2020. április 24., péntek

Emberek

Nem forgatta össze a felhőket, hagyta eredeti állapotukban, amint visszatükröződtek az álmosan ringatózó, szürke tótükörben; az ecsetet mosolyogva ölelte meg az olajfesték. Nincsenek álmok, csak a valóságot lehet felidézni, mely ütött-kopott kalapban, szakadt, bokáig érő nagykabátban osont a mállott vakolatú házak között, a sikátor sötétjében. Haldoklott. Semmi nyomát sem látta ennek, tökéletes volt a vérképe, nem fájt se lent, se fent, se középen, szívdobbanásai a szokott ritmusban követték egymást, ám már nem élvezte a kávé illatát, a villányi vörösbor szárazságának ezernyi árnyalatát, telt ízének utánozhatatlan gazdagságát, az éj nem termett álmokat, a nappal hallgatag szürkeségbe burkolózott. Elkészült a festmény, szállingózni kezdett a hó, ujjai elgémberedtek, pedig nem volt hideg. Leült egy padra, elégedetten szemlélte alkotását, rágyújtott egy cigarettára, a füst légies könnyedséggel oszlott szét a levegőben, mintha soha nem is gomolygott volna. Talán semmi sem létezik, gondolta, még ő sem, a tó sem, a hó sem. Semmi.
A kölyök elsomfordált mellette, vetett rá egy sanda pillantást, fekete szemeiben ezer szikrával táncolt a fény, sárga dzsekije szakadt és koszos volt, lábán félretaposott cipő, nadrágja sáros, fejében színes, bojtos sapka. Lesétált a tópartra, kavicsokat dobált a vízbe, néha a válla felett visszasandított a férfira, majd hirtelen lekapta a festőállványról a festményt, és rohanni kezdett vele, pillanatokon belül eltűnt a templom mögött.
Először fel sem fogta, mi történt, a kölyök meglopta, egy frissen festett képpel eliszkolt. Fogalma sem volt arról, mit kezdhetne vele, ebben a kis faluban nem fogja tudni eladni. Lehet, hogy egy bűnbanda tagja. Lehet, hogy a felnőttek biztatták lopásra. Némán, mozdulatlanul dühöngött. Kicsit. Nem úgy, mint régen, amikor még képes volt összetörni minden keze ügyébe eső tárgyat. Felállt a padról, összecsomagolta holmiját, hóna alá kapta a festőállványt, elindult a kocsma felé. Majd ott kikérdezi a helyieket, személyleírás alapján biztosan kideríti, hol lakik a fiú. Nem volt jókedvű. Rosszkedvű volt.
A kocsma előtt ácsorgott a körzeti megbízott, a kocsmáros, a katolikus pap, a fiú a kocsma oszlopának vetve hátát, a földön ült, orrából folyt a vér, arcának baloldala feldagadt, már kezdett színesedni. A festményt a kocsma falának támasztották.
– Apád szíjat hasít a hátadból – fenyegette meg a kocsmáros a gyereket –, nem tolvajt nevelt ő.
– Nem ám – bólintott a kövér katolikus pap –, a szegényeket Isten szereti, te pedig visszaéltél ezzel a szeretettel.
A gyerek nem szólt semmit, arcán folytak a könnyei, riadtan bámulta az ordibáló felnőtteket, a pofonoktól még mindig szédelgett. Meglátta a közeledő férfit, fel akart ugrani a földről, de a körzeti megbízott rátaposott a combjára. A fájdalomtól feljajdult.
– Jaj, drága művész úr, ne haragudjon, elkaptuk ezt a csibészt – hajolt meg alázatosan a festő előtt a kocsmáros. – Rendes falu ez, rendes emberekkel, nem tűrjük a lopást.
– Én még a kezét is levágnám, ha lehetne – mordult fel a körzeti megbízott, karjával a levegőbe suhintott, mintha képzeletbeli kardjával azonnal végre is hajtaná a kegyetlen ítéletet.
– Drága művész úr, szerencsére nem lett semmi baja a festménynek. Gyönyörű kép – lelkendezett a pap.
– És a gyereknek? – nézett rájuk összeszűkült szemmel a férfi.
– Egy-két pofontól nem lesz semmi baja – jegyezte meg bátortalanul a kocsmáros.
– Nem hát – vágta rá a körzeti megbízott. – Legalább megtanulja a rendet. Mindenkinek meg kell tanulnia a rendet. Rend nélkül rendetlenség lenne.
– Vérzik az orra, lehet, hogy eltört, az arca feldagadt. Emberek maguk? – tárta szét kezét dühösen a férfi.
– De lopott – mondta halkan a pap. – Itt nem szokás lopni.
– Nem lopott – kiáltotta haragosan a festő. – Én kértem meg, hogy hozza el a kocsmába az elkészült festményt, mert én a festőállványt és a táskáimat cipeltem.
– De szaladt vele. Mintha lopta volna – kerekedett el a szeme a kocsmárosnak.
– Én kértem, hogy siessen, mert esni kezdett a hó. Emberek maguk? Milyen emberek? Miféle emberek? – rúgott ordítva a kocsmaajtóba.
Lehajolt, felsegítette a kölyköt a földről.
– Ettél ma már?
– Tegnap ettem – felelte a fiú.
– Kocsmáros. Ebédelünk.
Ült az asztalnál, alig nyúlt az ebédjéhez. A kölyköt nézte, aki belilult arccal tömte magába az ételt, és hálás szemekkel nézett rá. A festő kiment a kocsma elé, rágyújtott egy cigarettára, szerette volna azt érezni, hogy semmi sem létezik, ő sem, a tó sem, a falu sem, a hó sem. De nem ment.


