– Negyed kenyér – suttogta boldogan, elmosolyodott –,
köszönöm, Istenem. Még nem száraz. És van itt sült hús is, alufóliában.
Fokhagymás. Csodálatos ez a nap. Eszem, utána lemegyek a Dunához, megfürdöm.
Már szagom van. A nadrágomat is ki kellene mosnom, meg az ingemet. Szépen süt a
Nap, délutánra meg is szárad.
Óvatosan rágott, baloldalon az egyik foga két hete letört,
érzékeny volt. Már csak huszonhárom viharvert fog sorakozott a szájában. Hat
esztendeje nem volt orvosnál. Hosszú haja copfba fogva, szakálla a mellét
verte, ezüstösen, akár a fenyők, beesett, mélyen ülő szemeiben már alig
csillant fény. Hatvanhárom kiló volt, kedden, a piacon megmérte egy kofa a
mázsán. Százhetvennyolc centiméter magas, hatvanhárom kiló. Kopott hátizsákjába
mélyesztette a megmaradt ételt. Három napig is kitart. Kegyes az ég, gondolta,
ám jobb lenne, ha magához szólítaná már. Szeptemberben hatvanéves lesz. És
semmi sem változik.
Kisétált a Duna-partra. Meztelenre vetkőzött, begyalogolt a
hideg vízbe. Apró szappandarabbal végigdörzsölte ráncos bőrét, alaposan
megmosta haját és szakállát, nadrágját és ingét ráakasztotta a vízből
kukucskáló farönk letört ágcsonkjára.
Tompa puffanással zuhant hátizsákja az örvénylő folyóba,
tőle tíz méterre, a hullámok meghimbálták, aztán máris magukkal ragadták. Néhány
pillanatig szótlanul ácsorgott, lassan, forogva úszott életének utolsó darabja,
benne télikabátja, egy pléd, egy könyv Esterházy Pétertől, egy fotó lányáról,
igazolványai, diplomája, a maradék kenyér és hús. A part felé fordult. Három
fiatalembert látott. Hangosan röhögcséltek, felé mutogattak, az egyik a térdét
csapkodta fergeteges jókedvében.
– Közszeméremsértést követsz el öreg. Ez nem nyilvános
fürdő. Ez a Duna. Menj haza, otthon mosd meg szottyadt seggedet.
Nem szólt semmit, csak állt és nézte őket. Nem akart
gondolkodni, nem akart érezni, mint amikor hat évvel ezelőtt felesége azt
mondta, takarodjon otthonról. Akkor sem akart gondolkodni, akkor sem akart
érezni, tél volt, hideg, vastag hóbundába rejtezett a város. Két bőröndbe
pakolta holmijait, elindult világgá, maga sem tudta merre, hová, kihez. Még
az első éjjel ellopták az egyik bőröndöt, a másikért megverekedett. Másnap reggel
véres arccal, véres ingben ment be munkahelyére dolgozni. Néhány napig a
kazánházban húzta meg magát, de nem tudott hol tisztálkodni. Esténként együtt
ittak a fűtővel. Egy hónap múlva főnöke berendelte az irodába. Nem kertelt
sokat. Mindjárt itt az év vége, téli szünet kezdődik. Januárban már ne is
menjen dolgozni. Meg sem kérdezte, mi a probléma? Történt valami? Segíthet?
Nyolc évet húzott le abban az iskolában. Soha nem mondták neki, hogy
elégedetlenek lennének a munkájával.
– Na, mi lesz, öreg? – emelte fel hangját az egyik fiú. Nem
lehetett több húszévesnél. – Húzzál öreg a büdös francba!
Nem mozdult, karjai élettelenül lógtak, csak nézte őket,
amint egyre dühösebben hadonásznak. Egyikőjük felkapott egy követ és feléje
hajította. Nem találta el, legalább egy méterrel mellette csobbant a vízben. A
másik két fiú is beszállt a játékba, röpködtek körülötte a kisebb-nagyobb
kavicsok, kövek, egyre közelebb, amíg az egyik a vállán csattant. A fájdalomtól
összerándult, de nem mozdult, csak nézett rájuk, mereven, szótlanul, mintha
lehetne még erő ebben a tekintetben. Egy kő a homlokán találta el.
Megtántorodott. A vér végigfutott az orrán. Elmosolyodott.
– Tetszik, vén hülye? Nekünk is tetszik – grimaszolt a
másik fiú. Ledobta finom bőrdzsekijét, kimelegedett a játékban. Gusztusosan
feszültek izmai, látszott, hogy sportol valamit. – Csak egy bábu vagy, öreg,
egy roggyant kirakati bábu, csak rontod a városképet – vicsorogta s
meglendítette karját.
A mellkasán érte az újabb „lövedék”, aztán a következő
ismét a fején, néhány másodperc múlva egy a halántékán. Nem tudott megállni a
lábán, a folyó sebes sodrása elragadta, hátára fektetve ringatta. Nem merült
el. Bámulta a kék eget, a különleges formájú bárányfelhőket. Gyerekkorában is órákon
keresztül feküdt a fűben, benépesült az égbolt arcokkal, lovakkal, farkasokkal,
madarakkal; nagyanyja szerint ott teremtek az álmok, csak oda kellett figyelni
rájuk.
– Ha meglátod a te álmodat, akkor megvalósul – mondta
egyszer az öregasszony.
Ismét benépesült az égbolt; kereste az álmát. Úgy érezte, ma megtalálja.
Ismét benépesült az égbolt; kereste az álmát. Úgy érezte, ma megtalálja.
6 megjegyzés:
Nagyon aktuális. Gratulálok,
Köszönöm Aduard!
Sajnos, aktuális! A hajléktalanság állapot, melyet nem szabadna kriminalizálni!
Ez kegyetlen!
Köszönöm Dani! Valóban. Keserű!
Megrázó írás!
Köszönöm Kata!
Az emberek kegyetlenek!
Megjegyzés küldése