Még jó

Erősödöm – állapította meg elégedett vigyorral Boglyas Béla, negyvenéves hitoktató és közterület-felügyelő; a tükrös szekrénnyel együtt mutatott hatvankét kilót a mérleg, első ránézésre harmincöt kiló vastag bőr, tizenöt kiló csont, tíz kiló bél, has, gyomor, a többi izom. Hét polgárt büntetett meg azon a napon, nem volt kedve dolgozni, bár így is jól teljesített. 

– A hivatal, kérem, nem azért van, hogy az állampolgár jól érezze magát – oktatta a megrettent delikvenseket –, hanem a törvények és rendeletek betartatása miatt. 

Szunyoghy bácsi, az öreg suszter leemelte biciklije csomagtartójáról a frissen vásárolt lapátnyelet, fenyegetően elindult a nagyképű közterület-felügyelő felé, aki meg akarta büntetni, mert behajtott a parkba járművével. 

– Még nagyanyád cipőit is javítgattam, te pimasz kölyök – ordította felbőszülten az öreg –, de téged kiütlek a cipődből, ha nem tűnsz el a szemem elől! 

– De Samu bácsi, a törvény az törvény – emelte magasra védekezőn kopott aktatáskáját Boglyas. 

– Majd megmondom én neked, mi a törvény, te, gazemberek csicskása! – szorította meg a frissen vásárolt lapátnyelet még dühösebben a vén suszter. 

Este letérdepelt az ágy mellé, imádkozott, csak mormogva, halkan, nem tudhatta, hogy az asszony alszik-e már, az ima pedig csak rá és a Jóistenre tartozott. 

– Erősödünk, uram, erősödünk, de mindig próbára teszel engem, ám én állom a próbát. Tudom, eljön majd egyszer a jutalom is. Nem vagyok türelmetlen, uram, ne érts félre, jó lesz majd a mennyországban is, de egy kicsit itt is adhatnál, előlegként, méltányolva, hogy képvisellek téged. Mindenütt. Én igazi keresztény vagyok.  Ki kellene cserélni a kocsit, már öreg, nem húz úgy, ahogy kellene, harmincezret kellett a vizsgabiztos zsebébe csúsztatni, hogy átmenjen a műszaki vizsgán. Legközelebb már nem lesz elég ennyi. Egyébként is, uram, nekem jobban állna egy Suzuki Vitara. Hiszen a mi autónk, s ami a miénk, akkor az az enyém is. Egy Audiról már ne is beszéljünk. (Az asszony nagyot nyögve megfordult az ágyban, felcsúszott hálóingje termetes hátsóján, Boglyas Béla pedig felsóhajtott.) 

Tudom, uram, tudom, sok dolgod van, nem akarlak terhelni vele, de tegnap a Kőházy Anikó bugyi nélkül volt dolgozni. Kedvel engem, nagyon kedvel, szétnyitotta combjait, amikor a nyomtatóból kivette a kinyomtatott határozatokat, rám is mosolygott. Megkívántam, igen, annyira, de annyira, alig bírtam magammal, éreztem parfümjének illatát, egész nap sem tudtam másra gondolni, mint mosolyára, gyönyörűséges puncijára, kívánatosan gömbölyödő melleire. Igen, tudom, a kollégám felesége, a Pali felnégyelne, ha megtudná, de uram, nem véletlenül teremtetted a vágyat, bizonyára célod volt vele, isteni elképzelésed, melynek titkát én nem ismerhetem, de engedek akaratodnak, ha úgy látod jónak. 

Másnap meglátogatta nyugdíjas apját, aki virágokat ültetett, felnézett fiára, bólintott, de nem hagyta abba a munkát. 

– Csak százezer kellene, apa. Nyáron megadom. Biztosan. 

– Még soha nem adtad meg, amit kértél – rázta meg fejét ősz hajú apja. – Nem adok. A nővéred egyébként is elmondta a múltkor, mit gondolsz rólam. Állandóan szidsz, vén hülyének nevezel, de édes fiam, mérnök voltam és vagyok. Még mindig dolgozom. Mérnök, érted? Nem hülye! A pénzem jó lenne, tartod a markodat, közben állandóan ócsárolsz. Elég volt ebből! 

Boglyas dühösen feszítette meg az íjat, a nyílvessző éles csattanással csapódott az udvari vécé repedezett deszkáiba. Felült a fémbakra, hátrafelé ismét belelőtt egy nyílvesszőt a budi ajtajába. 

