Amikor elszabadulnak az álmok

Nyolcéves lehettem, ültem a ház előtt, zsíros kenyeret ettem, nagyanyám kente, libazsírral, mézédes szőlőt csipegettem hozzá. Ott ült mellettem védőangyalom, nem szólt semmit. Kérsz egy falatot?, kérdeztem tőle, hangosan nevetett, imádtam a nevetését, titokban szerelmes voltam belé, mint egy nyolcéves; apám Kádárt hallgatta a rádióban, mai napig is emlékszem rekedtes hangjára. Kádárnak. Hosszan beszélt, én inkább zenét akartam hallgatni, de nem lehetett eltekerni a rádió keresőgombját, és fogalmam sem volt arról, hogy három év múlva kirobban az olajválság.

Tudod, hogy mi a szeretet?, kérdezte védőangyalom. Bambán bámultam rá, erősen gondolkodtam, még a zsíros kenyérből is elfelejtettem harapni. Igen, tudom, válaszoltam bizonytalanul. Szeretem a borsólevest. És focizni is szeretek. Megsimogatta fejemet. Ebből úgy gondoltam, hogy jó választ adtam. A borsólevest még most is szeretem.

Ülök a hófehér „papírlap” előtt, mindkét kezem a billentyűzeten, írni akarok valamit, de csak kergetőznek fejemben a gondolatok, a pandémia átformálta a világot, ám nincs kedvem az átformált világról írni. Védőangyalom mellettem ül, ugyanolyan gyönyörű, mint volt régen, ő nem öregszik. Vigyázni kell a gondolataimra, belelát a fejembe.

Mi lenne, ha szép dolgokról írnál?, néz rám kérdőn. Persze. Megpróbálom, bólintok. Erősen gondolkodom. Ma 360,27 forint az euró árfolyama, a király kalapot vett, arra tette a koronát, a fekete gumicsizma disznóvágásról maradt rajta. A szépség mulandó. Védőangyalom megköszörüli torkát. Nevetünk. Jól van, tudom én is, a szépség mulandó, csak a te szépséged örök! Ne udvarolj, nincs esélyed, csóválja meg fejét. Javíthatatlan vagy, közli.

Igen. Javíthatatlan vagyok. Nem jutottam túl a borsólevesen, ráutaló magatartásom – metakommunikatíve – egy gyönyörű vers, tökéletlenül gyönyörű, ritmusa feszes, a tudattalan útvesztőiből életszagú érzések szabadulnak ki, melyek ki nem mondott szavakká manifesztálódnak. Védőangyalom kezébe temeti arcát. Önmagadtól nem tudlak megvédeni, mondja szomorúan.

Jól van, igyekszem, írhatnék az esti égboltról, az annyira romantikus, vörös és narancs, néhol kék, egészen mély sötétkék, a narancs felfalja az égboltot, aztán minden feketévé válik, beköszönt az éj. Na, ez jó lesz!, vidulok, szép képek az alkonyatról, még azt is beleírom, hogy az öröklét nem a templomokban keresendő. Védőangyalom siralmas képet vág.

Tudod, mi a szeretet?, kérdi. Igen, már tudom, felelem. Ne merd azt mondani, hogy szereted a borsólevest!, emeli magasra mutatóujját. Nevetünk.

Nem tudok a szeretetről írni, kimondva minden szó súlytalanná válik, hárítom el a választ. Próbáld meg, kíváncsi vagyok, veregeti meg vállamat. Elgondolkodom. A gőzölgő borsóleves képe van előttem, védőangyalom oldalba vág.

Talán a nevetés és a beszélgetés képessége a szeretet. Az odafigyelés, a tisztelet. És munka. Akkor is hajlandó vagyok szeretni, amikor fáj a fogam, amikor fáradt vagyok, amikor épp mást szeretnék. A szeretet cselekvés. Ezért nem lehet jól megfogalmazni. Cselekvés értékek, érzelmek mentén. Kiállás, védelmező hatalom. Igen, a szeretet sokszor harcos, máskor pedig csak árad.

Na, ugye, tudsz te a szeretetről írni, néz rám meghatottan védőangyalom. Bólintok, igen, szeretem a borsólevest!

A fejéhez kap. Lassan hatvan éve őrizlek téged, mondja, semmit nem javultál, elviselhetetlenül cinikus tudsz lenni! Azt mondod, szerethetetlen vagy, miközben te magad nem hagyod, hogy szeressenek. Egy lusta, trehány dög vagy! Írj, ne nyafogj!

Elkerekedik a szemem, egy védőangyal nem beszél így!, közlöm, hátat fordítok neki, pedig legszívesebben megölelném. Majd írok a kerti poszátáról, hogy mily szépen énekel. Annak biztosan sikere lenne. Szerelmesen énekel. Jó lesz úgy?

Védőangyalomat nem látom. Amikor besokall tőlem, akkor eltűnik. Ma tényleg 360,27 forint az euró árfolyama. Amikor besokallok magamtól, én is eltűnnék. A naplementében, amikor aludni tér a kerti poszáta, amikor már nem hallani énekét, amikor az éj betakarja a földet, amikor elszabadulnak az álmok.

Fotó: Dél-Zala Press

Kér egy hideg sört?

Kucserák Gerzson, a tízemeletes ház közös képviselője csípőre tett kézzel állt a földszint előterében, mellette két megtermett férfi toporgott, Kancsal Jóska, a hatodikról, bútorszállító és hivatalos futballszurkoló, jobbján Gender Elek, a nyolcadikról, munkanélküli filozófus és kártyajátékos. Kucserák magabiztosan utasítgatta a lakókat; a padokat vigyék Gizike kocsmája elé, a reklámtáblákat a épület oldalára kell erősíteni, nem, nem a kocsmával, hanem az iskolával szemben, a kínai és az orosz polgártársakat hagyják békén, nekik más a feladatuk.

