2021. május 29., szombat

Aztán csönd

Egy furcsa, dallam kísért éjjel,
kéknek látom, szépnek hallom,
szívdobbanásaimat ellenpontozza
(rácsodálkozom, hogy van szívem!),
üstdob, konga és lágy basszus
a kíséret,
lüktető és erőteljes,
a szaxofon keserédes futamai
pontos „verssorok”,
érthető gyönyör,
érthető fájdalom;
olykor egy-egy félhang
megtöri a harmóniát,
mert a harmónia mindig megtörik.

Napokban fotókat láttam
a Bergen-belseni koncentrációs táborról,
Auschwitzban én is jártam,
szerencsére nem fogolyként –
az emberi aljasság dúrban szól,
mindig dúrban, keményen,
indulókkal és magasztos zenékkel,
ám csak a legnagyobb zeneszerzők
képesek a gyűlölet valódi arcát
hangokkal „megfesteni”.

Valójában az emberi méltóságról
akartam írni,
ismét,
izgat ez a téma,
egy kávé mellett sokat beszélgettünk erről,
olykor vörösbor csillant a poharakban;
sokan azt mondják,
a dominancia mozgatja a világot,
de mit mondanak az elnyomottak,
a bebörtönzöttek,
a legyilkoltak?

Egy gyerekkori ismerősöm egyszer
meg akarta mutatni,
mi a gyűlölet;
egy kismacskát kikötött a fához,
kezembe nyomta apja bozótvágó kését,
képzeld, hogy ő egy büdös cigány,
egy rohadt zsidó,
a gyűlöleted erőt ad,
apám tudja, mondta,
csapd ketté,
tedd meg, vagy ő pusztít el!,
ordította fülembe.

Lecsaptam a bozótvágóval,
a madzagot vágtam el,
a rémült kismacska elrohant.

Csak egy macska, mondtam,
apád pedig egy hülye!
Betört orral mentem haza,
jól jártam,
fel is szabdalhatott volna,
mert a gyűlölet erőt ad,
ahogy emlegette,
és fegyverrel a kézben
majdnem mindenki bátor.

A maszk zsinórja előre húzza fülem,
a maszktalanok csúnyán néznek,
hiszen már mindent szabad,
tagadni, elhinni, hirdetni,
maszktalannak lenni;
nem nézek vissza csúnyán,
nem szólok semmit,
bár egyre inkább úgy gondolom,
az emberi méltóságot
szép szavakkal védeni
nem elég!

Lassan tényleg itt a tavasz,
élvezem a napsütést,
érzem a szabadság illatát,
mely áthatja a levegőt,
virágillattal,
a maszkok felett megcsillannak a szemek,
az ember nem lehet gyáva,
a törékeny békét
csak erővel lehet megteremteni,
üstdob, konga és lágy basszus,
lüktető, erőteljes ritmus,
a szaxofon keserédes futamai
pontos „verssorok”,
érthető gyönyör,
érthető fájdalom;
aztán csönd.

És remélhetőleg egy mosoly is.


