2021. január 31., vasárnap

A felhők szélén elégedetten ücsörgő költő dala

Nagyon nagy költő vagyok
(pórnép, imádjatok!),
nagy költő vagyok,
legalább százhetven magas
(netán alacsony),
romos rímekbe róva minden
unalmas napom,
az élet mégis csupa
derű, móka, kacagás,
a szerelem csorgó mézű
vallomás,
ami meg fáj, az fáj,
költőien, nagyon,
két kifli összebújva
fekszik az asztalon,
gerlepár búg
a zöld falombba bújva,
ha tudna, mind
verset írna;
az élet győzedelmeskedik
a halálon,
minden kínom széppé
van írva, mert sajátom;
a közlés vágyának
nincs semmi híja,
csupa buja gyönyör és
„édes” keserűség a líra,
nagyon nagy költő vagyok,
csupa remény, csupa dráma,
történjék is bármi fontos
a világban hiába –
mások kínján, baján én
felülemelkedem,
mert nem a rideg ész vagyok,
hanem a kifinomult érzelem.
Nagy költő vagyok, nagyon nagy
(lássátok be értetlen híveim!),
egyszer majd valaki
szentté avat,
özönlenek tollamból
a szavak,
bár nem tudni, mivégre,
ha túlélem magam,
már megérte,
ez a dicsőség
sosem mállik,
küldjetek rajongóim
sok szívecskés szmájlit!




2021. január 23., szombat

Akkor is!

– Maga is fél?
– Mitől kellene félnem?
– Hát, nem hallotta?
– Mit kellett volna hallanom?
– Jönnek.
– Kik jönnek?
– Hát, ők.
– Kik ők?
– Akik elvesznek mindent.
– Hogy veszik el?
– Gyorsan. Kegyetlenül. Nem vagyunk biztonságban.
– Ki mondja ezt a badarságot?
– Mindenki.
– Lát itt valakit rajtam kívül?
– Nem, de ez nem jelenti azt, hogy már nincsenek itt.
– Ufókra gondol? Idegen lényekre?
– Dehogy! Maga vakon van?
– Nézek, de nem látok semmit, senkit.
– Jobb félni, mint megijedni.
– Igen. Sok lúd meg disznót győz.
– Na, ez az! Már maga is tudja!
– Mit?
– Hogy legyőznek bennünket.
– De kicsoda?
– Az mindegy. Legyőznek, megerőszakolnak, kifosztanak.
– Értem. Nagyon fél?
– Nagyon.
– Mennyire nagyon?
– Hát, nagyon, de nagyon.
– Ez segít?
– Maga mit kérdezősködik? Csak féljen, ne kérdezősködjön!
– De én nem akarok félni.
– Maga idióta. Nem lát a szemétől?
– Ha megmondja, mit kell látnom, talán látni fogom.
– Ne szórakozzon velem! Maga kém?
– Dehogy vagyok kém.
– Akkor mit nem ért?
– Semmit se értek.
– A terroristák is ilyenek. Úgy csinálnak, mintha nem értenének semmit.
– Maga megbuggyant? Nem vagyok terrorista!
– Ők is ezt mondják. Már magától is félek! Álljon arrébb.
– Nem állok. A buszmegálló mindenkié.
– Dehogy mindenkié! A miénk! Ezt is el akarják venni!
– Mi a fenének kellene bárkinek is ez a lepusztult buszmegálló?
– Csak. Utálom magát. Meg akar zavarni.
– A franc se akarja magát megzavarni.
– Maga gyanús nekem. Nagyon gyanús!
– A buszra várok.
– Akkor is gyanús. Maga nem fél, s aki nem fél, az az elkövető.
– Ugyan, hagyjon már a hülyeségével. Nem követek én el semmit!
– Ide is követett. A buszmegállóba.
– Követte a fene.
– Ne mozduljon! Kés van nálam!
– Megőrült?
– Maga az őrült! Gyűlölöm magát!
– Magának teljesen elment az esze!
– Dehogy ment! Én vagyok a normális! Maga le akar rohanni engem!
– Atyavilág! Magának elmentek otthonról!
– Nem mentek el, mindig van már otthon valaki! Maguk nem fognak tudni kirabolni.
– Nyugodjon meg, jóember, nem akarom én magát kirabolni.
– Nem nyugszom! Ne nyugtatgasson! Gyűlölöm magát!
– Jön a busz.
– Ne terelje a szót.
– Tényleg jön a busz.
– Jönnek a társai?
– Nem. A busz jön.
– Ezt megúszta. De akkor is gyűlölöm magát! Akkor is!