– Kucserák úr, miért nincs magukon maszk? – kérdezte Feleki doktor a harmadikról.

– Doktor úr, üdvözlöm! – nyújtotta kezét nyájasan a közös képviselő, Feleki nem fogott vele kezet. – Szabadság van, dokikám, szabadság, végre nem vagyunk bezárva, legyőztük a vírust.

– Honnan veszi maga ezt a marhaságot? – förmedt rá az orvos. – A kilencedikről most vitték el Domai nénit a halottszállítók. Legyűrte a vírus. A családtagjai pedig itt szaladoznak. Maszk nélkül.

– De ők már oltakoztak, doktor úr.

– Az semmit se jelent.

– Dehogynem. Igazolványuk is van már. Igazoltan egészségesek.

– Maga azt sem tudja, hogy mit beszél. Megbolondult maga? És mi ez a sürgölődés itt?

– Úgy döntöttem, hogy a ház felújítási alapjából új sörpadokat vásárolunk Gizike kocsmája elé. Megérdemlik az emberek, hogy fellégezzenek, fellélegezve, szabadon ihassák a sört, elbeszélgessenek kicsit a világ dolgairól.

– Maga nem normális! A felújítási alapból?

– Persze, abból, és a játszóteret is átalakítjuk focipályává, már megszerveztem a bajnokságot az emeletek között. Nemzetközi lesz.

– Nemzetközi?

– Igen, dokikám, az első emeleten már kínaiak laknak, a másodikon oroszok. Azt mondták, ők is szeretik a focit.

– Mit keresnek ők itt?

– Az oroszok befektetnek a házba, még dolgozunk a részleteken, a kínaiak felújítják az egész emeletet, ha kifizetjük nekik a költségeket, aztán az övéké lesz az összes lakás. Még nem teljesen tisztult le, hogy nekünk miből lesz a haszon, de jó üzletnek tűnik.

– Maga tényleg nem normális, járványhelyzet van. A teljes hetedik emelet karanténban kellene, hogy legyen, közben itt flangálnak, a maga hülye sörpadjait hordozgatják.

– Nem hülye sörpadok azok, az orosz elvtársak rekvirálták, a kínai elvtársak meghitelezték nekünk, két év alatt kifizethetjük valamennyit.

– Mennyi sörpadot rendelt?

– Tízezret.

– Tízezret? Mi a fenének annyi sörpad?

– Bérbe fogjuk adni a szomszéd lakótömböknek, hiszen mindenki vágyik már a közösségi életre. Legyűrtük a vírust!

– Honnan veszi ezt a marhaságot?

– Hallottam a tévében. És kinyitottak a kocsmák is. Ja, és az iskolák is.

– Maga érti, hogy mi folyik itt?

– Én, kérem szépen, teljesen jól értem. Mi vagyunk a legjobbak, mert mi már győztünk.

– Biztos ebben?

– Teljesen biztos, Kötéssi Rozival, a kocsmárossal megegyeztem, hogy hétvégén féláron adja a sört minden lakónak, akinek van oltási igazolványa. Egész évben nem kell közös költséget és bérleti díjat fizetni neki a kocsma után.

– Jóember, maga tényleg nem normális!

– Doktor úr, ne legyen ideges! Mindent az emberekért teszek! Kér egy hideg sört?

Fotó: 24.hu

Tekercsek

Észrevétlenül érkezett a szorongás, hirtelen ott termett a gyomra körül és a szokásos körjáratba fogott. Ismerősként üdvözölte, de a szokásos émelygésről most nem akart tudomást venni. Élete első önálló kiállításán nem lehet rosszul. Elátkozta magát, amiért engedett a felkérésnek. Nem vagyok művész, nem vagyok művész!, hajtogatta magában konokul, pedig legalább ezer éve várt erre a pillanatra, és legalább ezer éve menekült előle, álmaiban számtalanszor megízlelte már a sikert, de rettegett az odáig vezető úttól.

Ez a végletek között mozgó kettősség bátortalanná tette, kilökte a valóság elvárásainak harcmezejéről, mint egy tehetetlen, akarat nélküli biliárdgolyót, hiszen nem tudta „eladni magát”, nem tudott pénzt, hírnevet szerezni tehetségével, így gyakran – dilettáns kóklernek nevezve magát – a kísérletezések titokzatos őserdejébe menekült. A képek pedig csak gyűltek a komód fiókjában, hogy egyszer majd életre keljenek.

Tíz éve tartott ez az önemésztő gyötrelem, többször eladta már fényképezőgépét, a teljes felszerelését, de egy ismeretlen és megmagyarázhatatlan erő mindig visszakergette a sötétkamrába, ahol fergeteges szellemi kielégülések élményei ellenpontozták munkáinak tökéletlenséget sugalló jegyeit. Pontosan soha nem tudta behatárolni, megfogalmazni a hibát. Leginkább egy rosszul sikeredett pörkölt ízvilágához hasonlította képeit, amikor csak sejtése van az embernek arról, hogy sóból, borsból, paprikából rakott-e keveset az ételbe, vagy esetleg az alapanyag is romlott volt már. A végeredmény gyakran „emészthetetlennek” tűnt.