Fotó: Pinterest


2021. május 24., hétfő

Don Quijote és Szabó Béla Hollyday

Ezt elcsesztem, ismét elcsesztem, ahelyett, hogy off-shore lovag lettem volna, bádoglavórral a kezemben idióta Don Quijotét játszom (megörökölt szerepben) a kispolgári papundekli világban, ahol semmi sem igazi, pedig én is megrendezném a születésnapi bulimat a Szépművészeti Múzeumban, Raffaello, Rembrandt és Degas festményei között lejtve egy érzéki tangót, tangás, félmeztelen lányok szolgálnák fel a pezsgőt vörös kaviárral (bár én a pezsgőt nem szeretem), homár is lenne, meg Omár, a keleti szőnyegárus, akinek szőnyegein édes a hempergés; magasra hágna a kundalini, mindenki olyan nagyot álmodna, amekkorát csak bírna, hiszen off-shore-ilag kiképzetten semmi se drága.
Vadalma azt állítja, minden a szex körül forog; én viszont nem csodálkozom, hogy ezt mondja, gyönyörűséges mellei körül forog az univerzum, az összes férfiagy megáll látványától, bár úgy vélem, amikor működnek ezek az egyszerű szerkezetű férfiagyak, akkor a második gondolat a pénz, a jólét, a hatalom, csak utána következik minden egyéb, tehát, ne nagyon akarja nekem bedumálni senki, hogy a világon lehet javítani morális megfontolásokkal, miközben túlkínálat van emberanyagból, szolgákból, tolvajokból, gyilkosokból.
Amikor megszólal Góg és Magóg örököse, oldalágról megnemesedett fia, a vehemens Demagógia, akkor először szájtátva bámulja a gondolkodónak tűnő ember, mily nagy is a sötétség, mily döbbenetes a tájékozatlanság, az ismerethiány, a műveletlenség és a rosszindulat, ám a kiművelt szónok nyilvánvaló hazugságait szinte igaznak hallja a gondolattalan bámészkodó; egyszerű mondatok, könnyen megérthető utasítások: bízd rám magad, megvédelek! Nincs más dolgod, csak hinni, vakon, feltétel nélkül, imára kulcsolva kezed.
Ezt elcsesztem, ismét elcsesztem, már megkopott, kissé szakadozott ez a Don Quijote jelmez, szinte kilóg belőle meztelen seggem, be sem engednek a neofeudalizmus pompázatos kastélyaiba, még szolgának sem, hát, elő a bádoglavórral és a seprűnyélből eszkábált dárdákkal!
Szabó Béla Hollyday jut eszembe, volt kollégám, aki már a mennyei késdobálóban kéri ki magának és újdonsült cimboráinak a finom konyakot; ő mondogatta mindig, a szabályok rendezik az életet, a szabálytalanságok pedig megszépítik. Nem akarom tudni, mennyire volt igaza, soha nem volt szabálykövető, csak nagyon jó barát és zabolázhatatlan szabad szellem, Kondor Béla iránti rajongással, örök lázadással a tökéletlen és gyakran embertelen rendszer ellen. Soha nem félt nem egyforma lenni, kilógni a tömegből, haragban lenni fésűvel és a borotvával, soha nem félt embernek lenni. Hiányzik nekem Szabó Béla Hollyday, hiányoznak nekem a Szabó Bélák, sziporkázó szellemük, pazar-fanyar humoruk, kegyetlen szókimondásuk, meg a bádoglavórral és seprűnyélből eszkábált dárdákkal hitelesített jelmezük. Mert velük kissé kerekebb lenne a világ. Biztosan kerekebb.