2021. január 13., szerda

Bodobácsok vándorlása

A büdös, sötét kiskocsma legbelső asztalánál ült, mely zöld-fehér kockás, már kissé gyűrött, kissé ételfoltos terítővel volt letakarva, átnyúlt az időn foszló, elöregedett szálaival. A jellegzetes kocsmaszag étel- és dohányszaggal keveredett, akár az agresszív, tüdőt szaggató mustárgáz, már egyetlen ebéd ideje alatt beleivódott a vendég ruhájába, örökre, kimoshatatlanul rágni kezdte a szálakat, rostokat, bolyhokat.

Már a megszólítást sem érdemled! Az embernek ki kell érdemelni a jót és a rosszat is, de ehhez valamilyennek lennie kell, jónak vagy rossznak, de te nem vagy semmilyen, nem történik veled semmi, nem teszel semmit, nem szólsz, nem cselekszel, szinte nem is létezel!

A marhapörkölt maradék szaftja már rászáradt a tányér szélére, a gondosan egymás mellé fektetett evőeszközökre, a két csípős, ecetes almapaprika csumája némán, elborulva várta a világ jobbrafordulását; egy légy vergődve fuldoklott az áttetsző lében, a másik a tányér szélén toporgott, gyászra készült.

Voltak figyelmeztető jelek. Figyelmeztető jelek mindig vannak, csak az ember átmeneti látásvesztésének oka is van. Milyen snassz, állítólag pusztán kémia az egész, rafinált illatanyagok, hormonok, fajfenntartási ösztön, mely a tudatalatti homályából (vagy fényességéből) osztogatja parancsait. Akkor kellett volna a fehérre mázolt, súlyos faasztal mellől felállni és elindulni világgá, vissza se nézni többé, amikor házasságuk első néhány hónapjában felesége mindig azt kérdezgette: Ugye, szeretsz? Ugye, csak engem szeretsz? Ugye, biztosan szeretsz?
Talán válaszolni kellett volna neki. Ma már pontosan fogalmazna, egyetlen mondatban tudna rá válaszolni, hiszen mindennek oka van, oka bizony, mint ahogyan a bodobácsok is egyre többen lesznek, beosonnak mezőkről, rétekről, erdőkből a házakba, a megvetett ágyba, mintha ez lenne a világ normális működése. Ki tudja? Talán ez a világ normális működése.

És aki nem létezik, az semmi ember, a semmi embernek nincs gondolata, nincsenek érzései, csak egy állat, aki üzekedésre és táplálkozásra képes, bőg, vonyít, ordít, horkant, zihál. 
Hol felejtetted ott magad? Melyik kocsmapultnál, melyik ivócimborádnál, melyik ribancodnál? Mert tudom én, hiába is tagadnád, érzem, mert nem született még meg az a férfi, aki az eszét ne a lába között hordaná!

Némán, jóllakottan ült a kocsmaasztalnál, bámult ki az ablakon, mintha az idő letelepedett volna mellé, örökre, s neki épp nem lenne semmi dolga. De volt. És nem odázhatja el, tudta jól. 
Az asszony finomabb marhapörköltet tudott főzni. Ízesebb volt, puhább, a szaftja sűrűbb és ragacsosabb. A kovászos uborkája mindig reccsent, amint az ember ráharapott. És a sós főtt krumplija is úgy volt remek, ahogy elkészítette.
– Bolond világ, benne a sok bolond nővel, meg férfival – sóhajtott nagyot; kiitta a korsóból a maradék aranysárga sört.

