Este sokáig forgolódott az ágyban, apja ismét berúgott, megverte a kicsiket; amikor anyja hazaért a munkából, az öreg már hortyogva aludt a tévé előtt. Muszáj volt megölelni, mielőtt visszabújt az ágyba.
– Apád megint hülye volt? – kérdezte anyja, de nem is várt választ. A fiú látta sötét szemeiben a szomorúságot, mely gyönyörű, csillogó, fekete bársonylepelként takarta be életüket, igyekezett elrejteni a valóságot, hogy megvédje gyerekeit. Úgy érezte, lassan elfogy az ereje. – Azért költöztünk ide, hogy könnyebben találjon ő is munkahelyet, de úgy látom, nem is akar dolgozni.
Megölelte legnagyobb gyerekét, nem akarta, hogy lássa szemeiben a könnyeket, neki sem könnyű, nem szerette volna gondjainak terhét a vállára rakni.
– Sipirc aludni, te, tizenkét éves! – simogatta meg szeretettel a fiú arcát. – Gyerünk, gyerünk, mert ha holnap az iskolában alszol, annak nem lesz jó vége! – nevetett. Korsós Dani imádta ezt a nevetést, mintha az örvénylő, táncoló hangok kisöpörték volna lelkéből a titkos fájdalmakat és félelmeket.
– Anya, ha nem lennék cigány, könnyebb lenne – súgta anyja fülébe, aki meglepődve tolta el magától, hosszan, szigorúan nézett a szemébe.
– Lázas vagy, te, gyerek? – kérdezte, finom kezét a fiú homlokára tapasztotta, nem mozdult. – Nem vagy lázas, csak bolondgombát ettél. Csak félig vagy cigány, félig fehér vagy. Csak apád cigány, én nem.
– Azt álmodtam, hogy gitároztam. Közönség előtt. És énekeltem. Ujjaim futottak a húrokon, megtapsoltak, fények is voltak, és mindenki szeretett.
– Jaj, édes gyerekem, megölsz engem – szontyolodott el anyja. – Ételre is alig van pénzünk, ha akarnék sem tudnék neked gitárt venni. Egyébként sem tudsz gitározni.
– De, tudok – hajtotta le fejét a fiú.
– Próbáltad már?
– Nem. Soha. De tudom, hogy jól menne. Hallom a szívemben, a lelkemben a hangokat.
Gömöri tanár úr tenyere a tanári asztalon csattant, néhány pillanatig nem mozdult, az osztályt fürkészte.
– Mint tudjátok, holnap egy híres ember látogatja meg iskolánkat, aki valamikor diákként ezeket a padokat koptatta. Világhírű író. Nem akarok bajt. Gerdás, Kolcsak, érthető vagyok? Korsós, te is húzd be füled, farkad. Két hónapja vagy itt, de már háromszor jártunk az igazgatónál. Nem akarok bajt. Akivel holnap valami gond lesz, a tanév végéig büntetésben fog tespedni, és megígérhetem, azt is megbánja, hogy megszületett, mert úgy fogja érezni, mintha a Towerbe zártam volna!
Egész délután próbáltak, verseket szavaltak, táncoltak, a kórus énekelt, Gerdás Zoli és Kolcsak Gergő gitározott, Mizen Fanni énekelt. Danit csak azért hívta el Gömöri tanár úr, hogy segítsen cipelni a színpadi berendezéseket, a díszletet, a hangfalakat. Élvezte a műsort, elámultan nézte és hallgatta őket, falun, ahonnan nem olyan régen költöztek a városba, sosem volt ilyen felhajtás. Megállapította, a fiúk nem igazán ügyes zenészek.