A kép Janina Müller alkotása


2021. május 22., szombat

Jóvátétel

Devecsery doktornő az orvosi szoba heverőjén feküdt, Ray Charlest hallgatott. Megnyugtatta a rekedt hang, az élettel teli muzsika, mindig feltöltődött, jó lett a kedve a vak zongorista dalaitól.
– Doktornő, húsz perc múlva műtét, Lantos doktor előkészíti a beteget – nyitott be az ajtón Annabella, az éjszakás nővér.
– Juj, de fiatal, juj, de gyönyörű – nyújtózott irigyen a doktornő, alaposan megnézte magának a kisuhanó lányt. Valamelyik doktor egyszer biztosan a férje lesz. Pedig ő sem panaszkodhatott, huszonkilenc évesen a lábai előtt hevert a világ, csak ideje nem nagyon volt a heverő világra.
Lantos doktor visszatolta orrán a lecsúszott szemüvegét, azt magyarázta a hordágyon gördülő betegnek, hogy muszáj megműteni, lehet, hogy belső vérzése van, az meg nem játék. A doktornő mindjárt jön, nagyon finom keze van (meg jó segge, gondolta magában), nem lesz semmi baj.
– Nem kell! – üvöltött dühösen a hordágyon fekvő, véres fejű férfi. – Nekem egy kurva ne birizgálja a farkamat, csak ha én megengedem! Rendes orvost akarok! Férfit! Aki tudja, hogyan kell egy farkat rendbe hozni!
Az aneszteziológus nem bírta hallgatni a folyamatos káromkodást. A kémia csodákra képes. Csöndre is.
– A fickó meg akart erőszakolni egy tizenhat éves lányt a gimnázium melletti parkban, amikor két fiúosztálytárs – állítólag küzdősportot művelnek a rendőrök szerint – szabályosan lerugdosta a lányról a pasit. Jó, hogy nem két sakkszakkörös ment estefelé haza a parkon át – vihogott Lantos doktor. Devecsery doktornő szúrósan nézett rá maszkja felett.
– Bocsánat, ízléstelen poén volt – mentegetőzött a sovány doktor. – A pasinak eltört a válla, két bordája, a heréit pedig valószínűleg péppé zúzták. Valahogy össze kellene rakni, hogy a rendőrök ki tudják hallgatni.
Devecsery doktornő is megvizsgálta a beteget, egészen közel hajolt hozzá, amikor ismerős szag csapta meg az orrát. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. Igen. Emlékezett. Mindenre emlékezett. A férfi arcára emelte tekintetét. Igen. Ő az. Kicsit gyérebb hajjal, kicsit megőszülve, kissé meghízva, de minden kétséget kizáróan ő az. Testének a szaga mit sem változott tizenkét esztendő alatt. Jellegzetesen fűszeres, keveredve izzadtsággal és rossz szájszaggal.
Ő is a parkon keresztül ment haza a gimnáziumból a kézilabdaedzés után. Este kilenc után. Mint mindig. A férfi, amint melléért, átlökte a térdig érő téglaszegélyen, legurult az aprócska domb aljába, a szomorúfüzek földig lelógó ágai alá. Mikorra felfogta, mi is történt vele, a férfi már a lábai között térdelt, kést szorított a torkának, fenyegette, ha egyetlen hangot is kiad, ha kiabálni merészel, elvágja a torkát. Aztán letépte róla blúzát, a villanó pengéjű kés villámgyors metszéssel szétvágta melltartóját, majd durván benyúlt miniszoknyája alá, egyetlen erőszakos rántással letépte bugyiját. Érezte a fájdalmat, amint belé hatol, aztán azt a jellegzetesen fűszeres, izzadtságszaggal és rossz szájszaggal keveredett bűzt. Nem tartott sokáig. A pasi ütemes rángásától a nyakához szorított kés felmetszette a bőrt, csorgott a vére. Nem tartott sokáig. Hangtalanul sírt, a csillagok már halványan berendezkedtek az egyre sötétülő égbolton. Hangtalanul imádkozott, hogy csak anyja legyen otthon. Csak az anyja.
Nem tartott sokáig. Anyja – akár egy tehetségtelen színésznő – felsikoltott, amikor ajtót nyitott neki. Az ima meghallgatásra talált. Részben. Anyja sápítozott. Ő meg sírt. Anyja a rendőröket hívta. Ő meg csak sírt.
– Én megmondtam! Előre szóltam! – üvöltött apja. Vörös volt a feje az erőlködéstől, a reszelősen kemény fejhangtól, a gégéjét szorító idegi feszültségtől, amikor hazaért; a nappaliban megtudta a rendőröktől, hogy mi történt. – Úgy öltöztél, mint egy ribanc, miniszoknyába, ki volt belőle a fél segged, meg a blúzodból is a fél melled! És tessék! Én megmondtam! Úgy jártál, mint egy ribanc!
Devecsery doktornő összehúzott szemmel, szigorúan nézte a férfit a műtőasztalon. Apja sosem bocsátott meg neki, ő meg idővel rájött, hogy az erkölcsi tételek csak mások megítélését szolgálják. Csak mások megítélését. Kíméletlenül, kegyetlenül, visszavonhatatlanul, megbocsáthatatlanul. Mert ítélni könnyebb, mint megérteni. Mint együttérezni. Mint elfogadni.
A herezacskó vörös és sötétlila színekben „pompázott”, valószerűtlenül nagyra duzzadt, akár egy kisebb luftballon. A nevetségesen kicsi pénisz élettelenül hanyatlott alá, szinte lebegett a levegőben.
– Doktornő? Várunk még valamire? – kérdezte bizonytalanul Lantos doktor.
– Nem. Összerakjuk. A rendőrség ezt a férfit várja.
És a börtön is. Szikét kérek.