De ne hidd azt, hogy én továbbra is eltűröm ezt a viselkedést, ötven évet végigszenvedtem melletted unalmas boldogtalanságra ítélve, mert sose lendítettél, csak hátráltattál! Mindegyik szomszédunknak nagyobb a háza, magasabb a kerítése, zöldebb a füve! De neked így is jó, hogy semmilyen vagy, nem akarsz kitűnni, szebb lenni, jobb lenni, több lenni! Nekem ebből elegem van!

Magára vette ködmönét, fejébe nyomta a nehéz báránybőrkucsmát, kilépett a kiskocsma ajtaján. Belekapaszkodott karjába hideg, szeles öleléssel az ősz, meglódította, mintha nem lett volna szándékában és céljaiban elég határozott. De az volt, nagyon is az, mert ami megtörtént, az megtörtént, az ember nem tagadhatja el, nem tehet úgy, mintha a világ működhetne tovább hazugságba fojtott alantasságával. Kipirultan szaporázta meg lépteit. Vállalja a felelősséget. Így tisztességes. 
Ötven esztendő hosszú idő, annyi idő alatt minden kihűlhet, az otthon, az ágy, a szív is, főleg ha már öreg, ha már keserű, ha már reményét vesztett mindenben, ha már nincsenek szavak, melyek kedvesek lennének, ha már nincs ölelés, mely feltámasztaná a halódó emlékezetet, mely csak ül kint az udvaron, az eperfa alatt, néma magányában, szétfújja a szél, mint a száraz homokot, nyoma sem marad.

Már a gyerekeid sem szeretnek, csak rád hagynak mindent, mint a bolondra, mert kemény fafejed van! Kitörölheted a valagadat a te nagy igazságoddal, meg a nagy tisztességeddel, abból a boltban egy fél szelet kenyeret sem adnak!

Az őrmester furcsán nézett rá, azt gondolta, megbolondult ez a vénember, aki – kucsmáját szorongatva kezében – zavartan ácsorog asztala előtt. Volt valami nagy tűz a szemében, őszinte tűz, mely parázslón, olykor lángolón gyújtotta meg szavait. Nem akarta hinni a hallottakat. 
– Üljön le, öreg, szólok az ügyeletes tisztnek, majd ő eldönti, mi legyen – mondta kedvetlenül. Szombat délután lehetne nyugalmasabb is az élet, olvasgathatott volna, erre idejön egy félbolond, aki azt állítja, agyonütötte a feleségét.

Meguntam utánad pakolni, utánad takarítani, meguntam főzni, mosni rád, meguntam hallgatni a bolondságaidat! Mert megérdemelném már, hogy könnyebb, boldogabb életem legyen! Veled vagy nélküled, engem már az sem érdekel! Döntsd el, öreg, mi legyen? Megváltozol, vagy kirakom a szűrödet! Ki én, Isten engem úgy segéljen!

A levél ott lapult ködmöne zsebében, égette lelkét. Nem a büszkeségét, hanem a szívét, melyről már azt gondolta, régen nem érez semmit, se örömet, se fájdalmat. Három napja hagyta ott neki az asszony a konyhaasztalon. Már sokszor elolvasta. Nem haragudott, inkább csak fájdalmat érzett, reménytelenséget, bár nem is kellett volna semmit sem érezni, elmúlt hetvenéves, akár holnap meghalhatna, akár abban az átkozott pillanatban, ott, a rendőrőrs kemény fapadján. Akkor sem történne semmi, akkor sem változna már meg semmi. Gyilkos lett. Megérdemli büntetését. Úgy érezte, könnyek öntik el szemét. Már nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára. Kemény volt. Kívülről nagyon kemény. Belülre meg senki nem látott soha.