Porcsok tanárnő negyedóra szünetet rendelt, mindenkit kizavart az udvarra levegőzni, ő azonnal rágyújtott, az igazgatóval pusmogtak a bejárattól nem messze. Dani nem ment ki az épületből, beosont az öltözőbe, ott feküdt a padon Gerdás Zoli gitárja. Óvatosan felemelte, óvatosan a combjára ültette, ujjait a húrokra helyezte. A zene életre kelt, először mint egy lágy fuvallat, bátortalan, álmos hajnali madárcsicsergés, aztán akár az erős szívdobogás, a vér lüktetése, a lábak dobogása. Hosszan, mélyen szívta be, fújta ki a levegőt, a lágy dallamok lüktető ritmusára, úgy érezte, ujjai, teste összeforrtak a gitárral, megdöbbentette, hogy mily könnyedén pengeti a húrokat, mily lazán és könnyedén találja meg az akkordokat. Könnyes lett a szeme a gyönyörűségtől. Egy erős kéz markolta meg a gitár nyakát, a hangok egy tompa puffanással darabokra törték a pillanatot; Gerdás Zoli dühösen nézett a szemébe.
– Te mocsok cigány, el akartad lopni a gitáromat! Tudom.
– Nem, dehogy, csak kipróbáltam, még soha nem gitároztam. Nekem nincs – tiltakozott szégyenkezve Dani, és már nyújtotta is vissza a hangszert tulajdonosának. Gerdás elvette a gitárt, a mellette álló Kolcsak Gergő ökle akkor csattant az arcán, közvetlen a szeme alatt. Fel akart pattanni a padról, elrohanni, ki a világból, de megszédült, térdre rogyott, Gerdás Zoli a mellkasába rúgott. Égő fájdalmat érzett, melyről nem tudta eldönteni, hogy valós sérülés miatt lehet, vagy csak a lelkét öntötte el a tüzes láva, mely fortyogva haladt szíve felé, dühöt és keserűséget lehelt, gyilkos indulatot szült.
Gömöri tanár úr lépett az öltözőbe, hajánál fogva felrántotta Danit a padlóról, el sem engedte, nagy léptekkel kirángatta a folyosóra, egyenesen az igazgatói iroda felé tartottak.
– Én megmondtam, ez egyházi iskola, semmi keresnivalójuk itt a cigány kölyköknek, mert csak a baj van velük, de rám sosem hallgat senki – morogta félhangosan. Megálltak az igazgatói iroda előtt, gondolkodott, aztán elengedte a fiú haját. – Menj haza, ne is lássalak. Majd holnap megbeszéljük.
– Tanár úr, semmi rosszat nem csináltam. Én félig fehér vagyok – nézett szemébe Dani.
– Jól van, menj haza, ne legyen ma már több balhé – felelte Gömöri tanár úr. – Én pedig félig fekete vagyok – dörmögte halkan, de ezt senki nem hallotta.
Az aulában egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyian voltak, a diákok, a tantestület, a városi közméltóságok és sok vendég. Porcsok tanárnő infarktus közeli állapotban ácsorgott a színpadtól nem messze, egy-egy finom kézmozdulattal, grimasszal, szemöldökrándítással igazgatva a fellépőket, akik maguk is izgatottan, kipirulva, kissé szögletes mozgással botorkáltak egymás után az emelvényre. A műsor hiba nélkül lement, mindenki lelkesen tapsolt, a szülők könnybe lábadt szemmel, elaléltan örvendeztek csemetéiknek, akik nyilvánvalóan abban a pillanatban indultak el a világhír felé.
Az igazgató a mikrofon előtt ácsorgott, majd felemelte kezét, a morajlás abbamaradt, szívélyes köszöntővel invitálta színpadra a világhírű írót, aki nem volt magas ember, inkább átlagos, semmi különlegeset nem talált rajta a szemlélő, haja és szakálla már erősen őszült, ám egészen fiatalosan, ruganyosan lépett a mikrofonhoz, nem volt nála papír. Gömöri tanár úr savanyú képet vágott, megállapította, a híres ember felkészületlenül érkezett, a pórnépnek elég lesz néhány mondat, aztán már rohan is haza.