Olyankor kiborult, hónapokig nem fogott kezébe fényképezőgépet, megpróbált átlagos emberi életet élni, dolgozott, bulizott, nők után szaladozott, ám képtelen volt sokáig lógatni lábát a semmi szélén, idegszálai egyre vadabbul tapogatóztak az ismeretlen dimenziók felé, egyre vadabbul követelték igényeik kielégítését. Egyesek bélyeget gyűjtenek, mások verseket írnak, nyilván nincs olyan ember, akinek ne lenne valami lelki nyavalyája, amely segítségért kiállt, s amelyre leginkább önmaga leli meg a gyógyírt valamilyen eszement ötlet beillesztésével a hétköznapok normálisnak vélt forgatókönyvébe.

Meglepően sokan tülekedtek a tenyérnyi kiállító teremben, a megnyitóra kivezényelt vonósok a falhoz tapadva, rémülten szorongatták közvetlen törésveszélynek kitett hangszereiket. Ezen igazán jót derült. Cselló, brácsa, hegedű, álságos áhítat, mindenki illedelmesen tapsol, egy komoly ember majd lelkendezve beszél a művészet nagyszerűségéről és fontosságáról, magasztalja a fiatal művész munkáit, tehetségét, és megelőlegezi neki a leendő hírnevet, sikert, gazdagságot.

Nem ilyen megnyitót akart, hanem valami egyedit, szokatlant, nem feltétlenül botrányba torkollót, de olyat, amely után nincs kedve az embernek haza indulni, nem érdekli az esti film a televízióban, csak odabújik a kedveshez, és beszélgetni akar. Életében először eszébe jut, hogy lakásának falán túl is emberek élnek, akik közül sokan képesek lettek volna átszökni a halhatatlanság birodalmába, csak lekéstek róla, mert a mama soha nem ért rá elhordani őket zongorázni, a papától nagyon kikaptak, amikor életük első freskóját elkészítették a hálószoba falára, a sárból gyúrt szobrocskák pedig a tűző napon szétporladtak, mivel senki észre sem vette őket, vagy csak ez a sár természete, porrá válni.

Az ember élete első kiállításán legyen hálás és illedelmes, hát, maradtak a vonósok, egy komoly ember és a mértéktartó lelkesedés. Ez is valami.

Büszkének kellett volna lenni, hiszen itt mindenki úgy tekintett rá, mint egy művészre, aki képes a világot oly módon megmutatni, ahogyan eddig még soha senki nem látta, akinek van tehetsége atomjaira szedni a valóságot, aztán egészen másképpen újra összerakni, bár abban nem volt biztos, ez-e a művészet, jól csinálja-e, vagy érdemesebb lenne beiratkozni egy hímző szakkörbe.

Sok művészt ismert, de közülük kevéstől volt „elájulva”, sokszor elmérgesedett vitákban végződtek találkozásaik, amelyeknek többnyire nem is a művek, hanem a köréjük rakódó mesterséges misztikum, a dolgok meg- és belemagyarázása volt az okozója. Mérhetetlen makacssággal hitte, az alkotások onnantól önálló életet élnek, amikor megtörtént az utolsó ecsetvonás, a véső kidobta az utolsó faforgácsot, a fixáló megszáradt a fotópapíron. Onnantól szinte csak szerencse és divat dolga, múzeumban vagy szeméten köt-e ki a mű.

Ismerősök és ismeretlenek jöttek sorban gratulálni. Érdekes kézfogások voltak, mindegyik más, erős, puha, kemény, izzadt, nyirkos, hideg, forró. A szemüket figyelte. Sokszor másról árulkodott a tekintet, mint a kézfogás. Ez a játék feloldotta kezdeti merevségét, kezdte jobban érezni magát. Az ő fotói vannak a falakon, az ő édes gyermekei, megszenvedett drágakövei, amelyek most önálló életre kelnek.

Hirtelen elakadt egy pillanatra a lélegzete, nem hitte, hogy ő is eljön. Titokban neki ajánlotta ezt a kiállítást, de soha nem volt bátorsága könnyed beszélgetéseknél komolyabb kezdeményezéshez. A múzsájának tekintette, minden előnyével és hátrányával ragaszkodott ehhez az állapothoz, amely nem látszott túlságosan boldogítónak, de biztosnak tűnt. Egy szál vörös rózsát szorongatott a kezében, csak úgy, csupaszon, mintha menet közben szakította volna. Elfogadhatóan romantikusnak tartotta ezt a képet. Nyúlt a fényképezőgépe után, aztán riadtan visszakapta a kezét. Azt a rózsát talán neki szánja. Ordítani akart a meglepett boldogságtól, de időben sikerült egy idétlen grimaszba és egy esetlen mozdulatba parancsolni érzelmeit, amelyre mindenki felfigyelt. A lány is felfedezte, megindult felé.

A tömeg valamilyen ismeretlen jelre – furcsa, szabálytalan oválist formálva a terem közepén – a falakhoz préselődött, a zenészek magukhoz ölelték hangszereiket. Váratlanul csönd lett. Behatárolhatatlan irányból egy templomi orgona hangja úszott be a kiállítóterembe. Egyetlen lassú dallam ismétlődött egyre teltebb és erőteljesebb harmóniákkal átszőve, vaskos akkordok kúsztak elő a semmiből, megremegtetve a falakon a képeket, mintha már nem is egyetlen orgona szólna, hanem legalább száz.

A hangerő egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Tétován keresett egy tekintetet, aki tudja, hogy most mi történik. Mindenkinek az arcán csak az előbbi várakozó mosoly ült, az emberek mozdulatlanul álltak, úgy tűnt, nem vesznek tudomást erről a félelmetes hangversenyről. Egyedül ő szaladozott fékevesztetten közöttük. Hirtelen egyetlen pillanatra ismét csönd lett és sötét. Nem mert megmozdulni, nem tudta, mi következik még. Talán meghalt, és a halál ilyen? Ezt nem érezte annyira borzasztó gondolatnak, de bizonytalannak és lustának vélte érzékeit, lelke legmélyén azonban senki nem kongatta meg a vészharangot. A nyakában lógó fényképezőgép hideg vasához ért, amitől kicsit megnyugodott. Talán tényleg nem az érzékei űznek vele gonosz tréfát.

