne, csak vérdarabok; szürkén mászott be az ablakon az este, a felhős égbolt, a szomszéd kutyájának vonyítása, a szomszéd fűnyírójának monoton kerepelése; még a halálon innen jöttek a hangok.
– Rohadjon meg az Incze Mari, a büdös ribanc – csapott dühösen az asztalra másnap reggel Kerekes Gabi, közös cégük ügyvezető igazgatója, vörös volt a feje az indulattól. – Nem lehet a közbeszerzéseket pofára osztogatni. Apám, te viszont nagyon szarul nézel ki. Mikor mégy vissza az orvoshoz?
– Jövő héten. Most haza is megyek, tényleg nem érzem magam fényesen.
Elfordult, hogy ne lássák az ügyfélváróban ücsörgők, megigazította nadrágjában a farkát, de az eredmény még mindig nem volt megfelelő, úgy sejtette, túl szűk az alsónadrág, talán egy számmal kisebb, mint kellene, az anyaga sem tökéletes, csak a pamut puha finomságát bírta elviselni; ma már minden műanyag, minden, az edények, a képkeretek, az asztalok, még a gondolatok és az érzelmek is, rágósan ehetetlenek, lenyelhetetlenek és kiköphetetlenek; mindig savanyú képet vág a világ.
Annabella akkor hagyta el, amikor bejelentette, a világhír útjára lép, ő lesz a modern világ legjobb gitárosa, John Lennon és Mick Jagger reinkarnációja összegyúrva Al Di Meolával; te hülye, Mick Jagger még él, és gitárod sincs, vágta hozzá a kezében lévő poharat Annabella, és kiviharzott a szobából, örök időkre, magával ragadva illatát, az olvasólámpára akasztott apró bugyiját, mert nem ilyen álmokat akart.
Elhatározta, telefonálni fog, minden reggel elhatározta, de estére elment tőle a kedve; mit mondhatna?, összetört a lelke?, bocs, vérségileg determinált vagyok, de érzelmileg halott?, megölelnélek, öreg, de akkor elsírnám magam?, csak szeretned kellett volna, az idióta szabályok megölnek mindent! Töltött egy pohár bort; minden este közelebb érezte magát a halálhoz, ami agyrém, mert a farka még hitte az életet, erőteljesen, csak az élet nem hitte már őt, pökhendi gunyorossággal jelezte minden adandó alkalommal: so-se le-szel é-let-re-va-ló, kö-csög!
Az ügyintéző hölgy, ránézésre, jobban karbantartottnak tűnt, mint megérdemelte volna, több volt az arany rajta, mint a király szeretőjén, hosszú, festett vörös haja rafináltan futott le dekoltázsába, nem köszönt, rá sem nézett az ügyfélre, ivott egy korty kávét, percekig meg sem szólalt. A férfi türelmesen várakozott, bámulta a levélnehezékként használt, bronzból öntött V.I.L.-fejet, a kopasz homlokot, a karakteres arcot, a szépen megformázott szakállt, és örült, hogy a kommunizmus sírba szállt, bár néha még mindig küld egy-egy szívecskés szmájlit és néhány idiótát. A hölgy nem akart szóba állni vele, létfontosságú döntés előtt állt, a Facebook nem ismer tréfát, jelen kell lenni, minden pillanatban, teljes mellszélességgel és mellbőséggel, egyébként a felejtés homályába vész az ember; nem várhatott tovább, fel kellett tenni a fotót, amit reggel készített a tükör előtt a tegnap vásárolt új ruhájában feszítve. Az idomok majd kellőképpen idomítják Kálmánkát, este buli lesz. Nem, nem buli. Orgazmus. Vad orgazmus. Vad.
Nem, ebbe már bele sem gondolt, mert érezte, hogy nedves a bugyija. Épp akkor fordult fitymáló grimasszal az asztalánál ülő ügyfél felé, amikor V.I.L. bronzból készült súlyos, tar koponyája beszakította feje tetején a koponyacsontot, és hangos cuppanással az íróasztalra loccsantotta agyvelejét. A férfi megtörölte kezét a nő blúzában; nem haragszom, drága, mondta halkan, nem haragszom, de mindennek van határa.
Leült a hivatallal szemben lévő kávéház teraszára, rendelt egy kávét, gyümölcslevet, azon gondolkodott, hol is baszódott el a világ, mert elbaszódott, az már kétségtelen; a gyűlöletnek tépőfoga nőtt, már nem kölyök, már fenevad, és ha már nem lesz kire ujjal mutogatni, csak ez a fenevad marad, láncok és ketrec nélkül, a közöny és félelem nem lesz képes megfékezni, sötét szobák mélyén kuporogva meghal a szellem, az értelmes beszéd, még az ölelés is, és a gyáva áldozatok lelkét szétmarcangolja ez a szörny, utána pedig a fizikai erőszak következik, törött orrok, bordák, karok, lincselés, nyilvános megszégyenítés, nyilvános akasztás, nyilvános máglyahalál, az égett hús orrfacsaró bűze, bandaháború, könyvégetés.
Ízlett neki a kávé, afrikai, francia pörkölés, közepesen darált, gondosan főzve, minden kortyban benne volt az emberiség egyetemes kultúrája, spirituális tudása, illatok, ízek titkos jeleibe rejtve, megfejthetetlenül, önmaga tökéletes naturalizmusában, cukor és egyéb adalék nélkül, csak élvezni lehetett, érteni nem.
Lassan sétált haza, a Duna hallgatagon hömpölygött, látszólag korlátok közé szorítva, békésnek, jámbornak és koszosnak tűnt, akár egy hajléktalan, aki őrzi a múltat, de nem akarja a jövőt, ezt a jövőt biztosan nem; nincs trón, így nincs trónfosztás sem, de vigyázni kellene a koronaékszerekre, kivágni a hazug papok nyelvét, lecsapni a tolvajok kezét, a bűnösöknek pedig a fejét, hagyománytiszteletből, pogány módra – harc nélkül nem megy semmi, és ha már dönteni kell, akkor döntsünk.
