2020. június 4., csütörtök

Dühöngés kanálcsörgésre, tintára (whiskyvel)

Persze, tudom, az elefántcsonttorony
új dizájn szerinti berendezésébe
a tükrök nem férnek bele,
még a görbék sem,
az elme prostituálódása
vagy büszke elszigeteltsége
nem tűri a kilengést,
hát, nem leng,
nárcisztikus finomkodással
szétkeni a fertőtlenített ürüléket
az egyéni ízléstelenség ecsetjével
átfestett égbolton,
kiplakátolva mindenhová a megvilágosodás
meghatározott időpontját,
vendégsereggel,
bértapsolókkal és önkéntesekkel,
transzcendens élményt ígérve.
Persze, tudom, az elefántcsonttorony
ablakát zsírpapír fedi, duplán,
csak a biztonság kedvéért,
nehogy szűretlenül,
pofátlan valóságában
merészkedjen be a napfény,
ihlet, művészi emelkedettség,
elhivatottság nélkül,
miközben a valódi drog az utcán van,
csupa testszag, szívleállás, elmebaj,
demencia, alkoholizmus,
valódi prostituáltak, valódi stricik,
valódi nemi betegségek,
kocsma- és hányás szagú álmok,
melyek valójában nem is álmok,
hanem egyszerű önhipnózis valamennyi:
minden igyekezet ellenére
is lesz holnap,
mert nem lehet mindenki
öngyilkos,
akit megerőszakol az élet,
nem lehet ebbe beleőrülni,
nem lehet kést, baltát, csákányt
fűrészt ragadni,
nem lehet kivagdosni
a reménytelenség rákos daganatait,
nem lehet szétfűrészelni
Mammon isten díszemelvényét –
a rabszolgákat ma sem szokás felszabadítani.
Persze, tudom én, az elefántcsonttorony
kényelmes megoldás,
magasan fent már nem hallatszik
a kanálcsörgés, a káromkodás,
a jajgatás,
oda már nem kúszik fel
a csirkefarhátból főzött
olcsó pörkölt zsíros szaga,
a közmunka izzadtsága,
a migránsok különös nyelven
mormogott imája,
nem érnek fel a lövedékek,
a robbantások zaja sem,
a hajléktalanok mormogása –
ott fent csak a felkent művészet
önkielégít.
Persze, tudom én, az elefántcsonttorony
maga a megnyugvás,
loholva (ám soha utol nem érve) Ady,
József Attila nyomdokán,
csak nagy elődökhöz mérve
a kiszenvedett produktumot,
hozzájuk dörgölőzve,
lila ködben fuldokolva;
Petri György meg röhögne,
Nagy László csak csóválná fejét,
„csupanagy” költőcskéket terem
ez a föld,
furcsa lelkek furcsa titkai
és könnyáztatta fájdalmai
között vergődnek furcsa
verssorok.
Persze, tudom én, az elefántcsonttorony
magányos létezés,
minden gyönyörűségével és fájdalmával,
a magányosság eleganciájával
és az elérhetetlenség
diszkrét bájával,
szinte már úri hóbortként
küzdve nap mint nap
a Semmivel,
mely felelősség nélkül
soha nem lesz „Valami”,
„megszentelt” tintába
öntve ugyan az áhítat,
olykor whiskys pohárba,
vagy borosba,
a sorrend felcserélhető;
de a halottak arca borostás,
a halál után is van élet,
azt mondják.
És a halál előtt is!
Egy kicsit. Látszólag.


Gerrit van Honthors festménye

Nincsenek megjegyzések: