Csütörtök – „érlefutásilag”

Csütörtök van, érzetre még mindig úgy tűnik, nem mondtunk csütörtököt; Jánossal ácsorgunk és füstölgünk, kedvelem bölcs humorát, mellyel a világ folyását szemléli és tűri, népegészségtelenileg is; szemközt a parkban a jövő elkezdődött, hat munkás kapaszkodik mozdulatlan a lapátnyélbe, a pöfögő munkagép a földkupacokkal birkózik, az árnyas fák alól a játszóteret áttelepítették a forgalmas út mellé, népegészségügyileg (tudják meg azok a büdös kölykök, hogy az élet nem kolbászból kerítés!), állítólag szoborpark lesz a helyén. Nekem lenne is elképzelésem.

Aztán János tudományosan kiképez, megfricskázza identitástudatomat, kénytelen leszek nyugdíjas koromban családfa-kutatásra adni fejemet; B-vércsoportos vagyok, tatár, örmény génkészlet (hol a fenében kalandoztak az én őseim?, mindenkivel összefeküdtek?), morgok; bele sem gondolok, hogy a jász, a sváb, netán némi zsidó vérvonal miféle káoszt alakított ki az én géntérképemben! Csak Afrikában nem tudnék elvegyülni a négerek között, és úgy vélem, nagyon rossz eszkimó lenne belőlem, mert utálom a hideget, egyébként – génkészletileg – már egészen nemzetközi vagyok.

De még nincs vége okításomnak, János folytatja, B-vércsoportomból következően nekem más az „érlefutásom”; megvallom őszintén, ezt mindig is éreztem, nem is sejtettem, hogy a tökéletlenséget kiváltó kispolgári dekadenciám genetikai motivációja ez a fránya „érlefutás”, ám belátom, nem lehet más oka, be is kell vallanom nyíltan, migráns vagyok én is saját hazámban, érlefutásilag és más okokból adódóan, de volt már ennél rosszabb.

Megvilágosodom, Isten keze van ebben, sorsom megíratott, múltilag és jövőileg; érlefutásilag zubog szittya vérem a közelgő új-feudalizmus díszletei között, nincs mitől félnem, szattyán szittya seggemet nem fogja feltörni a hátasló, a nyereg; rabló leszek, vagy betyár, netán kóborló lovag, állandó harcban a félelmetes szélmalmokkal, melyeket folyamatosan csempész be a galád ellen, én pedig lovagságom okán őrzöm az igazságot, a szerelmet, a GDP-t, és persze látnok is leszek, meg sámán, sántán is akár; ismét tanulom majd az orosz nyelvet, a legfontosabb kulcsszavakat és mondatokat, ja ljubljú tyibjá (szeretlek téged), nyényaviszty (gyűlölet), ubivátty (megöl, bár jobban tetszene az obnyimátty, ami annyit tesz, hogy megölel), bojázny (félelem), ám az is lehet, a kínai nyelvvel kellene inkább barátkoznom, ki tudja, mi lesz még itt?

Csütörtök van, fáradt vagyok, kedvetlenül szemlélem és tűröm a világ folyását, aztán váratlanul átmegyek romantikusba, nagyanyám jut eszembe, apró asszony, aki cseléd volt, Horthy idején, aztán Rákosi, Kádár korában is; isteni krumplibuktáit már régóta az angyaloknak süti, én pedig elképzelem, amint átölelem, és onnantól kezdve dumálhat bárki baromságokat, nem érdekel, a világ tud gyönyörű lenni, ha mi is akarjuk, és én nagyon akarom; ezen egy „érlefutás” sem változtathat, mert a gyerekeink már ne legyenek cselédek!

Úgy tűnik, esni fog, kócos, szürke felhőket kerget a szél, de kisüt a nap. És az sem baj, hogy csütörtök van.

Fotó: iStock