(Fotó: városikurír)

6 megjegyzés:

Horák Andrea Kankalin írta...

Szeretem novelláidban a leíró részeket. Olyan szemléletesek, hogy az ember hamar belülre kerül, onnan figyeli az eseményeket, aktív résztvevőjévé válik. Gördülékeny, természetes, stilisztikailag megfontolt szó- és gondolatfűzésed sajátos, egyedi jegyeket tartalmaz, emiatt ezer közül is felismerhetővé válsz írásaidban.
Bármilyen témáról legyen szó, komoly tanításokat, nevelő gondolatokat hagysz. Emberségről, igazságról, becsületről szólnak műveid, tükröt tartasz, úgy alakítod a tartalmat, hogy nem lehet elkerülni az önmagunkkal való szembesülést.
Az előbb felsoroltakban látom novelláid legnagyobb erejét.
Ebbe a történetedbe is behívod az olvasót, majd határozott kézfogással vezeted, hogy a lényegre fókuszáljon: embernek maradni, beleérezni egy élethelyzetbe, saját sorsunk folyását félretéve másokét szebbé tenni, az utolsó pillanatig. Az élet árnyoldalát fénnyel töltöd meg.
Megérinted az ember lelkét, sajog belül, majd felemeled a zárással.
Nekem ezt adta novellád.
Köszönöm. :)

Szeretettel: Kankalin

Egervári József írta...

Kedves Kankalin!
Köszönöm! A legfontosabbak között emlegetem mindig, hogy az ember maradjon ember, minden körülmények között, bár tudom én is, ez mérhetetlenül nehéz feladat, amikor a kényszerűség, a nyomor, netán az agresszív hatalom kevés lehetőséget ad erre. Az életösztön a legerősebb, semmi sem írhatja felül, mert egyikünk sem született hősnek, ám az mindig elborzaszt, amikor az erkölcs nevében követnek el erkölcstelenségeket, gazemberségeket az emberek. Sokszor úgy gondolom, a melldöngetősen hangoztatott erkölcsi tételek csak mások meg- és elítélésére szolgálnak, pedig először mindenkinek a saját tükrébe kellene belenézni.

Hatos Márta írta...

Lenyűgöző novellát olvastam most is tőled.
Vox

https://i.pinimg.com/736x/63/55/6b/63556b5a754d2284cf54d3ee88b4d9e5.jpg

Egervári József írta...

Kedves Vox!
Köszönöm! Bármi történjék is, a legfontosabb embernek maradni. Én ezt vallom!

Királdi-Kovács István írta...

Már nem először olvasom, de mindig meghatódom a festő emberségén. Bizonyság, hogy így is lehet nevelni, nem csak gyerekeket, de felnőtteket is. Szerintem jó kis lélektani novella! Köszönöm, hogy olvashattam!

Egervári József írta...

István, köszönöm. Az emberség nevelő hatású, ez tény, bár egyre ritkábban találkozom vele.