– Na, már csak egy ló kellene – morogta dühösen –, rend lenne itt. Szittya vére forrt, lehunyta szemét, látta hullani az ellenséget, diadalittasan vonult be hófehér paripáján a parlament elé, mosolyogva intett az ünneplő tömegnek, megfeszítette izmait. – Erősödünk – üvöltötte bele a mikrofonba, lelépett a sámliról, fejére helyezte a koronát. 

– Béla! Megszerezted a pénzt? – szólalt meg mögötte rikácsoló fejhangon felesége. Ijedtében majdnem leborult a fémbakról, a tegezt el is ejtette. 

– Nem még, drágám, nem még, de megtöröm én az ellent, csak adj egy kis időt. 

– Beszélj már normálisan, te idióta, nem vagy te a kalocsai érsek. Még jövő keddig tart az akció, kell nekem az a csodálatos atommeghajtású meggymagozó. Úgy reklámozzák, hogy ez felér az öröklét ígéretével. 

– Igen, drágám. Nyugodj meg, meglesz az öröklét, ígéret van rá, csak kis türelem még. Erősödünk. Erősödünk. 

Felesége azon tűnődött, hívjon-e orvost, aztán úgy ítélte meg, a Bélára egy vasat sem szabad költeni. Elindult a ház felé, öt perc múlva kezdődik kedvenc sorozata a tévében. 

– Még jó, hogy vannak értelmes és jó dolgok is az életben – motyogta maga elé.

Fotó: Kosztolányi Dezső színház

Újabb sakkparti

Kint zuhogott az eső, illata betöltötte a szobát, olykor egy-egy villámlás megnyújtotta az árnyakat, az utána futó mennydörgés felhasogatta a csendet; Argaus, a sötét démon tenyerébe támasztotta állát, nyerésre állt, ám ismerte már magát, elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, és öreg barátja azonnal lecsap. Még soha nem sikerült győzni, az idős férfi verhetetlennek bizonyult a sakktáblán. 

– Miért nem lehet leütni a királyt? – morgolódott a démon.

– A királyt nem lehet leütni, legfeljebb sarokba szorítani, megadásra kényszeríteni – válaszolta mosolyogva Fuszterin Bendegúz. – Komoly sereg védi, azokkal sem egyszerű.

– A királyt kell elintézni, akkor felbomlik a sereg.

– Igen, az a cél. Megadásra kényszeríteni.

Argaus hosszasan gondolkodott a következő lépésen, huszár, cé hat, sakk, büszke királynője volt a támogató sereg. Ivott egy korty száraz vörösbort, izgatottan emelte meg a bábut, kikerekedett szemmel, vigyorogva nézett szemben ülő ellenfelére, olyan volt, akár egy huncut, kipirult arcú kisgyerek, hiába a kétméteres, izmos termet, a sűrű, fekete szakáll, a hátközépig érő sűrű, fekete haj, a játék öröme csupa emberi vonással ruházta fel.

Fuszterin – laza kézmozdulattal – egy négyzettel arrébb tolta a sakktáblán a királyt.

– De le kellett volna ütnöd a huszáromat! – horkant fel Argaus.

– Még nem – nevetett Fuszterin.

Három percig tartott a parti, a démon ismét veszített, hiába az erős tisztikar, a vehemensen támadó gyalogok, ha a hadvezér nem elég jó stratéga, a káosz gyorsan fegyverletételre szorítja a legjobban felszerelt hadsereget is.

– Kiváló ez a bor, barátom, érzem benne a föld suttogásának és a napfény táncának ölelkezését. Sosem fogok nyerni ellened. Persze nem számít. A játék öröme csodálatos.

– Ennek örülök, barátom – mosolyodott el Fuszterin Bendegúz. – Nem tudni, meddig lesz alkalom erre. Fáradt vagyok és öreg, egy reggel majd arra ébredek, hogy már nem is élek, főzök egy kávét, kiülök a teraszra, és majd azon elmélkedem, mitől is volt oly gyönyörű az élet.

– Ne siettesd, eljön az majd.

– Nem siettetem, de már nem sok minden szerez örömet.

– Furcsák vagytok ti emberek, amikor minden nehéz, amikor robotoltok, küzdötök, akkor nagyon akartok élni, amikor pedig nem kellene rohanni sehová, akkor már nem élvezitek az élet szépségeit.

– Amíg van felelősség, amíg törődni kell valakivel, óvni, szeretni, addig az a feladat, az a gyönyörűség, amikor már nincs feladat, akkor elfogy az öröm is.

Argaus szedelőzködött, szeretettel és tisztelettel nézett öreg barátjára.