A kertet rendezgették. Összegereblyézte a meztelenre vetkőzött juhar lehullott leveleit, az asszony meg a sziklakertet tisztította ki a gyomoktól, elszáradt növényektől. Be nem állt a szája, hol nem jól fogta a gereblyét, hol elhagyott néhány levelet. Egyik kezét csípőre tette, a másikkal mutogatott, merre is nem járt még a gereblye. A csákány fura, négyszög alakú lyukat ütött homloka közepén, széttárt karral zuhant be a sziklakertbe, a vér lassan csordogált végig halántékán. Nyitott szeme, nyitott szája rácsodálkozott a világra, mint még előtte soha. A medvetalp szúrós tüskéi, a kövirózsák némán, mozdulatlanul, megrettenve ölelték körül az asszony mozdulatlan testét. 
Nem érzett megkönnyebbülést. Letette a csákányt. Még összesöprögetett az udvaron.

Az ügyeletes tiszt odaguggolt mellé. 
– Jól érzi magát? Ne hívjunk orvost? – kérdezte aggódva. 
– Nem. Jól vagyok. Megbilincselnek? – kérdezte félénken. 
– Nem. Nem lesz rá szükség. 
– Persze, hogy nem. Nem szaladok el. Nincs már nekem hová szaladnom.

Az ajtóban megjelent az asszony. Rémült volt. Homlokán nem látszódott a csákány ütötte lyuk. Felsegítette az öreget a padról, aki nem értett semmit. Az utcán sűrű pelyhekben esni kezdett a hó, néhány perc alatt mindent betakart hófehér, puha paplanba, hogy elűzze az ősz szürkeségét, a latyakot, a sarat, a múlt időbe szőtt reménytelenséget. Talán csak időlegesen. Talán mindörökre. De ezt senki sem tudhatta előre.