Az író megfogta a mikrofont, végignézett a közönségen, elmosolyodott, ám néhány pillanatig nem szólalt meg.
– Tisztelt hölgyeim és uraim, nagy tisztelettel köszöntöm önöket. Mint látják, nincs nálam papír, pedig higgyék el nekem, készültem, egészen hosszú beszédet írtam, mert ennek az iskolának a falai, ahol egykor én is a padokat koptattam, mai napig megdobogtatják szívemet. Fontos, hogy az ember honnan indul, milyen útravalóval, mert az határozza meg, hogy hová fog érkezni.
Őszintén bevallom, tegnap én is elkövettem egy apró csínyt, engedély nélkül beszöktem az iskolába, bekukkantottam a régi osztálytermembe. Felsejlettek a régi emlékek, és nagy-nagy melegség töltötte el szívemet, hallottam a mai műsor próbájának hangjait, úgy éreztem, ahol engem ennyire szeretnek, ott csak jó dolgok történhetnek, ott jó lenni, a hétköznapokban épp úgy, mint ünnepekkor.
Épp a folyosón sétáltam, amikor megláttam egy cigány fiút, amint a háta mögé tekintget, puha, hangtalan léptekkel suhan a folyosón, aztán gyorsan belép az öltözők ajtaján. Úgy sejtettem, rosszban sántikál, arra utalt viselkedése. Követtem, a másik öltöző ajtajában megálltam, onnan leselkedtem. Majd én fülön csípem, elbeszélgetek vele, ha olyat tenne, amit nem illik.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Szégyellem magam. Ez a szégyen a szívemig hatol, mert tévedtem, érthetetlen okból hallgattam előítéleteimre, pedig – higgyék el nekem – nagyon távol áll tőlem az ítélkezés. Álltam ott, az öltöző ajtajában, óvatosan leselkedtem. Azt láttam, hogy a fiú leült a padra, kezébe vett egy gitárt, óvatosan végigsimította a gitártestet, aztán a húrokra helyezte ujjait. Először csak néhány bátortalan hangot szólaltatott meg, majd ujjai bámulatos táncba kezdtek a hangszeren, a csodálatos muzsika betöltötte, aztán szép lassan szétfeszítette az aprócska öltöző falait. Felvettem a telefonommal, életem végéig őrizni fogom, hogy emlékeztessen borzasztó melléfogásomra, hogy emlékeztessen arra, az ember csak a – bizonyítottan – bűnösök felett ítélkezhet.
Aztán megérkezett a gitár gazdája és a társa. Lopással gyanúsították, megverték a gyönyörűen muzsikáló fiút, pusztán csak azért, mert sötétebb a bőre, pusztán csak azért, mert ők sem tudtak megbirkózni előítéleteikkel. Amikor arról beszéltek, hogy törjék el a fiú ujjait, hogy ne legyen kedve többé gitárt fogni a kezébe, akkor hangosan köhécselni kezdtem. Szerencsére megérkezett Gömöri tanár úr, nem volt szükség az én beavatkozásomra.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Tegnap megerősítést nyertem abbéli hitemben, hogy a tehetség nemtől, kortól, bőrszíntől, nemi identitástól független, a tehetség utat tör magának, de mindig kell neki egy kicsi segítség, mindig szüksége van kicsinyke odafigyelésre, támogatásra, és leginkább együttérzésre és emberségre.
Ma délelőtt meglátogattam a fiú édesanyját, megbeszéltem vele, hogy fiát elviszi magával iskolájába Snétberger Ferenc, a világhírű gitárművész, akinek még tegnap este elküldtem a telefonos felvételt.