– Holnap nem jövök, majd csak holnapután.

Fuszterin mosolyogva bólintott, aztán kiült a teraszra, gyönyörködött a kert szépségében, a méltósággal bólogató juhart csodálta, a pipiskedő virágokat, a délceg rózsát, a beképzelten nyújtózó amarilliszt, a hófehér virágokat nevelgető jukkát. Még élt. Gondterhelten szemlélte az asztalon az újságot, de nem volt kedve kinyitni. Igen, van még feladat, teljesen megbolondult a világ. Van még feladat. A szabadságnál nincs fontosabb.

Fotó: civilhetes

Győzelem

Nagyot böfögött, amikor lenyelte az utolsó falat szalonnát, kikanalazta a tányérból a citromos túrót, a maradék kenyérrel kitörölte a tányért. Az asszony rosszallóan csóválta fejét, citromos túró, meg szalonna, de nem szólt semmit, az öregnek egyébként is hiába mondana bármit, makacs, meggyőzhetetlen ember, csak az, és csak úgy jó, ahogy azt ő kigondolja. Elmosogatta a tányérokat, a férfi közben betelepedett öblös foteljébe, bekapcsolta a televíziót, meghallgatta a híreket. 

– Na, mondom én neked, nagy a baj – bökött az asszony felé göcsörtös mutatóujjával. – Holnap akár meg is támadhatnak bennünket. 

Felesége nem válaszolt. Az öreg már három napja a védelmi álláson dolgozott, a téglakerítés tetejére betonkoszorút húzott, abba összetört borosüvegek cserepeit ültette, a kerítés mellett mély árkot ásott, hegyesre köszörült, ágaskodó vasrudak kerültek oda. A szőlőtőkéket erős acéldróttal kötötte össze, még a fejét is lemetszi annak, aki az éjszaka sötétjében rohan a ház felé. A virágágyások között kanyargó útra vascövekeket ültetett, nyolc centire álltak ki a földből, ha valaki rálép valamelyikre, biztosan átszúrja a lábfejét. A kerítésre és a ház falára szögesdrótot tekert, körkörösen, végig, két méter magasságig. Az előszobában késeket akasztott a ruhafogasra, a hálószobában, a komód oldalánál, az ágya mellett ott állt lesben két élesre köszörült balta, no, és a fejsze, mely a legkeményebb fatuskót is képes volt kettéhasítani. 

Korán lefeküdtek aludni, az öreg forgolódott kicsit, aztán elaludt. A felesége hangosan horkolt mellette. Még nem is hajnalodott, sötét volt odakint, az öregember felriadt, nem mozdult, furcsa zajokat hallott kintről. Aztán csak kikelt a meleg ágyból, kezébe fogta az egyik baltát, odasettenkedett az ablakhoz. Óvatosan kicsit elhúzta a függönyt, de hiába meresztgette szemét, nem látott semmit. Aztán ismét meghallotta a zajt, furcsa nyögés és kaparászás szűrődött be az udvarról. Belebújt papucsába, lopakodva elindult az előszoba felé, izzadt a tenyere, melyben csúszkált a simára csiszolt baltanyél, szíve majd’ kiugrott mellkasából. Más gondolni, elképzelni, és más átélni, állapította meg; amikor csak a riogatás teremt félelmet, élesebbé válnak az érzékek, nyugtalanabb lesz az alvás, a gyanakvás beleivódik a falakba, a dunnába, a párnába, a láthatatlan ellenség ott settenkedik, lapít, vizslat, szuszog, csak arra vár, hogy a legalkalmasabb pillanatban lecsapjon, ám amikor tényleg ott van, az dermesztő érzés.

Az előszoba ajtaja tárva-nyitva volt, a téli metsző hideg pimaszul söpörte be az ajtón a havat, pedig határozottan emlékezett rá, hogy este bezárta, kétszer is ráfordította a kulcsot, utána belesüllyesztette kabátzsebébe, mert az asszony olykor úgy járkál éjszaka, mint a holdkóros, lehet, hogy az is, de másnap nem emlékszik semmire sem. Tegnap még jó idő volt, a hóvirágok pipiskedve bólogattak, a birsalmafán duzzadtak a rügyek, aztán estére a február még kimutatta dühét, vad széllel kergette el az eltévedt tavaszt. 