Körben a falakon halvány derengés kezdte eloszlatni a nyomasztó sötétséget, egyre erősebb színekkel gomolygott valami, leginkább a kavargó vízbe lódított festék örvényléséhez hasonlított. Soha nem látott még ilyen gyönyörű árnyalatokat, még soha nem tapasztalta eddig, a színeknek óriási vonzásuk, mindenen áthatoló hatalmuk van. Már jól látszott, ezek a fergetegesen cikázó, egymásba olvadó, ölelkező színfolyamok az ő képeiből törtek elő, szabályosan betartva a képkeretek adta határokat. Óvatosan megközelítette az egyik fotót, kezét lassan a magasba emelte. Forró volt. Nem elviselhetetlenül, csak annyira, mint amikor egy tábortűznél a lobogó lángok felé nyújtja az ember a tenyerét. Kellemes érzésnek tűnt.

Becsukta szemét. Soha nem látott tájak, városok vonultak el előtte, szépségükre nem talált szavakat, de rögtön úgy érezte, otthon van, járt már itt, minden olyan ismerősnek látszott.

Hirtelen erős szorítású kezek ragadták meg karját. Rémülten nyitotta fel pilláit. Egy idős férfi arca nézett rá vissza, annak a férfinek az arca, akit évekkel ezelőtt fotózott. Lehetetlen, már halott, tudom, nyöszörögte. Hátrálni próbált, de nem szabadulhatott, a férfi lassan kicsúszott a kép síkjából, ott állt mellette. Ekkor elengedte. A többi fotó is hatalmasra növekedett, gyerekek, nők, férfiak léptek elő belőlük, mindegyiket ismerte, mindegyiknek emlékezett a ruhájára, a pillantására, a helyszínre, a beállításra, némelyiknek még az illatára is.

Mégis meghaltam, gondolta. Most mit csináljak? Fotózz, ütögette meg barátságosan a vállát az idős férfi. Tiltakozni próbált. Olyan félelmetesen abszurdnak tűnt ez a helyzet, hogy a fejében szitáló félelem ellenére elsodorta magával, mint egy örvény, lerántotta a soha ki nem mondott dolgok, a soha meg nem sejtett titkok, a soha fel nem fedezett rejtelmek bugyraiba, előtte pergett az idő nélküli valóság a maga fényességes és szürke, csodálatos és borzasztó, egyszerre elkülönülő és összeolvadó törvényeivel és törvénytelenségeivel.

Csak nyomogatni kellett a Minolta gombját, mint egy őrült, aki képes átemelkedni önmaga és a világ korlátain. Már nem voltak kétségei, él.

Öt tekercs film fogyott el. Teljesen üresnek, fáradtnak érezte magát.

A fények halványulni kezdtek, a kiállított fotók kezdték visszanyerni eredeti formájukat, a rajtuk szereplő alakok visszaszállingóztak a helyükre. Gyere, kísérj vissza, karolt bele az idős férfi. Hamarosan megnyitják életed első kiállítását, de ezek a fotók már nem azok a fotók, amelyeket kifüggesztettél ide. Most rendezted el igazán őket, mert hozzá merted tenni azt, amely nélkül csak fényképek maradtak volna az idők végezetéig. Végre meg merted nyitni a lelkedet saját gondolataid és érzéseid előtt, ki merted vetíteni, engedted megjelenülni őket, végre szabad folyást biztosítottál az eddig félelmektől, szokásoktól, előítéletektől űzött tudatodnak. Végre mertél a csillagokba kiabálni. A művészet két dologból áll, a transzcendentális gondolkodás tudományából és emberi mivoltunk esszenciájából. A többi mind csak sallang, máz, amely az idők folyamán lekopik, de csak rajtad múlik, marad-e alatta valami, megmarad-e a lényeg.

Ideje lenne elfogadni, hogy te is kaphatsz egy szál rózsát. Meg is kell tudnod becsülni ennek valódi értékét, hogy legközelebb tudd, értsd, lásd és halld meg, ami neked szól. Ez is olyan, mint a művészet, nem elég beszélni arról, hogy hogyan kellene csinálni. Csinálni kell.

A fotók tökéletesek voltak, minden a helyére került.

Talán álmodik, s amikor felébred, akkor kiderül a turpisság, nincs se kiállítás, se tökéletesség, se vörös rózsa.

Sokáig lehunyt szemmel ácsorgott, amikor megszólalt egy hegedű. A zenészek elkezdték a műsort, a zsúfolásig telt terem néma áhítattal telt meg.

Megtapogatta zsebeit. Ott lapult bennük az öt tekercs film. Úgy tűnik, ez tényleg az én napom – mosolyodott el. Zakója ujja kicsit hosszabb volt a kelleténél, de már az sem számított.

Fotó: pinterest

Respect

A fekete BMW porfelhőt kavarva állt meg a keskeny dűlőúton, négy fiatal férfi nevetgélve ugrott ki a járműből, hárman sört ittak, a negyedik egy félig teli whiskys üveget szorongatott kezében, egyikőjük kinyitotta az autó csomagtartóját. Az ötven körüli, rövidre nyírt hajú, borostás férfi hunyorogva nézett ki rá, a sötétben csak teste körvonalait látta.

