Kalucsni, bakancs, csizma, magas- és lapos sarkú, női és férfi, gyerekcipők, bronzba öntve; a Duna meg szótlanul hömpölyög, a parton nagy a csönd, csak a mély sustorog, alig hallhatón.
Ha tehetem, mindig megnézem, pedig semmi érintettségem sincs, csak leülök a napfényben lustuló betonszegélyre, emlékezem, szégyenkezem, mintha én bármiről is tehetnék.
Aztán azt gondolom, nem mondom elég hangosan, nem eléggé kiabálok: halljátok, érezzétek és értsétek ti is, a tarkólövés éles csattanása a múltból átszökik, a kalucsni, bakancs, csizma, magas- és lapos sarkú, női és férfi, gyerekcipők, bronzba öntve – nem csak egy szoborcsoport.
Azt gondolom, nem mondom elég hangosan: ma is gyűlöletet szít a sötétség, a hazugság, a mellébeszélés. Ma még nincs fegyver, nincs tarkólövés, nincs gettó, de már van lista, van ráutaló magatartás, van aljas kényszerítés, van rafinált megfélemlítés, fogy a tér, fogy a levegő, és ki tudja, mi lesz még?
Nincs mentség, nem mondom elég hangosan. Nem mondom elégszer. A Duna partján az nem csak egy szoborcsoport! A sötétség ma is gyűlöletet szít.
Fotó: Népszabadság
4 megjegyzés:
A legfájóbb és félelmetesebb az, hogy "már van lista, van ráutaló magatartás, van aljas kényszerítés, van rafinált megfélemlítés, fogy a tér, fogy a levegő, és ki tudja, mi lesz még?"
István, ki tudja? Sajnos!
... és ha még érintettséged is lenne, mit éreznél?
Nem tudom, Vox! Megbocsáthatatlannak tartom az erőszakot, a populizmust, Mammon hatalmát.
Megjegyzés küldése