Remegő lábakkal indult a bejárati ajtó felé, nem mert villanyt kapcsolni, a vakítóan fehér hó egyébként is kísértetiesen tükrözte vissza, erősítette fel az utcai lámpák részegen kóválygó fényét. Az villant eszébe, még egy kést is kellene a másik kezébe fogni, ám ahhoz a nyitott előszobán át kell vágni, elrohanni a fogasig, ám ha támadója elbújva figyeli az udvar egyik szegletéből, netán még lőfegyvere is van, akkor neki semmi esélye, lepuffantja, akár egy nyulat, mielőtt átérne a helyiség másik oldalára. 

Mozdulatlanul fülelt, nem hallotta az asszony hortyogását, biztosan az oldalára fordult, csak az udvar felől szüremlett be továbbra is a halk neszezés. Nem tudta eldönteni, hogy mi lehet az. Süvített a szél, kavarta a havat, néhol surranó árnyékot látott, máshol mintha egy meglapuló testből villanó szempár izzott volna fel, természetesen ördögi gonoszsággal, a legrosszabb akarattól tüzelve. Bárki lehetett, néger, arab, cigány, vékony, vastag, alacsony, magas, csak a szándékot érezte nagyon biztosnak, áramlott felé, belemart a húsába, belekapaszkodott a gondolataiba, gyilkos érzelmekkel lehelte felé a gyűlöletet. 

Vissza kellene menni a szobába, megnézni az asszonyt, hogy ott van-e az ágyában; nem, az nem jó, be kellene zárni az előszobaajtót előbb, de mi van, ha az asszony kint kóborol egy szál hálóingben az udvaron, lehet, már nem is él. Lehet, már megerőszakolták, elvágták a torkát, ott fekszik vérbe fagyva a szőlőlugas tövében. Végigszaladt hátán a hideg, a rémület szorongatta torkát, alig kapott levegőt. 

Összeszedte minden bátorságát, egy hetvenéves férfi még férfi, ne legyen gyáva, neki meg kell védeni az asszonyt, a családot, a házat, a hazát. Kilépett az udvarra, óvatosan rakosgatta lábait, érzékei megfeszültek, minden rezdülésre megrebbent szemhéja, erősen szorította kezében a baltát, a szél belekapaszkodott ősz hajába. Már a szőlőlugasok között járt, amikor zajt hallott a háta mögött, hirtelen megfordult, valami sötét, pörgő tárgy süvített felé, önkéntelenül hátra lépett. Felordított, a szőlőtőkék közé beásott egyik vascövek átszúrta lábfejét, térdre rogyott, előre zuhant, jobb kézzel még mindig szorította a baltát, bal kézzel megtámaszkodott a földön, de a tenyerét átszúrta egy másik vascövek. Levegő után kapkodott; csak egy ócska rongy volt, azt röpítette felé a szél, a helye felakasztva a terasz gerendáján, mindig azzal törölgette szárazra és tisztára biciklijét. A fájdalomtól már ordítani sem tudott, félrefordította fejét, akkor meglátta az asszonyt, hálóinge beleakadt a szögesdrótba, el is szakította egy kicsit, félig állt, félig nekitámaszkodott a kerítésnek, combját átszúrta a földből kiálló vastag vasrúd, haja kibomlott, úgy nézett ki, akár egy félelmetes boszorkány, aki épp a máglyahalálra vár; őrült tekintettel bámulta az öreget. 

Majdnem elájult, amikor lehúzta kezét, aztán a lábát a vascövekekről, érezte, ahogy forró vére belefolyik a papucsba. Odavánszorgott az öregasszonyhoz. Megsimogatta az arcát. Telefonálni kell, hívni kell segítséget, nem fogja tudni egyedül kiszabadítani. Csorogtak arcán a könnyek. 

– Tarts ki, kérlek, hozok segítséget – ölelte meg az asszonyt. 

– Senki sem tudna bejönni ide – suttogta fülébe felesége. – Te győztél, öreg.

Fotó: pinterest

Egy kis kínai Budapesten

Udvozollek neked, szep napod legyen. Vegre egy mosolyogós ember. Fura orszag vagytok ti, madjar, nem mosolyogni, csak kitsit. Vagy még kitsit sem. Már én is vagyjok madjar. Nem latszik, tudom, latszom kínai, de nem baj, ott lenni kis problem, így ide jottem hozzátok, baratnak, baratkozni. Én jo barat vagyok, ki is fizettem, hogy tudjak madjar lenni, nem sok penz az, vissza is adjatok, hát megérni nekem ez. Az is vagyok, madjar már, de engem csak az uzlet erdekel, itt meg van uzlet veletek, minden kapni, bármi minden, csak árat kell jot mondani. Ti is tudni, mi uzlet, tsak nem jol csinalni. 