Fotó: pinterest


2021. május 19., szerda

Hiányzik

Az egyik pillanatban finomságokban úszom, gyönyörűségek édes ízét és illatát érzem, aztán a következő pillanatban már düh és acsarkodás szele csap meg, összeszűkült tekintetek, értetlenség és megértetlenség, mintha életre, halálra menne a küzdelem valami megfoghatatlanért, fele királyságért, fele királylányért, felemás, kétes dicsőségért.
Persze, már ismét megismernek az utcán, akik eddig átmentek a másik oldalra, akiknek hirtelen sietős lett a séta, a kirakatnézés, az elbujdoklás, a szégyenkezés önmaguk gyávasága miatt. De nem kárhoztatok senkit, valóban felesleges is lenne beöltözni Don Quijote jelmezébe, amikor III. Richárd szelleme telepszik az utcákra, belengi az otthonokat, félelem szagú hallgatásba vonja a bátortalan mosolyokat is, visszafogottá szégyeníti az érintést, a kézfogást, az ölelést.
Orwell vigyorogna, ha lenne hozzá kedve, és meggyőződésem, csakis időutazó lehetett, ha ily tökéletességgel képes volt ábrázolni az emberi lélek és szellem gyöngeségeit, megalkuvását és szolgaiságát, másik oldalán a végletes agresszivitását. Az okosok persze azt mondják, a történelem mindig ismétli önmagát, mi meg semmiből sem tanulunk, semmitől sem válunk jobbá. Ebben én kételkedem, lopva kinyitom a szekrényt, kicsomagolom a Don Quijote jelmezt, még a pajzsot, kardot és a dárdát is, és megtanulok ismét mosolyogni, sőt, hangosan nevetni. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy hiányzik.


Fotó: pinterest


2021. május 17., hétfő

Csütörtök – „érlefutásilag”