Ugrás, görényke!, röhögött a pasi, pisztolyt lóbált a kezében. Te barom, nehogy lelődd!, szólt oda neki a másik; az ilyen patkányokért nem kár, van belőlük még elég!, tromfolt a sofőr, ivott egy kortyot söréből, majd az üres dobozt összegyűrte, messzire hajította. Mit csináljunk vele?, kérdezte a whiskys üveget szorongató csenevész fiú, közben a kocsi elé terelték a rémült férfit. Elegáns zakó, vajszínű ing, fekete farmernadrág, könnyű, fekete bőrcipő volt rajta. Hol vagyunk?, mit akartok tőlem, fiúk?, kuss legyen!, tolta álla alá a pisztolyt a leghangosabb. Nehogy lelődd már, te idióta!, üvöltött rá társa. Jól, van, persze, nem lövöm le, csak adjatok még egy sört, teljesen kiszáradt a torkom az izgalomtól!, röhögött vészjóslón; vetkőzz, haverka!, ütögette meg a férfi vállát a whiskys, gyerünk, még a gatyádat is!, futóedzés lesz, papa, himbi-limbis futóedzés!, csapkodta ütemesen a kocsi tetejét a sofőr, aztán bontott magának még egy sört.

A férfi lassan vetkőzni kezdett, aztán amikor oldalába nyomták a kemény pisztolycsövet, pillanatokon belül mindent ledobált magáról. Táncolj, papa, táncolj!, visította vigyorogva a csenevész kölyök, a pisztolyos kétszer a megrémült ember lába mellé lőtt; jól szórakoztak, diadalittasan üvöltöttek, magasba emelt kézzel indiántáncot jártak a meztelen férfi körül. Most mi beülünk az autóba, te pedig szaladsz előttünk, papa!, közölte a negyedik, ez lesz a júliusi maratonfutás; félhosszú, vörös haja szemébe lógott, rákacsintott társaira. Vadul felüvöltött a pisztolyos, csuklója alatt csapódott be a rövid nyílvessző, hegye a másik oldalon tíz centiméterre átszaladt, a pisztolyt a lendület az út menti susnyásba röpítette, a fájdalomtól leguggolt, folyamatosan hörgött és káromkodott. A whiskysüveg a meztelen férfi homlokán csattant, aki az árokba zuhant, a négy fiatal beugrott a BMW-be, padlógázzal távoztak a helyszínről.

Szédelegve ült fel, egy magas, vékony, inas férfi állt előtte, hosszú, ősz szakáll és haj, mélyen ülő, sötét szemek; vedd ezt fel, így mégsem flangálhatsz!, dobta oda neki a hosszú, szakadozott ballonkabátot; ez büdös és koszos!, fanyalgott; a Hold fényesen ragyogott az égbolton, akkor ne vedd fel!, mordult rá a férfi. Hol vagyok?; az Isten háta mögött, messze mindentől. Van egy mobilod? Nincs. Itt semmi sincs, közölte.

Felvette a vékony ballonkabátot, a két megmaradt gombot begombolta. Egy keskeny csapáson elindultak az erdőbe; Körtéssy Gábor vagyok, és köszönöm, hogy megmentettél! Megöltek volna, drogos csürhe!; hogy keveredtél ezek közé? Sehogy nem keveredtem, kiszálltam a kocsimból az étteremtől nem messze, megragadtak, az egyikőjük leütött, aztán begyömöszöltek az autójuk csomagtartójába. Nem is ismerem őket, azt sem tudom, mit akartak tőlem.

Szereted a nyulat?, kérdezte a férfi. A város húsz kilométerre van innen. Az éjszakát nálam töltheted. Garambás Péter vagyok.

A parázson sült nyúl finom, puha, omlós volt, Körtéssy már megnyugodott, az omladozó tanya előtt lobogott a tűz, figyelte a férfit, aki lassan, átéléssel evett, alaposan megrágott minden falatot. Te itt élsz? Itt. Egyedül? Látsz még itt mást rajtunk kívül? Nem akarok kíváncsiskodni, csak kérdeztem. De, kíváncsiskodsz. Bocsánatot kérek. Ne kérj bocsánatot, én is megkérdeztem volna. Egyedül élek itt, már egy éve. És jó itt. Kivonultál a világból? Ki. Nem kedvelt engem a világ. Én sem kedveltem a világot.

Némán ettek.

Mi lesz itt veled egyedül, ha véletlenül megbetegszel? Akkor meghalok. Ne viccelj már, a harmadik évezred elején nem így halnak az emberek. Viccesnek találod? Nem, bocsánat, nem így értettem. Nincs családod? Volt. És már nincs? Már nincs. Mi történt velük?

A férfi ráemelte tekintetét, rezzenetlen bámult rá néhány pillanatig. A feleségem három éve meghalt. Beteg volt? Nem tudni, egy reggel nem ébredt fel, este, lefekvéskor kérte, hogy szóljak neki, amikor elindulok munkába, mert ki akar menni a piacra. Előtte vitatkoztunk, utálta, amikor híradót néztem a televízióban, utálta a politikát. Sokan utálják a politikát, nem csodálkozom ezen, élhetetlen lesz lassan az ország, bólintott Körtéssy. De az ember nem dughatja fejét a homokba!, mordult fel Garambás.

Befejezték a vacsorát, megágyaztak a tanya egyik szobájában, szalmazsák, durva lópokróc; Körtéssy lehunyta szemét, az illatok orrába szöktek, megcibálták szaglósejtjeit, a nyitott ablakon át beosont az erdő, neszek, zajok, a szél zúgása; csak egér vagy patkány ne legyen, morgott az orra alatt, vágyott biztonságos városi luxuslakásába, aztán elszégyellte magát, ha ez a férfi nem menti meg, talán már átmetszett torokkal fekszik a dűlőút melletti mély árok alján. Az élet viszonylagos, a halál pedig nem tesz különbséget; gyorsan elaludt, álom nélkül, egyetlen egyszer sem ébredt fel éjszaka, mint ahogy szokott, még a légkondi halk duruzsolása sem hiányzott.