Fotó: pinterest

2021. január 6., szerda

Teremtés és kiűzetés

Kellemesen tűzött a nap, a Paradicsomban paradicsomi állapotok uralkodtak, a fák meghajoltak az érett gyümölcsök súlya alatt, az állatok legelésztek, hűsöltek, fürödtek a kristálytiszta folyóban. Az Úr elégedetten szemlélte művét, béke és nyugalom honolt a tájon, az egyetlen ember, Ádám, egy pálmafa tövében heverészett jóllakottan, teljesen meztelen, és unatkozott. Látta ezt az Úr, megszánta szerencsétlen férfit, úgy döntött, rendel mellé egy társat, hogy ne legyen oly unalmas az élet; Ádám oldalbordájából megteremtette Évát, az első asszonyt. Nagyon csinosra sikeredett, szépséges combok, kerek popsi, feszesen gömbölyű mellek, hosszú, sűrű haj, igéző ajak és varázslatos szemek. Elégedetten szemlélte a nőt, ám kétségei támadtak, ez a szépség veszélyes, vajon a gonoszság erőt meríthet-e belőle, próbát kell tenni. Egyik angyalát kígyó képében odarendelte az első emberpár mellé, megbízta, kísértse meg őket. 
– Éhes vagyok, szedj nekem gyümölcsöt, kérlek, én nem érem el a magas ágakon lévőket – simogatta meg Ádám vállát Éva. – És néhány fügefalevelet is tépj, nincs egy rongyom sem, mégsem sétálgathatok mindenki előtt meztelen. 
Ádám készségesen teljesítette Éva akaratát, tetszett neki a nő, még soha nem érzett hasonlót, mintha tűz dúlna szívében, mely lassan átterjedt gyomra, hasa, ágyéka felé, amikor pedig finom kezével megérintette őt a hölgy, akkor szinte teljesen eszét vesztette. 
Éva magára erősítette a fügefaleveleket, eltakarva melleit és kívánatos ölét, Ádám pedig szenvedett és mérgelődött, miféle mánia ez már, elrejti előle szépségét! Szóvá is tette, de Éva kezével befogta száját, aztán megcsókolta. Ádám két napig magához sem tért, úgy tűnt számára, mintha csak lebegne a föld felett. Éva különféle feladatokkal bízta meg, gyümölcsöt kellett szedni, faágakból széles ágyat készíteni, megtölteni virágszirommal, fölé árnyat adó lombsátrat építeni, megmasszírozni Éva hátát, pálmalevéllel legyezni, amikor aludt. 
Ádám szerelmes odaadással teljesítette Éva minden kívánságát, ám a nő nem engedte közelebb magához, egy-egy simogatáson és könnyű csókon kívül semmi nem történt közöttük, a férfi egyre kevésbé bírt heves vágyával. 
Egy nap azt mondta, amikor ismét gyümölcsért küldte a nő, hogy hoz neki, ha Éva leveszi melleiről a fügefaleveleket, engedi megcsókolni őket. Éva először feldühödött, nekiesett a férfinek, tán még meg is karmolta volna arcát, ám a szálfatermet, a duzzadó izmok ettől eltántorították, végül is átölelte a férfi nyakát, lágyan megcsókolta. 
– Édes szerelmem, hát persze, ledobom a fügefalevelet, csak hozd azt a gyümölcsöt. 
Ádám visszatért a gyümölcsökkel, Éva az ágyon hevert, nem mozdult, nem is szólt, a férfi meg dühösen hajította a folyóba a banánt, körtét, datolyát. 
– Édes férfi, ne légy türelmetlen, most akartam levenni a fügefaleveleket, egyébként is hozz új leveleket, unalmas már ez a gúnya rajtam, újat akarok. Várok rád. Epedve – csicseregte Éva. 
Ádám kételkedve nézett azokba a varázslatos szemekbe, de aztán csak elindult a közeli erdő felé, amikor visszatért, Éva már ledobta felülről a fügefaleveleket, a férfi alig bírt a vággyal, megérintette a varázslatos halmokat, majd csókjaival borította. Évának is elakadt a lélegzete, még soha nem érzett hasonló gyönyörűséget, tűzforró örvény ragadta magával, az ájulás szélén vesztegeltek gondolatai. Váratlanul ellökte magától a férfit, aki sértődötten ült le a pálmafa tövébe, messze a nőtől. 