Csütörtök van, érzetre még mindig úgy tűnik, nem mondtunk csütörtököt; Jánossal ácsorgunk és füstölgünk, kedvelem bölcs humorát, mellyel a világ folyását szemléli és tűri, népegészségtelenileg is; szemközt a parkban a jövő elkezdődött, hat munkás kapaszkodik mozdulatlan a lapátnyélbe, a pöfögő munkagép a földkupacokkal birkózik, az árnyas fák alól a játszóteret áttelepítették a forgalmas út mellé, népegészségügyileg (tudják meg azok a büdös kölykök, hogy az élet nem kolbászból kerítés!), állítólag szoborpark lesz a helyén. Nekem lenne is elképzelésem.
Aztán János tudományosan kiképez, megfricskázza identitástudatomat, kénytelen leszek nyugdíjas koromban családfa-kutatásra adni fejemet; B-vércsoportos vagyok, tatár, örmény génkészlet (hol a fenében kalandoztak az én őseim?, mindenkivel összefeküdtek?), morgok; bele sem gondolok, hogy a jász, a sváb, netán némi zsidó vérvonal miféle káoszt alakított ki az én géntérképemben! Csak Afrikában nem tudnék elvegyülni a négerek között, és úgy vélem, nagyon rossz eszkimó lenne belőlem, mert utálom a hideget, egyébként – génkészletileg – már egészen nemzetközi vagyok.
De még nincs vége okításomnak, János folytatja, B-vércsoportomból következően nekem más az „érlefutásom”; megvallom őszintén, ezt mindig is éreztem, nem is sejtettem, hogy a tökéletlenséget kiváltó kispolgári dekadenciám genetikai motivációja ez a fránya „érlefutás”, ám belátom, nem lehet más oka, be is kell vallanom nyíltan, migráns vagyok én is saját hazámban, érlefutásilag és más okokból adódóan, de volt már ennél rosszabb.
Megvilágosodom, Isten keze van ebben, sorsom megíratott, múltilag és jövőileg; érlefutásilag zubog szittya vérem a közelgő új-feudalizmus díszletei között, nincs mitől félnem, szattyán szittya seggemet nem fogja feltörni a hátasló, a nyereg; rabló leszek, vagy betyár, netán kóborló lovag, állandó harcban a félelmetes szélmalmokkal, melyeket folyamatosan csempész be a galád ellen, én pedig lovagságom okán őrzöm az igazságot, a szerelmet, a GDP-t, és persze látnok is leszek, meg sámán, sántán is akár; ismét tanulom majd az orosz nyelvet, a legfontosabb kulcsszavakat és mondatokat, ja ljubljú tyibjá (szeretlek téged), nyényaviszty (gyűlölet), ubivátty (megöl, bár jobban tetszene az obnyimátty, ami annyit tesz, hogy megölel), bojázny (félelem), ám az is lehet, a kínai nyelvvel kellene inkább barátkoznom, ki tudja, mi lesz még itt?
Csütörtök van, fáradt vagyok, kedvetlenül szemlélem és tűröm a világ folyását, aztán váratlanul átmegyek romantikusba, nagyanyám jut eszembe, apró asszony, aki cseléd volt, Horthy idején, aztán Rákosi, Kádár korában is; isteni krumplibuktáit már régóta az angyaloknak süti, én pedig elképzelem, amint átölelem, és onnantól kezdve dumálhat bárki baromságokat, nem érdekel, a világ tud gyönyörű lenni, ha mi is akarjuk, és én nagyon akarom; ezen egy „érlefutás” sem változtathat, mert a gyerekeink már ne legyenek cselédek!
Úgy tűnik, esni fog, kócos, szürke felhőket kerget a szél, de kisüt a nap. És az sem baj, hogy csütörtök van.