Jaj, ő Szasja itt mellette, ne feljel tole, ő tsak vigyazza engem, mert vannak itt nekem ellenféleim. Ő Szasja, eros, nagy, mint a hegy. Jol megfizet őt, ő pedig jol megved engem, ha kell. De eddig még nem kell, baratságosan vagytok ti, madjarok. Jaj, igen, én is madjar vagyok már, mindig elfelejtem, lettle madjar. 

Látni én, sok a baj nálatok, csupa tacepao minden. Fiatal, csunya, szep rajta. De ki az az oregember, ő sztár nalatok? Az oregek bolcsek, otthon, Kínában is, a bajt a fiatal teszi mindig, mert neki kell minden, azonnal. De nincs minden, dolog van érte, meg kuzdés, az eros nyer, a gyenge hallgatóz. Ti is tsak hallgatóztok, aki nem kuzd, az sose nyerni. Ilyen a bolcsesség. Egyszeru. 

Persze tudni én, nehéz élni, mindenkinek nehéz. Jo, van, kinek nehezebb, van, kinek nem, de mindenkinek van ár, csak ki kell fízetni. Nálatok itt mindenkit ki lehet fizetni, aztan megy minden jol. Szeretem madjarnak lenni, itt minden elintézni konnyu, tsak mond osszeg, és van papír, dokument, ami tsak kelleni boldogsag. 

Te azt mondani, hogy nem így van? De, úgy van, én látni ezt, penz zsebbe, baj semmi tovabb. Demokracia? Mirol beszelsz te? Az nem kell. Akkor mindenki tsak mondana mindent, vita lenne, semmi se mukodne. Így van itten rend, penz beszel, senki se ugat. Hogy jon ide a kutja? Ja, az erosebb kutja ugat. Na, ezt nem érteni, ez már nekem nagyon madjar.

A bolcsek keves van, a nem bolcsek sok, ezt nem erted? Ha jo az iskola, akkor minden jo, ha nem jo az iskola, akkor van a nagy baj, mert a butaskodas mindent elront. na, mindegy, te tsak szomorkodol, pedig az elet kerek, nem szogletes. 

Szoval, nem tudol te segítkezni nekem?, hol lehet beszerezni a közt, mert nekem az kellene?; jo uzlet, úgy latom. Kell vasarolni kis atom, meg sugarozo anyag, tudok olcso, meg fold, meg bika, szoval, uzlet most, meg ti is olcso dolgozni nekem. Szasja nem olcso, de neki munka nehez, veszelyes. Ez akkor nem tudni, hol a kozbeszerezes? Na, nem baj. Jot beszelgettunk. Szep nappalt neked. Ne legyen sotet soha.

Fotó: pixabay

Letérkövezetten

A „letérkövezett” országban senki vagyok

(hol vannak a fák és a virágok?), 

a letérkövezetlenben is senki vagyok

(sosem csapódtam politikai szekértáborhoz),

jogkövető állampolgár létemre

jogkövethetetlenül zajlik az élet,

csak állok bambán, bámészkodom.

Nincs elég merészségem gazembernek lenni,

nincs elég merészségem jónak lenni,

nem is jutok semmire.

A szolgaság nemzeti tevékenység,

nem élvezi mindenki a játékot,

a látszatok látszanak,

de elhisszük, hogy mégsem.

Az árulók tudják magukról,

mi is tudjuk róluk,

nem mindegyik bánja,

sőt, már nem is titkolja.

Gyűjtöm a bátorságot szemben állni,

senkit sem érdekel az én méltóságom.

Van toll, van kard, én vagyok a soros,

szabadság nélkül nincs semmi

(a szabadosság nem ugyanaz).

Gondolkodás nélkül nincs semmi

(a pökhendi kioktatás nem ugyanaz).

Együttérzés nélkül nincs semmi

(még egy „letérkövezett” országban sem)!

Fotó: Wikipédia

Új lista

Fekete tollal kisatírozom

az apróbb álmokat, 

vészesen rövidül a lista, 

„merjünk nagyot álmodni!”, 

mondták egykor, 

de én nem akarok, 

mert ahhoz gazemberré 

kell válni! 

A sors is satíroz, 

milliók apró álmait, 

a fűtetlen lakások sötétjében 

nem teremnek új álmok, 

az üres kamra kongásában 

minden oly valószerű 

és oly valószerűtlen, 

katonák grasszálnak köztereken, 

beöltözve, ahogy kell, 

nyilván éleslőszerrel felszerelve, 

keresem, hol is az ellenség?, 

ki is az ellenség? 