Sírtunk mindketten, bevallom férfiasan, ő azért, mert – mint mondta – rajta még soha senki nem segített önzetlenül, én pedig azért, mert megérintett az a tisztaság, mely belőle áradt, a mérhetetlen szegénység ellenére megőrzött emberi méltóság, a fia iránt érzett olthatatlan szeretet és féltés.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Az életnek az a része a legfontosabb, amikor egymásra találunk, amikor segítjük egymást, amikor megértéssel és együttérzéssel fordulunk egymás felé.
Most pedig, engedelmükkel, a színpadra szólítom Korsós Dánielt.
Émelygett a gyomra, de nem az éhségtől, anyja sosem engedi iskolába reggeli nélkül; Vastag Robi böködte meg az oldalát, menj már, a színpadon várnak. Remegő lábakkal indult, biztos volt benne, hogy kirúgják az iskolából. Hallgatta egy darabig ezt a komoly férfit, ráismert magára, a tegnapi történetre, szeme alatt ismét égni kezdett a lila monokli; nem, nem jól mondta anyja, ő bármit tesz is, örökké félig cigány marad. Megbotlott a színpadra vezető lépcsőn, a közönség felhördült, sokan nevettek, de nehezen megőrizte egyensúlyát, bár azt kívánta, hogy zuhanjon le, törje ki a nyakát, ne legyen vele többé baj. Leszegett fejjel megállt az író előtt, cipője orrát bámulta, nem akart látni senkit, úgy sejtette, az egész iskola, a híres ember előtt fogják megszégyeníteni és kirúgni. Érezte, hogy könnyek gyűlnek szemébe, de nyelt egy nagyot, nem, sírni azért nem fog, nem adja meg nekik ezt az örömöt.
– Tisztelt hölgyeim és uraim! Mérhetetlen megtiszteltetésnek érzem, hogy én adhatom át ezt a gyönyörű hangú akusztikus Fender gitárt Korsós Dánielnek – mondta mosolyogva az író –, reménykedem, ezzel kicsit hozzájárulok, hogy valamikor ez a fiatalember elinduljon a világhír felé, és a legnagyobb koncerttermek ünnepelt művésze legyen.
Tegnap azt mondta társainak, hogy félig fehér. Én bízom abban, sőt, hiszem, semmi jelentősége annak, hogy a másik fele milyen színű, semmi más nem számít, csak a tehetség, csak az emberség.
Az író kivette a tokból a gitárt, nyújtotta Daninak, aki még akkor is a cipője orrát bámulta, hallotta a szavakat, mondatokat, de a hangok örvénylőn kikerülték, nem akarta fülébe és tudatába engedni őket; ez biztosan csak egy újabb durva tréfa, amit Gerdás és Kolcsak talált ki, hogy kirúgása előtt még jobban megalázzák. Az író finoman megfogta a vállát.
– Dani, a gitárod. Vedd el.
– Az én gitárom? – kerekedett el a fiú szeme. – Én még, csak úgy, soha nem kaptam semmit.
– A tiéd.
Lassan, félve nyúlt a gitár nyaka felé, csak egyik kezével, aztán a mozdulat abbamaradt, váratlanul odalépett a férfihez, átölelte a derekát, vadul szorította. Az író érezte a remegő testet, aztán ő is átölelte a fiút. Egyetlen pisszenést sem lehetett hallani az iskola aulájában.
– Vedd el a gitárt. Mindenki rád vár – mosolyodott el az író. Ujjait a húrokra helyezte. Néhány pillanatig nem mozdult. A zene életre kelt, először mint egy lágy fuvallat, bátortalan, álmos hajnali madárcsicsergés, aztán akár az erős szívdobogás, a vér lüktetése, a lábak dobogása. Hosszan, mélyen szívta be, fújta ki a levegőt, a lágy dallamok lüktető ritmusára, úgy érezte, ujjai, teste összeforrtak a gitárral. Könnyes lett szeme a gyönyörűségtől, és úgy érezte, abban a pillanatban mindenki szereti.
.jpg)
Leonyid Afremov festménye