Rántottát reggeliztek. Gépésztechnikus voltam, kitettek a gyárból egyik pillanatról a másikra, a lányaim alig beszéltek velem; csak ülsz a tévé előtt, iszod a sört, nem csinálsz semmit!, vágta oda egyszer az egyik, mesélte szenvtelen arccal Garambás. Biztosan tudod, milyen az, amikor elfogy körülötted a levegő; először csak légszomj, rosszalló tekintetek, aztán viták, vagdalkozások; basszad meg az elveidet, apa!, ordítja a lányod, basszad meg!, ötvennégy éves vagy, akarj még valamit az élettől!; de én nem akartam. Beláttam, hogy az élet sem akar tőlem semmit, mert nincs olyan bennem, amit más ne tudna, nem vagyok tehetséges, nem vagyok gazdag, nem vagyok érdekes. Mindig zongorázni szerettem volna, de anyámék kinevettek, botfülű vagy te gyerek, trombitálni nem akarsz?; én pedig nem akartam trombitálni. Unokatestvéremnek volt zongorája, néha odaülhettem mellé, elvarázsoltak a hangok, pedig csak bolond módra nyomogattam a billentyűket. Felnőttként vettem egy gitárt, valamennyire megtanultam rajta játszani; amikor összevesztünk az asszonnyal, mindig elvonultam a műhelybe gitározni. Utána könnyebb lett a lelkem. Akartam volna szintetizátorokat, Moog, KORG, és jó gitárokat, Fendert, Rickenbacker basszust, olyan igazi ministúdiót, csak magamnak, mert a zene életben tartott, ám sosem volt rá pénzem, itt pedig áram sincs. Ez már így fut ki, ministúdió nélkül. Nagyot sóhajtott, aztán hallgatott. Folytasd!; kérte Körtéssy.

Mindent elrendeztem, rájuk írattam a házat, a kocsit, a megtakarított pénzemet is ott hagytam a szekrény titkos fiókjában; igen, azt is én csináltam, tudták, hogyan kell kinyitni. Gondolkodtam, hogy mit is tettem én az életemben, mi fontosat, miért kell engem tisztelni vagy szeretni; ott ültem a konyhaasztalnál, órákon át, fel akartam sorolni, hogy én miért is vagyok jó ember, de egyetlen szó sem került a papírra, ott világított előttem vakító fehérséggel, kiégette a szememet, feldarabolta éles késsel szívemet, szinte éreztem a fájdalmat, hallottam a vadul fröcsögő vér hangját, és nem értettem, én miért is nem vagyok jó ember, amikor tele vagyok szeretettel, jó szándékkal. Ne haragudj, befejezem, szirupos szarság, amit itt összehordok!; ne hagyd abba, meg akarom érteni, hogy miért gondolod ezt így, miért jutottál ide?; semmi érdekes sincs ebben, ott ültem a konyhaasztalnál, megírtam lányaimnak a levelet, eltűnök az életükből, legyenek boldogok, ott hagytam a mobilomat is; egy táskával a vállamon elindultam világgá. És itt kötöttél ki? Itt. Alkalmi munkákból éltem, mindent elvállaltam, pályaudvaron, istállóban, disznóólban aludtam, aztán itt kötöttem ki, megszólított ez a gyönyörű erdő, elringatlak, megvédelek, dédelgetlek, suttogta, és eltemetlek, ha meghalnál. Kell ennél több?; nevetett hangosan. És a lányaid?, kérdezte Körtéssy, biztosan hiányzol nekik! Nem tudom. Nem hiszem. Amíg együtt laktunk, akkor sem voltam jó semmire, nem becsültek, nem szerettek, mert én csak fafejű, akaratos ember vagyok, aki mindenkinek megmondja a magáét. Hirtelen felállt, összeszedte az edényeket, leballagott a tanya mellett csordogáló patakhoz.

A dűlőút úgy kanyargott, akár egy sárga kígyó; csak ezt a ballonkabátot tudom neked adni, de hátha valaki felvesz így is, kikísérlek a műútig. És legközelebb jobban vigyázz magadra, nem biztos, hogy ismét ott leszek, ha bajba kerülsz; nevetett Garambás Péter, gépésztechnikus, az erdő ura. Körtéssy megigazította magán a koszos ballonkabátot, ő is nevetett; jól nézek ki?, kérdezte, aztán a kezét nyújtotta a másik férfi felé. Örökké hálás leszek neked, és még egyszer köszönöm, amit értem tettél!, soha nem felejtem el.

Augusztus vége volt, már nem hallotta a kombájnok hangját, csak az erdő suttogását, minden visszatért a régi kerékvágásba. Délután vadászni kell, nincs étel, motyogta félhangosan, a számszeríjat tisztogatta, a nyílvesszők fémhegye megcsillant a nyári napfényben, elmosolyodott. Jó fegyver, simogatta meg, ha odakerül a sor, beilleszti az álla alá, ez a rövid, erős nyílvessző felmegy az agyába, csak egy pillanat az egész, még fájdalmat sem fog érezni.