Állítólag hadiállapotban 

én is behívható vagyok, 

hadiállapottalan gondolataim 

ellenére is, 

farkasszemet kellene néznem, 

fegyvert szorítani, 

még talán lőni is, 

de ki az ellenség? – 

birkának tekintenek 

kihízott disznók. 

Nem, én nem leszek jó katona, 

feszélyez a mundér, 

feldühít a parancs, 

ezt eljátszottuk már a történelem 

véres folyamában, 

a parancsot osztogatók konyakot isznak, 

újabban whiskyt, 

kijelölik az ellenséget, 

csirkét vagy vadat zabálnak, 

röhögcsélnek fényes szalonokban: 

na, ezek csak szolgák, hülyék!, 

hadd vesszenek! 

Én nem leszek jó katona, 

én nem leszek szolga és hülye, 

én nem leszek ágyútöltelék!, 

új listát írok, 

új álmokkal, 

hadiállapottalanul,

emberül.

Fotó: Pikist

APRÓSÁGOK 9.

Koncert 

Kazacsák Edömér, nyugdíjas cselló a színpadról álmodott, sokszor arra ébredt éjjelente, hogy egy gyönyörű A-hang a homlokát simogatja, odabújik hozzá a takaró alatt, szerelmes szavakat suttog fülébe, ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs füle. 

Kazacsáknak hiányzott a színpad, a vérbő operák, a lélekemelő szimfóniák, a kamarazene; hát, egyszer belopózott a színpad mögé, szigorúan követte a kamera szeme, Zacsik bácsi, az öreg portás bizalmasan elmondta neki, hogy a falhoz lapulva közlekedjen, mert már más világ van. Sőt, még annál is másabb. 

Kazacsák Edömérnek torkában dobogott a szíve (ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs torka, nincs szíve), az ügyelő mellett elslisszolva elindult felfelé a kötélpadlásra vezető csigalépcsőn, aztán kényelmesen elhelyezkedett a színpad felett, alázatos áhítattal várta, hogy felcsendüljön a muzsika. 

Gorzon Barnabás lépett a mikrofonhoz, megköszörülte torkát. 

– Mai előadásunkon a kedves vezető, Koporsós Arisztid örökös elnöknek, Isten megbízottjának legkedvesebb nótáit fogjuk előadni – mondta hadarva, intett a szürke arcú karmesternek, aki karikás ostorával csattintott egyet, a zenészek megigazították szürke álarcukat, a kórus összezárt, a hegedű fuldokolva köpte ki az első hangokat. Zsöme Dénes megragadta a mikrofont, még mindig égett az arca attól a két pofontól, melyet az öltözőben kapott, amikor le akarta mondani az előadást. 

– A kedves vezető, az örökös elnök, Isten megbízottja születésnapján nem fájhat a torka! Megértette? – üvöltötte az igazgató, Gorzon Barnabás mellett ácsorgó szekrény, melynek néhol ember kinézete volt. Két irdatlan pofonnal nyomatékosította mondandóját, melytől Zsöme Dénesnek még két hét múlva is csengett mindkét füle, ám megértése abban a pillanatban a tökéletességhez közelített. 

„Száz forintnak ötven a fele”, hallotta még a hőstenor énekét Kazacsák Edömér, amint kiosont a művészbejáró ajtaján. Zacsik bácsi szomorúan nézett rá, aztán harapott egyet májkrémes szendvicséből. 

Otthon leszerelte magáról a húrokat, szépen becsomagolta mindegyiket, egyesével, aztán a könyvespolc mögött, egy titkos rekeszben elrejtette mindet. Önkéntesen elnémulva feküdt le, többé nem álmodott a színpaddal, csak Johannával, a gyönyörű szemű csellóval, ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs szeme. Megváltozott a világ, morogta halkan. Nagyon rossz irányba. Aztán elaludt. 

Együttműködés 

Hari Botond esküdözött, hogy nincs semmi baj, minden szép, minden jó, mindennel elégedett, tényleg nem baj, hogy sokkal több a munka, az sem probléma, hogy kevesebb a fizetése, megérti ő, a nemzetközi helyzet pocsék, emelkedik az olaj ára, az oroszok már a fürdőszobát szerelik, egyébként is jól áll főnökasszonynak az új szoknya, és az új blúza is gyönyörű, kiemeli okosságát, melyen minden férfi szeme megakad. 