Fotó: iStock


2021. május 14., péntek

A fájdalom fejlődéstörténete

A vécékagyló előtt térdepelt, fuldokolva hányt, szeméből patakzott a könny, aztán percekig csak ült, hátát a falnak vetve, arra sem volt ereje, hogy a száját megtörölje; félig megemésztett vörösesbarna vérdarabok ringatóztak a rózsaszínűre festett vízben; reménykedett benne, csak vérdarabok; szürkén mászott be az ablakon az este, a felhős égbolt, a szomszéd kutyájának vonyítása, a szomszéd fűnyírójának monoton kerepelése; még a halálon innen jöttek a hangok.
– Rohadjon meg az Incze Mari, a büdös ribanc – csapott dühösen az asztalra másnap reggel Kerekes Gabi, közös cégük ügyvezető igazgatója, vörös volt a feje az indulattól. – Nem lehet a közbeszerzéseket pofára osztogatni. Apám, te viszont nagyon szarul nézel ki. Mikor mégy vissza az orvoshoz?
– Jövő héten. Most haza is megyek, tényleg nem érzem magam fényesen.
Elfordult, hogy ne lássák az ügyfélváróban ücsörgők, megigazította nadrágjában a farkát, de az eredmény még mindig nem volt megfelelő, úgy sejtette, túl szűk az alsónadrág, talán egy számmal kisebb, mint kellene, az anyaga sem tökéletes, csak a pamut puha finomságát bírta elviselni; ma már minden műanyag, minden, az edények, a képkeretek, az asztalok, még a gondolatok és az érzelmek is, rágósan ehetetlenek, lenyelhetetlenek és kiköphetetlenek; mindig savanyú képet vág a világ.
Annabella akkor hagyta el, amikor bejelentette, a világhír útjára lép, ő lesz a modern világ legjobb gitárosa, John Lennon és Mick Jagger reinkarnációja összegyúrva Al Di Meolával; te hülye, Mick Jagger még él, és gitárod sincs, vágta hozzá a kezében lévő poharat Annabella, és kiviharzott a szobából, örök időkre, magával ragadva illatát, az olvasólámpára akasztott apró bugyiját, mert nem ilyen álmokat akart.
Elhatározta, telefonálni fog, minden reggel elhatározta, de estére elment tőle a kedve; mit mondhatna?, összetört a lelke?, bocs, vérségileg determinált vagyok, de érzelmileg halott?, megölelnélek, öreg, de akkor elsírnám magam?, csak szeretned kellett volna, az idióta szabályok megölnek mindent! Töltött egy pohár bort; minden este közelebb érezte magát a halálhoz, ami agyrém, mert a farka még hitte az életet, erőteljesen, csak az élet nem hitte már őt, pökhendi gunyorossággal jelezte minden adandó alkalommal: so-se le-szel é-let-re-va-ló, kö-csög!
Az ügyintéző hölgy, ránézésre, jobban karbantartottnak tűnt, mint megérdemelte volna, több volt az arany rajta, mint a király szeretőjén, hosszú, festett vörös haja rafináltan futott le dekoltázsába, nem köszönt, rá sem nézett az ügyfélre, ivott egy korty kávét, percekig meg sem szólalt. A férfi türelmesen várakozott, bámulta a levélnehezékként használt, bronzból öntött V.I.L.-fejet, a kopasz homlokot, a karakteres arcot, a szépen megformázott szakállt, és örült, hogy a kommunizmus sírba szállt, bár néha még mindig küld egy-egy szívecskés szmájlit és néhány idiótát. A hölgy nem akart szóba állni vele, létfontosságú döntés előtt állt, a Facebook nem ismer tréfát, jelen kell lenni, minden pillanatban, teljes mellszélességgel és mellbőséggel, egyébként a felejtés homályába vész az ember; nem várhatott tovább, fel kellett tenni a fotót, amit reggel készített a tükör előtt a tegnap vásárolt új ruhájában feszítve. Az idomok majd kellőképpen idomítják Kálmánkát, este buli lesz. Nem, nem buli. Orgazmus. Vad orgazmus. Vad.
Nem, ebbe már bele sem gondolt, mert érezte, hogy nedves a bugyija. Épp akkor fordult fitymáló grimasszal az asztalánál ülő ügyfél felé, amikor V.I.L. bronzból készült súlyos, tar koponyája beszakította feje tetején a koponyacsontot, és hangos cuppanással az íróasztalra loccsantotta agyvelejét. A férfi megtörölte kezét a nő blúzában; nem haragszom, drága, mondta halkan, nem haragszom, de mindennek van határa.
Leült a hivatallal szemben lévő kávéház teraszára, rendelt egy kávét, gyümölcslevet, azon gondolkodott, hol is baszódott el a világ, mert elbaszódott, az már kétségtelen; a gyűlöletnek tépőfoga nőtt, már nem kölyök, már fenevad, és ha már nem lesz kire ujjal mutogatni, csak ez a fenevad marad, láncok és ketrec nélkül, a közöny és félelem nem lesz képes megfékezni, sötét szobák mélyén kuporogva meghal a szellem, az értelmes beszéd, még az ölelés is, és a gyáva áldozatok lelkét szétmarcangolja ez a szörny, utána pedig a fizikai erőszak következik, törött orrok, bordák, karok, lincselés, nyilvános megszégyenítés, nyilvános akasztás, nyilvános máglyahalál, az égett hús orrfacsaró bűze, bandaháború, könyvégetés.
Ízlett neki a kávé, afrikai, francia pörkölés, közepesen darált, gondosan főzve, minden kortyban benne volt az emberiség egyetemes kultúrája, spirituális tudása, illatok, ízek titkos jeleibe rejtve, megfejthetetlenül, önmaga tökéletes naturalizmusában, cukor és egyéb adalék nélkül, csak élvezni lehetett, érteni nem.
Lassan sétált haza, a Duna hallgatagon hömpölygött, látszólag korlátok közé szorítva, békésnek, jámbornak és koszosnak tűnt, akár egy hajléktalan, aki őrzi a múltat, de nem akarja a jövőt, ezt a jövőt biztosan nem; nincs trón, így nincs trónfosztás sem, de vigyázni kellene a koronaékszerekre, kivágni a hazug papok nyelvét, lecsapni a tolvajok kezét, a bűnösöknek pedig a fejét, hagyománytiszteletből, pogány módra – harc nélkül nem megy semmi, és ha már dönteni kell, akkor döntsünk.