– Ez a vágy, amit éreztél – sziszegte Éva fölött a Kígyó –, ne félj tőle, maga a gyönyör és beteljesülés, vedd rá Ádámot, hogy szedjen neked almát arról a fáról, s akkor tiéd lesz a mindenség, te leszel uralkodónője. 
– Jaj, hát abból az almából nem lehet enni – rázta meg fejét rémülten Éva –, akkor az Úr elpusztít bennünket. 
– Dehogy, dehogy, az Úr szeret benneteket, csak nem akarja, hogy túlságosan gyorsan megunjátok a paradicsomi életet. De te lehetnél a mindenség leggyönyörűbb úrnője. 
Gyorsan futottak a napok, Éva mindig kitalált valamit, Ádám teljesítette, majd övé lett néhány percre a nő varázslatos melle. 
Egy napon a férfi eldöntötte, többet akar, csábító ölét Évának, ha kell, akár erőszakkal is letépi onnan azt a fügefalevelet, persze Éva hallani sem akart róla. Három napja már nem hozott neki Ádám semmit, végül Éva beadta derekát, lehullott a fügefalevél, a férfi combjai közé térdelt és… 
Napokig szerelmeskedtek, ettek, aludtak, szerelmeskedtek, ettek, aludtak, szerelmeskedtek, Éva kezdte úgy érezni, szerelmes a férfibe. 
– Ne add magad ilyen olcsón – sziszegte a Kígyó Éva fülébe, te lehetnél az úrnő, a férfi a szolgád, csak az alma kell hozzá, semmi más. 
– De nekem is jó Ádámmal, nagyon jó, minden sejtem bizsereg tőle – ágált Éva –, jó nekünk itt a Paradicsomban. 
– Akarj többet, asszony, mint amennyire a férfi szán – súgta a Kígyó –, a sors többre rendelt. 
Éva elgondolkodott a Kígyó szavain, így bevetette az összes praktikát, hogy az ő akarata érvényesüljön, néha fájt a feje, máskor álmos volt, már csak akkor szerelmeskedtek Ádámmal, amikor ő akarta, veszekedtek is az alma miatt, pipogya fráternek, gyáva alaknak nevezte a férfit, aki olyankor inkább bemenekült az erdőbe, csak ne hallja szerelme becsmérlő szavait. 
Egy napon megállt az almafa alatt, letépett egy piros almát. Éva a nyakába ugrott, ölelte, csókolta, majd elfogyasztották együtt a finom gyümölcsöt. Beborult az ég, mennydörgés, villámlás szaggatta szét a sötéten gomolygó felhőket, megjelent az Úr. 
– Ádám, mit tettél? 
– Uram, bocsáss meg, Éva volt a hibás, ő akarta. 
– Ezért kiűzlek benneteket a Paradicsomból, a Földre, nyomorba, fagyba, sárba, vadállatok közé. 
– De Uram, kérlek, bocsáss meg! 
– Ádám, légy már férfi, ne könyörögj ily megalázkodva – kiabált rá Éva –, megleszünk mi ott is. 
– Jól van, asszony, legyen úgy – felelte az Úr –, a bűnt elkövetőknek viselni kell tettük következményeit. 
– Viseljük, Uram – nevetett Éva –, ugye, Kígyó? 
– Túlmentél minden határon, asszony – közölte a Kígyó –, pokolra kerülsz. 
– Te aljas jószág – dühöngött Éva –, te mondtad, hogy szakítsunk és együnk az almából, és akkor én leszek a mindenség uralkodója. 
– Hazudtam – nevetett a Kígyó. 
– Uram, ha már minket kiűzöl a Paradicsomból, ebből az utálatos állatból akarok egy táskát. Megérdemeljük. Én is, meg ő is – toporzékolt Éva. 
Ádám szerelmesen nézett asszonyára, hirtelen odalépett hozzá, átölelte derekát, pörögtek, forogtak, akár egy modern balett légies táncospárja. Évának a lélegzete is elakadt, a lába sem érte a földet, kipirult az arca, csillogtak szemei, mosolyra nyílt telt ajka, érezte derekán Ádám erős ölelését, biztonságot nyújtó karjai között úgy tűnt számára, a csillagokig fognak repülni. Még sincs hát minden úgy, ahogy gondolta. 
– Ti csak büntetést érdemeltek, induljatok a Földre – mosolygott az Úr –, hű angyalom, Kígyó, gyere, ők pedig hadd menjenek. 
– Uram, én inkább velük tartanék, ha nem bánod – hajtott fejet a Kígyó –, még a végén bajuk esik. 
– Jól van, te tudod, de a végén még kígyóbőrtáska lesz belőled. Hisz tudod, a nők mindenre képesek, és az ellenkezőjére is. 