A dűlőúton járművek hangját hallotta, szorosan tenyerébe fogta a számszeríjat; a tanya elé kanyarodott egy nagy, fekete dzsip és egy rendőrautó. Igazoltatták, aztán beültették a rendőrkocsiba. Nem kérdeztek semmit. A dzsipet egy fiatal, szőke nő vezette, bemutatkozott, de nem értette a nevét. Valami doktor volt, nyilván jogász. Nem követett el semmi rosszat, de az is lehet, hogy igen. Már az sem érdekelte, hogy mi fog történni vele. Lecsukják, felakasztják, száműzik, az sem számít. A lányai jutottak eszébe, szentimentális vénember vagyok; elmosolyodott, legalább ők nem érik meg ezt a szégyent, hogy az elvek, az igazság embere rendőrkézre kerül.

Egy szállodába vitték, beültették egy kád forróvízbe, megcsutakolták, utána lenyírták a haját, szakállát, még a körmeit is, megborotválták, adtak neki ruhát, cipőt. Hiába kérdezett bárkit is, hogy most ugyan mi történik, senki nem válaszolt neki, mintha csak némasági fogadalmat tettek volna. Aztán elindultak. A folyosón belenézett a tükörbe. Ismerős arc nézett vissza. Szomorú arc. Talán nem is él már, ott fekszik a tanya előtt a fűben, jönnek majd a rókák, vaddisznók, farkasok, és felzabálják. Ez most csak álom, vagy a túlvilág. Csak a pokol lehet, illúzió, a halál pimaszsága még utoljára.

Egy gyönyörű ház előtt álltak meg, na, ilyen nem lesz nekem soha; Isten, ha létezel, ne tedd ezt velem!, könyörgött némán, még utoljára is bolondot akarsz csinálni belőlem?

Beléptek az ajtón, elámult a gyönyörű berendezéstől, önkéntelenül kilépett cipőjéből, ide nem szabad koszt behozni. A szőke doktornő megfogta a karját, levezette a pincébe. Más boldogan élne ilyen helyen, a pince is gyönyörű volt, megálltak egy párnázott ajtó előtt. Lehunyta szemét. Szóval, ez a kivégzőhely. Egy hangszigetelt szoba volt, nyilván, hogy ne hallatszon az ordítása. Itt az idő. Kinyílt az ajtó, beléptek a helyiségbe, a szoba tele volt hangszerekkel, szintetizátorok, gitárok, erősítők, keverőpultok, számára teljesen ismeretlen berendezések. Nem értette, hogy ő hogyan kerül oda, kapkodta a levegőt, valaki csúf tréfát űz vele.

Barátom, itt a stúdiód!, ölelte meg vállát Körtéssy. És a ház is a tiéd. A garázsban áll egy Audi, hogy ne kelljen többé gyalogolnod, az ügyvédnő hozta a papírokat, a bankkártyádat, soha többé nem kell dolgoznod, csak a zenének élhetsz! Garambás Péter döbbenten bámult a férfi szemébe, aztán dühösen; megmentettem az életedet, te pedig csúfot űzöl belőlem?, kiabálta magából kikelve; dehogy, nyugodj meg, ha itt végeztünk, kimegyünk a kertbe, nyulat fogunk enni, remélem, ízleni fog neked. És van még valami. Nézz hátra.

Garambás lassan megfordult. Ott álltak lányai, mindkettőnek potyogtak a könnyei, lassan odamentek apjukhoz, átölelték, az ő szeméből is eleredtek a könnyek, pedig azt sem tudta, mi az a sírás, hiszen mindig azt mondta, kemény fából faragták. Körtéssy mosolyogva, összeszorított szájjal ácsorgott az ajtóban; na, elég az érzelgősségből, éhes vagyok, kész van a nyúl! Átölelte Garambás Péter vállát, amint sétáltak a kert felé; barátom, készítenél nekem egy olyan számszeríjat, mint a tiéd?, kérdezte, de meg kell tanítanod használni is. Csak azért, hogy még találkozzam veled. Nagyon sokszor. Garambás megállt egy pillanatra, ugye, élek még?, nevetett. Úgy tűnik, válaszolta Körtéssy, és ennek nagyon örülök!

Fotó:pinterest

Cipők

Kalucsni, bakancs, csizma, magas- és lapos sarkú, női és férfi, gyerekcipők, bronzba öntve; a Duna meg szótlanul hömpölyög, a parton nagy a csönd, csak a mély sustorog, alig hallhatón.

Ha tehetem, mindig megnézem, pedig semmi érintettségem sincs, csak leülök a napfényben lustuló betonszegélyre, emlékezem, szégyenkezem, mintha én bármiről is tehetnék.

Aztán azt gondolom, nem mondom elég hangosan, nem eléggé kiabálok: halljátok, érezzétek és értsétek ti is, a tarkólövés éles csattanása a múltból átszökik, a kalucsni, bakancs, csizma, magas- és lapos sarkú, női és férfi, gyerekcipők, bronzba öntve – nem csak egy szoborcsoport.

Azt gondolom, nem mondom elég hangosan: ma is gyűlöletet szít a sötétség, a hazugság, a mellébeszélés. Ma még nincs fegyver, nincs tarkólövés, nincs gettó, de már van lista, van ráutaló magatartás, van aljas kényszerítés, van rafinált megfélemlítés, fogy a tér, fogy a levegő, és ki tudja, mi lesz még?

Nincs mentség, nem mondom elég hangosan. Nem mondom elégszer. A Duna partján az nem csak egy szoborcsoport! A sötétség ma is gyűlöletet szít.

Fotó: Népszabadság

Akarom hinni

– Jól áll a maszk? – lép elém nevetve Constance, tátva marad a szám, furcsa melegség önt el, olyan, mint amikor lázas az ember, mégsem beteg.