Fotó: pinterest


2021. május 13., csütörtök

Lassan megértem

Lassan megértem,
egészen,
végighenyéltem
boldogtalan napjaim,
az idő csörgő húrjain
nem született zene,
nem volt életemnek
illeme,
se bűze, se szaga,
se kára, se java,
és már nincs esély,
hogy a pusztuló
felszín alatt
megszólaljon
a mély.
Lassan megértem
a fecsegő idő szavát,
az élet se nem konvex,
se nem konkáv,
csak furcsa,
édes rejtelem,
hol bolyong
elveszetten
a tehetségtelen.


Fülöp Zsolt képe


2021. május 4., kedd

Míg a halál el nem választ

Az öregedő férfiak „diszkrét bája” a pénz, Komoródi Alajos is sokkal jobban mutatna egy fekete hármas BMW-ben, mint a harminckét éves szürke papír Jaguárban, sokkal kisebbnek látszódna sörhasa, nagyobbnak a farka, s ahogyan lobogtatná a szél – még ki nem hullott – néhány szál haját, azt Alain Delon is megirigyelhetné; a Pierre Cardin öltöny kiemelné görögösen metszett cserpák orrát, a zsebében lapuló kötegnyi húszezres különös kisugárzással ruházná fel táskás, vizenyős, szürke szemét, a zsíros bankszámla gyönyörű, fiatal hölgyeknek venné eszét, mely esemény ugyan megkívánná pszichoanalitikusok közbenjárását, ám a világ csak ilyen, Mammon isten ügyeskedése a Komoródi Alajosokból Adoniszt varázsol, összetöri az összes tükröt, levetkőzi az összes gátlást, a tudatalattiba taszítja az összes gusztust, feszesebbé válnak a popsikon a falatnyi szoknyák, teltebbekké és mélyebbekké idomulnak a dekoltázsok, fátyolosan erotikussá rebbennek sokatmondó pillantások, vadítóan párzásra ösztönzőek a finoman megnyíló, telt ajkak.
Szerződéses gyönyör, nem több annál, miközben a költők kardjukba dőlnek, még jobban jajonganak a szerelem gyönyörűségéért, a beteljesületlen vágyakért, az imádott hölgy egyetlen elutasító pillantásáért is, s ha már BMW nem jut, legalább legyen vers, legyen rím, legyen szerelem.
Komoródi Alajosnak viszont egyetlen szerencsétlen Trabantja van, egy harmincéves kockaháza a kertváros szélén, amit még harminc éve építettek kalákában a családdal, barátokkal, a hálószobai radiátor huszonkét éve javíthatatlanul, de teljes megbízhatósággal csöpög, a fürdőszobában az öntöttvas kád régi fénye már megkopott, az ajtókról, ablakokról pereg a festék, Komoródiné Hajas Aranka pedig mindig is nagy feneket kerített a dolgoknak, a Szívek szállodája a kedvenc sorozata, a Barátok köztből kiábrándult, amióta Berényi Andrást kiírták a sorozatból, esténként csak ritkán nem fáj a feje, ha férje otthon van, akkor mindig, szóval, bonyolult és szövevényes az élet, a csodákra nem lehet hagyatkozni, mert nincsenek csodák, bár a férfi minden vasárnap reménykedik, hogy az ő öt számát húzzák ki a lottósorsoláson, s néha még lottószelvényt is vásárol.
Az öregedő férfiak „diszkrét bája” a pénz, mely időlegesen gyógyítja a fejfájást, a krákogást, a horkolást, izmokat teremt, széles vállat, karcsú derekat, csábos tekintetet és majdnem minden egyebet – míg a halál el nem választ.


