Annyira
nagyon ölelgette az összeveszés után, majd’ összeroppantotta a fiatal nőt, aki
még mindig azt játszotta, hogy durcás; a velencei karneválon vásárolt, míves,
fekete álarc takarta szemét, ám bujkáló mosolyát nem tudta elrejteni. Vágyott
már erre az ölelésre, legalább ezer éve, belebizsergett a szíve, megkeményedett
a melle, ölében lobogó tűz gyúlt.
-
Hagyjál már, te nyakkendős! – lökte el magától gyöngéden, hosszú, szenvedélyes
csók fojtotta belé a szót, s amikor lélegzethez jutott, megmarkolta a férfi
nemi szervét, nadrágon keresztül. – Megöllek, az biztos, hogy megöllek, mert
mindig összetöröd a szívemet – suttogta a férfi fülébe, pedig inkább azt akarta
mondani, hogy imádlak, megbolondít minden szívdobbanásod, de úgy vélte,
büszkeségén nem eshet csorba. Finom, érzéki, odaadó nő volt, amikor levetette
magáról a vad amazon jelmezét, de nem volt könnyű odáig eljutni, főleg neki
nem. Sötét és fájdalmas titkokat őriztek mindketten, láthatatlan korbácsütések
alig gyógyuló hegeit viselték hátukon, nem voltak kibékülve a világgal,
Istennel, és a világ, Isten sem volt kibékülve velük.
-
Elisa! – húzta össze a férfi a szemöldökét.
- Igen,
Higgins?
- Ne
beszélj csúnyán, mert megharapom a csupasz seggedet!
- Ah, a
segg nem csúnya szó?
- A
segg nem csúnya szó – nevetett a férfi, megölelte a nőt és megfogta a hátsóját.
Sokáig
csókolóztak, hol finoman, hol vadul, közben vetkőztették egymást. A férfi
felültette az asztalra a nőt, hanyatt döntötte. Nem tudott betelni vele, kemény
melleivel, ágaskodó mellbimbóival, lapos hasával. Kapkodták a levegőt, a nő
lehunyta szemét, combjai között volt a férfi feje, megőrjítette az ujjak tánca,
a hadarón pergő nyelve, aztán a finom csókok, ott lent, majd átváltott a
legfinomabb, lassú keringő ritmusára, hogy utána ismét a szamba vegye át az
uralmat.
A nő
fuldoklott a gyönyörtől, váratlanul franciául kezdett káromkodni, belekapaszkodott
a férfi hajába, magára húzta, mert akarta, oly égető kíntól és vágytól
gyötörten, mint még soha. A vadlovak ágaskodtak, sörényük lobogott a szélben,
tajtékozva vágtáztak, a végkimerülésig, míg végül lihegve, remegő izmokkal
bújtak egymáshoz.
- Éhes
vagyok. Csinálok melegszendvicset – bújt a férfi nyakába a nő.
- Én is
éhes vagyok, de majd én megcsinálom – válaszolta a férfi.
- Jó.
De még ölelj kicsit.
- Egy
kicsit.
A nő
feküdt az ágyban, meztelenül, nézte a férfit, aki szintén meztelen sürgölődött
a konyhában. Imádta minden porcikáját. Igen, a testét is. Meg a lelkét. A
humorát és a pimaszságát is. És azt is, amikor a szemüvege felett nézett rá
komolyan, és magyarázott valamit. A férfi betette a sütőbe a szendvicseket, de
nem ment vissza hozzá, mindkét tenyerét a pultra helyezve hallgatta a sütő
órájának kattogását. A nő halkan felkelt az ágyból, odaosont hozzá, hátulról
átölelte. A férfi finoman megfogta kezeit, a nő ujjaiba fűzte ujjait, magához
szorította. Nem mozdultak, hagyták, hogy meztelen bőrük kommunikáljon, halk
sóhajtásuk, kapkodó lélegzetvételük. Nem tudták, hogyan sodorta őket egymás
mellé az élet, azzal sem törődtek, mi lesz holnap, mi holnapután, csak azt
tudták, kimondatlanul is, hogy megérdemlik egymást, mert úgy illeszkedtek
egymáshoz, mint két szelet zsíros kenyér. Az idő hazudósan ácsorgott, úgy
csinált, mintha egyetlen pillanat lenne az élet, ám a sütő órája szégyenlős
berregéssel hasította ketté a mozdulatlanságot. Elkészült a melegszendvics.
8 megjegyzés:
Ez bámulatos!
A szenvedélyes szerelem és az ízléses erotika ötvözete ez a novella. Gratulálok József!
Köszönöm Dani!
Köszönöm Névtelen!
Igyekeztem!
Kedves Kankalin!
Nagyon! :)
... és a másik prózád, ami szintén ott van a TOP-on (az én TOP -listámon minden bizonnyal) ... no nem annyira, mint az Adonisz, de különbözőek is, hiszen a pöttyös fantazy a javából, míg ez a berregés nagyon életszerű.
Írj még sok hasonlót.
Vox
Köszönöm Márti!
Igen, ez más, mint az Adonisz, életszerű, végletekkel, fájdalmakkal és gyönyörűségekkel.
Megjegyzés küldése