– Honnan van neked SZFE-es maszkod? – kérdem ártatlanságom látszatát őrizve, miközben rajta nincs más, csak a maszk, én pedig nem akarok másfelé nézni, mindenfelé akarok nézni, mindent látni akarok. Nincs titok, ő pedig ölembe ül, úgy beszélgetünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, én felöltözve, ő meztelenül.

– Az embernek legyenek gondolatai, becsülje a jelképeket, legyen harcos – válaszolja nevetve.

– Na, a csupasz forradalmár! – fűzöm hozzá, aztán felpattan, durcás képet vág.

– Je t'aime si tu ne m'aimes pas (szeretlek téged, még ha te nem is szeretsz engem) – közli. – Je m'habille (felöltözöm).

– Beszélj velem magyarul, én egy öreg Közép-európai bunkó vagyok, nem beszélek nyelveket.

– Dehogy, te édes vagy. És csak kicsit vagy öreg – nevet pimaszul.

– Ja ljubljú tyibjá (szeretlek téged), Constance.

– Most mit mondtál ? – kerekedik el a szeme.

– Csak a XIII. pártkongresszus hivatalos szövegéből idéztem. Még emlékszem rá, pedig ott sem voltam.

Kinyújtja a nyelvét, elvonul. Leülök a géphez, megnézem a híreket, pedig tudom, nem szabadna, mert egekbe szökik a vérnyomásom. Huszonnégyezernél több halott, a nemzeti vagyon kimentése érinthetetlen alapítványokba, mindenhonnan ömlik az emészthetetlen nemzeti píár és a harci propaganda, kinyitják az óvodákat és az általános iskolák alsó tagozatát…

Kikapcsolom a számítógépet, hallom, amint Constance egy francia dalocskát énekel a fürdőszobában, ettől gyönyörűbbnek és elviselhetőbbnek tűnik az élet; nem tudom, miért szeret engem ez a lány, régi vagyok, szerethetetlen, makacs és antiszociális, ő pedig gyönyörű.

Délelőtt Fundek bácsival futottam össze a lépcsőházban, megtört öregember, de mindig megörül nekem, amikor összefutunk.

– Hogy van Fundek bácsi? – kérdezem udvariasan, miközben tudom, hogy nincs jól. Felesége egy éve meghalt, pedagógus lánya három hónapja. A COVID vitte el.

– Élek, kedves barátom, örülök, hogy már nem tanítok a gimnáziumban.

– Vigyázzon magára, még mindig veszélyes állapotok uralkodnak. Ha segíthetek valamit, szóljon.

– Köszönöm, de vigyázok magamra. Szomorúan hallom, hogy ezek a nem normális vezetők ismét kinyitják az óvodákat és az iskolákat.

– Igen, hallottam én is.

– És a szülőkre, az igazgatókra hárítják a felelősséget, még annyi vér sincs a pucájukban, hogy felvállalják normálisan a döntésüket.

– Hát, ez nem újdonság, Fundek bácsi, a harcban mindig ők a győztesek, az ellenség pedig máshol van.

– Igen, kedves barátom, tanultak Goebbelstől, ez a mindent átható propaganda, ellenséget kell kreálni, virtuálisan le kell győzni, mindegy is, hogy az valójában mennyi áldozattal jár, mibe kerül.

– Sajnos, így van.

– Tudja, én csak azt nem értem, hogy miért nem lázadnak fel az emberek, miért nem mondják, hogy ennyi volt, ne tovább! Meghalt a lányom, mert be kellett járni az iskolába dolgozni, miközben sem tesztelés, sem oltás nem volt. Az élet felelősség, aki rosszul dönt, annak viselnie kell annak ódiumát, az élőkét és a halottakét is. Ha nem lennék ilyen öreg, már rég forradalmár lennék – nevet kesernyésen, aztán elköszön.

Constance felvette pizsamáját, Micimackó virít rajta, gyönyörű. Nem Micimackó, hanem Constance. Mellém telepszik a kanapéra. nem Micimackó, hanem Constance. La vie est belle (az élet szép), ne recadrez pas une image comme ça (ne vágj ilyen képet)! – nevet, átöleli a nyakam. Érzem illatát, bőrének melegségét, karjainak gyöngéd, féltő szorítását. Akarom hinni, hogy igaza van.

Fotó: pinterest

Besorozhatatlanul

Csak egy civil vagyok,

egy civil,

ki néha ír,

olykor olvas,

ám ordas eszméket

nem méltányol,

hazudjon bármit

is a pap,

kántáljon bármiről

a kántor.

Csak egy civil vagyok,

egy civil,

díj, íj nem,

csak megszorított

nadrágszíj jár nekem,

létem érdemtelen,

szellemem átkos,

önző módon óhaj,

sóhaj és vágy mardos.

Csak egy civil vagyok,

egy civil,

aki mindent kibír

(szinte),

kinek van inge, gatyája,

néha imája, baja, bája,

és csak dumál – hiába.

Csak egy civil vagyok,

egy civil,

már elmúlt a nihil,

akaratos vagyok,

engedetlen,

mert vadul szerettem,

netán gyöngéden,

ám én is csak rész vagyok

az egészben.

Csak egy civil vagyok,

agyhalott lét helyett

már semmiből sem engedek,

Isten hallgat,

nem mondja,

hogy elég,

emberi szavakból áll össze

minden gyűlöletbeszéd,

ökölben a kéz –

meneküljön minden piréz!

Csak egy civil vagyok,

nem érdekel a harc,

de ott a szekrényben

a kard, fényesen,

mert én még emlékezem,

hiába ijesztgetne a sötétségbe

rejtőző alak,

hiába emelne

áthatolhatatlan falat,

én civil vagyok,

nem ellenség! –

és besorozhatatlanul

örökké szabad!

Fotó: pinterest