Fotó: pinterest


2021. május 2., vasárnap

Elképzelem

– Finom ködből szőtt téged a Jóisten, lehullott friss falevéllel összegyúrt, mézet csepegtetett hozzád, hogy jó ember légy, de azt nem értem, miért lódított nyakon egy adag tejföllel? – takargatott be a hatalmas dunnával nagyanyám, huncutul nevetett, miközben beletúrt szőke fürtjeimbe. – A Jóisten hordozzon örökké a tenyerén – súgta, megcsókolta homlokom, akár egy anya, aki földre szállt az égből.
Már visszament, mert egyszer mindenki visszamegy, visszanőttek angyalszárnyai, én meg elárvultan lődörgöm a nagyvilágban azóta, már se dunna, se méz, se falevél, se göndör fürtök; nem ragadt rám mérhetetlen hite, alázata, az elfogadásnak, a megértésnek az ösztönössége, a jót akarás tisztessége; vagyok olyan, amilyen, finom ködből szőtt, friss falevéllel összegyúrt, néhány csepp mézzel édesített, tökéletlenre sikeredett.
Ülök a Semmi szélén, mintha sehonnan sem jöttem volna, mintha sehová sem mennék; úgy sejtem, rólam nem szólnak majd szép szavak, mert nem tettem semmit, de azt nagyon.
Az optimisták szerint az emberi lélek kiismerhetetlen útvesztőiben olykor találni kincseket, mélyen elrejtve, csapdákkal és szúrós tövisekkel védve, mert úgy véljük, irányultságaink és késztetéseink ösztönös törvényeinek engedelmeskedve meg kell védenünk, ami a miénk, hétpecsétes titokként őriznünk kell, nehogy valaki felfedezze, megcsodálja, megérintse. Micsoda bolondság ez?! Azt védeni, amiről senki sem tud, botorság; nem is sejtem, miből gyúrt össze a Jóisten, epés, morgós hangulatában lehetett, az biztos, egyre nehezebben viselem az olvashatatlanul pocsék verseket, a meggyalázott lírát, a semmiről sem szóló szövegeket, ám sok piperkőc és ripacs mégis nekiindul Parnasszus hegyének, viszont csak az első kigyalogolt ösvény végéig ér el, némelyik még odáig sem – sokszor jobb lenne a csönd, sokszor jobb lenne a némaság.
Persze a lélek az oka mindennek, mondják a mindentudók, mindennek okozója a lélek olthatatlan vágya a szeretetre, az együttérzésre, az elismerésre, netán a sikerre (a boldogságkeresés szándékai és útjai kifürkészhetetlenek!), ám én vitatkozom, ha belenézek ezekbe a tükrökbe (szemekbe), csak az ego kíméletlen harácsolását látom, nem valódi vágyat, nem valódi ölelést, nem valódi kommunikációt; nem, nem a lélek a bűnös – művészet nincs empátia és alázat nélkül, és akkor még szóba sem került a tehetség.
Finom köd, frissen hullott falevél, néhány csepp édes méz, és tejföl; furcsa keveréke a sorsnak, vagy tán csak a szeretetnek, mely egyszerű szavakkal – feltételek és szabályok nélkül – örvénylett s forgatott bele forró, óvó ölelésbe. Azóta sem találom ezeket a szavakat, csak bámulom a világ koszosan kavargó áramlását, aztán lehunyom szemem, és elképzelem, hogy a Jóisten hordoz tenyerén. Örökké.