Nem, nem, főnökasszony rosszul hallhatta, nem lázít ő senkit, csak a rossz nyelvek terjeszthetik ezt róla, hiszen ő jó hazafi, nemzetileg meggyőzhető, együttműködésileg együttműködő, rendszerileg pótolhatatlan alkatrész, aki nélkül megállna az élet, és kevésbé lenne élhető. 

A csinos főnökasszony undorodva nézett rá, hirtelen nem jutott eszébe, hogy ki is ez a nyáladzó pondró, aztán mégis bevillant neki, ő készíti azokat a hülye statisztikákat, amelyekből soha nem ért egyetlen szót sem, de azt belátta, statisztikák nélkül megáll az élet. Számszakilag sosem állt a helyzet magaslatán, ám kivételes érzékkel volt képes maga köré gyűjteni azokat, akik lázongás nélkül képesek voltak elpusztulásig robotolni és elvégezni a munkát. 

Jól van, Hari, ne nyaljon itt nekem, az nem a maga dolga, a maga dolga az, hogy a munka el legyen végezve, bármi áron. Megértette? 

Hari Botond megértette, hevesen bólogatott, kicsit meg is hajolt, teljességében egyetértett a főnökasszonnyal, aki kijelentette, sajnos, rabszolgákra is szükség van, ha tetszik, ha nem, így működik most a világ, mert a rabszolgát, ha kidől a sorból, könnyen lehet pótolni, na, de egy olyan munkatársat, aki már számtalanszor bizonyította problémamegoldó képességét, bizony meg kell becsülni, mert jól együtt tudnak működni. Így van, Hari?, nézett rá mosolyogva. 

Otthon nem sokat beszélgettek feleségével, rosszkedvűen kanalazta a lecsót, nagyokat harapott a friss fehér kenyérből. Tizenegykor elment zuhanyozni, sokáig ácsorgott a forró víz alatt, közben azt motyogta, őszinte ember ő, csak gyáva kimondani, ami az eszébe jut. 

Másnap reggel frissen borotvált képpel, új zakóban lépett be munkahelyére. A felmondólevél az asztalán várta, a székében ücsörgött egy vézna fiatalember, lábait keresztbe vetve az íróasztal sarkán billegtette. Vigyorogva nézett a férfi szemébe. Na, ugorjunk neki, papa, a felmondási ideje alatt minden titkába be kell avasson. Jól együttműködünk majd, ne féljen. Ne ácsorogjon már ott, üljön ide mellém. 

Hari Botond elgondolkodva bámult maga elé, aztán felvette az íróasztalról a gőzölgő kávés bögrét, magasra emelve locsolta végig a fiatalember hófehér ingét, mályva színű zakóját, fekete nadrágját. Az utcán lassan sétált, élvezte az őszi napsütést, igen, ő őszinte ember, mondogatta magának, csak gyáva kimondani, amit gondol. De a kávé jó ötlet volt. 

A túlélés törvénye 

Birkás Gerzson elkerekedett szemmel bámulta a csinos hölgy csinos barna cipőjét, melyből elvarázsolt finomsággal kandikált ki a hófehér zokni, fehér gallért kölcsönözve a cipőnek, kiemelve a szép boka ívét. Lenézett saját lábára, a kissé kopottas drapp szandálból sötétkék zokni virított elő, jóval bokája fölé felhúzva, a talpa egyiknek lyukas volt, de ezt csak ő tudta. Térdig érő, bő nadrágja alól elővillant hűtőszekrényben napoztatott lábszára, mindkét sípcsontján a csúnya sérüléssel, melyet árokásás közben egy kurva kommunista betondarab csuszolt végig, a csonthártya érzékeny mélységéből előrángatva a fájdalmat, mely tudatállapotát megváltoztatta, tudatalattijáról lerántotta a leplet, felfedte a féltve őrzött titkokat. Birkás Gerzson azon a napon megvilágosodott, különleges feladatot rótt rá az Úr, az árokásás művészetét, mert el kell választani a hasznosat és értékeset a haszontalantól, az értéktelentől. 

Már másnap munkához is látott, az ő istene óvja és védelmezi, szemét rajta tartja, gondolatait irányítja; milyen rossz volt ez régen, amikor még templomba se lehetett járni, az ima halk és csendes volt, mert még a falnak is füle volt, s neki, mint megbízható besúgónak, nem lehetett felfedni kilétét. A poros műhely magányában, a repedezett satupadon írta a jelentéseket, még az asszony sem tudott róla, hogy ő a közjó, a megtisztulás avatott szolgája, a rendszer elnyűhetetlen csavarja. 

Ma már más a helyzet, ma már nyílt és tisztességes a hovatartozás, magyarázta Kodaki Jenőnek, aki mindig, mindenre csak a fejét csóválta, Birkás Gerzson pedig azon csodálkozott, hogy ez a makacs fej még nem csavarodott le vékony, inas nyakáról. Kodakit egyébként is a megbízhatatlan kategóriába sorolta, soha nem állt sehová, senki mellé, senkivel szembe, mégis határozott véleménye volt a világ folyásáról, mely szerinte mindig rossz irányba folyt. Birkás nem szerette az ilyen embereket, akiknek senki és és semmi sem jó, íztelen az élet, íztelen még a halál is. 

Ám ő nagyon jól tudta, mi a feladata, rendet tenni a világban, megtisztítani az erkölcsi fertőtől, melyben csak a tudatlanok élvezkedtek, mert szerintük az élet csak szabadságból, gondolkodásból, élvezetből és gyönyörből állt. Hát, nem! Az élet igazodás, besorolás, elfogadás, megkérdőjelezhetetlen hit, netán még beletörődés is, hiszen a világot a Jóisten urakra és szolgákra osztotta fel. Egy szolgából sosem lehet úr, az pedig nagyon ritka, hogy egy úr szolgává silányul. 

Birkás Gerzson csak a hatalmat élvezte, melyet a Jóisten ruházott rá, mindig is a mindenkori hatalom szolgája volt, és a mindenkori hatalom mindig megfizette szolgálatait, mert ez mindig így zajlott, az élet akkor működik, ha megkötik a lázadókat, ha láncra verik mindet; aki kilóg a sorból, azt el kell tiporni, ha muszáj, meg kell ölni. Ez a túlélés törvénye. Ez volt régen is, és most is. Este kikészítette ruháját, nem tudta elfeledni azt a szépséges barna cipőt, melyből elvarázsolt finomsággal kandikált ki a hófehér zokni, fehér gallért kölcsönözve a cipőnek, kiemelve a szép boka ívét. A fiókból előhúzta a kék színű, micimackós zoknit, legalább három éve vásárolta. Ideje használatba venni, megváltozott a divat, a szandálhoz is lehet magas szárú zoknit hordani, bár ő eddig is olyat hordott, na, de ez a Micimackó csodás. Jól fog állni neki, talán még a sípcsontját csúfító sebhelyeket is eltakarja. Mosolyogva indult árkot ásni. Szellemit, mely végre elválasztja a jót a rossztól. Mert az élet akkor működik jól, ha megkötik a lázadókat, ha láncra verik mindet; aki kilóg a sorból, azt el kell tiporni, ha muszáj, meg kell ölni. Ez a túlélés törvénye. Eszébe sem jutott, hogy tévedhet, erős volt a hite. Nagyon erős.

Fotó: Hír.ma

Az „igazi” bűnösök

Tüncibünci konyhapultra dőlve zokog, 

kopott lábasban csirkepörkölt rotyog,

szakadt és szürke már

menyasszonyi fátyol,

öreg és pocakos lett az

egykor bájos Ámor,

mosogatólébe fojtotta

szerelmét az élet,

jaj, hogy

rohadjanak meg a pirézek!

Hímcsimbók meccset néz

és sört vedel,

minden álom szétdobálva

ágy alatt hever,

de úgy hiszi, ő

semminek sem oka,

benne aztán tényleg

semmi hiba,

csak elszaladt tétlen,

észrevétlen az élet,

jaj, hogy

rohadjanak meg a pirézek!

Tüncibünci sír, boldogtalan:

ronda vagyok, ősz a hajam,

nem történik semmi velem,

minden olyan reménytelen,

én egy szép, új életet kérek,

jaj, hogy

rohadjanak meg a pirézek!

Hímcsimbók kitámolyog

a kicsiny konyhába,

felesége ott ácsorog

halkan sírdogálva,

megölelhetné, jut eszébe,

de a meccsnek még nincs

vége,

utálja már a szörnyű

kispolgári létet,

jaj, hogy

rohadjanak meg a pirézek!

Huszonöt év elszaladt gyorsan,

plakátország mosolyába forrtan,

Tüncibüncik elvesztették

a meccset,

Hímcsimbókok meg semmit

sem nyertek,

részeg álmok lettek

a mesék,

előre vetítve a

világ enyészetét,

a kommunikáció hazug

és hűvös,

pedig mindenki tudja,

ki az igazi bűnös,

s amíg hangosan szól hősökről

és álnokokról az ének,

jaj, hogy

rohadjanak meg a pirézek!

Fotó: pixabay