Teremtés és kiűzetés II. 

Kellemesen tűzött a nap, a Paradicsomban paradicsomi állapotok uralkodtak, a fák meghajoltak az érett gyümölcsök súlya alatt, az állatok legelésztek, hűsöltek, fürödtek a kristálytiszta folyóban. Az Úr elégedetten szemlélte művét, béke és nyugalom honolt a tájon, az egyetlen ember, Ádám, egy pálmafa tövében heverészett jóllakottan, teljesen meztelen, és unatkozott. Látta ezt az Úr, megszánta szerencsétlen férfit, úgy döntött, rendel mellé egy társat, hogy ne legyen oly unalmas az élet, Ádám oldalbordájából megteremtette Évát, az első asszonyt. Nagyon csinosra sikeredett, szépséges combok, kerek popsi, feszesen gömbölyű mellek, hosszú, sűrű haj, igéző ajak és varázslatos szemek. Elégedetten szemlélte a nőt, ám kétségei támadtak, ez a szépség veszélyes, vajon a gonoszság erőt meríthet-e belőle, próbát kell tenni. Egyik angyalát kígyó képében odarendelte az első emberpár mellé, megbízta, kísértse meg őket. 
– Éhes vagyok, szedj nekem gyümölcsöt, kérlek – simogatta meg Éva vállát Ádám. – És hozz vizet is a folyóból, szomjas vagyok. 
Éva készségesen teljesítette Ádám akaratát, tetszett neki a férfi, még soha nem érzett hasonlót, mintha tűz dúlna szívében, mely lassan átterjedt gyomra, hasa, ágyéka felé, amikor pedig finom, ám erős kezével megérintette őt, akkor szinte teljesen eszét vesztette. 
Ádám jóízűen falatozott. 
– Te miért nem eszel? – kérdezte Évát. 
– Egyél csak, szeretem nézni, ahogyan eszel – Ádám megrántotta a vállát. – Ha nem, hát, nem, legalább nem fogsz elhízni. 
Évának nagyon rosszul esett ez a megjegyzés, lement a folyóhoz és sírt, biztosan nem szereti őt a férfi, biztosan nem. 
Ádám különféle feladatokkal bízta meg, gyümölcsöt kellett szedni, faágakból széles ágyat készíteni, megtölteni virágszirommal, fölé árnyat adó lombsátrat építeni, megmasszírozni Ádám hátát, pálmalevéllel legyezni, amikor aludt. 
Éva szerelmes odaadással teljesítette Ádám minden kívánságát, a férfi egyre kevésbé bírt heves vágyával. 
Egy nap azt mondta, amikor ismét gyümölcsért küldte a nőt, ha Éva megcsókolja, akkor ezzel nagyon boldoggá tenné vele őt. Éva elpirult, majd át akarta ölelni a férfi nyakát, lágyan megcsókolni, ám Ádám ellökte magától. 
– Előbb hozz gyümölcsöt, éhes vagyok. 
Éva elindult gyümölcsért, közben potyogtak könnyei. Szereti ezt a férfit, nem, nem fogja elveszíteni, inkább megtesz mindent, amit csak kér tőle. 
Visszatért a gyümölcsökkel, Ádám az ágyon hevert, nem mozdult, nem is szólt, unott képpel vakarászta gömbölyödő hasát. Éva letette az ágy mellé a banánt, körtét, datolyát. 
– Add közelebb, nem érem el – intett Ádám. Éva közelebb lépett, a férfi elkapta a karját, az ágyra rántotta, magáévá tette. Ádám kételkedve nézett azokba a varázslatos szemekbe, Évának is elakadt a lélegzete, még soha nem érzett hasonló gyönyörűséget, tűzforró örvény ragadta magával, az ájulás szélén vesztegeltek gondolatai, aztán, amikor a férfi már hortyogva aludt, kisiklott az ágyból, lefutott a folyóhoz, úszott a hűs habokban, boldognak érezte magát. 
Ádám felébredt, álmosan nézett körül, ismét éhes volt, ám eszébe jutott, mily kellemesen érezte magát előbb a nővel. 
– Ez a vágy, amit éreztél – sziszegte Ádám fölött a Kígyó –, ne félj tőle, maga a gyönyör és beteljesülés, szakíts almát arról a fáról, és akkor tiéd lesz a mindenség, te leszel uralkodója. 
– Jaj, hát abból az almából nem lehet enni – rázta meg fejét rémülten Ádám –, akkor az Úr elpusztít bennünket. 
– Dehogy, dehogy, az Úr szeret benneteket, csak nem akarja, hogy túlságosan gyorsan megunjátok a paradicsomi életet. De te lehetnél a mindenség leghatalmasabb királya. 
Gyorsan futottak a napok, Ádám mindig kitalált valamit, Éva pedig teljesítette, napestig dolgozott, de a szerelem erőssé és kitartóvá tette. 
Olykor napokig szerelmeskedtek, ettek, aludtak, szerelmeskedtek, ettek, aludtak, szerelmeskedtek, Ádám kezdte úgy érezni, szerelmes Évába, de gyorsan el is hessegette a gondolatot, ő lesz a mindenség királya, talán lesz majd méltóbb királynő is mellette, mint Éva. 
– Ne add magad ilyen olcsón – sziszegte a Kígyó Ádám fülébe –, te lehetnél az úr, a nő a szolgád, csak az alma kell hozzá, semmi más. 
– De nekem is jó Évával, nagyon jó, minden sejtem bizsereg tőle –, ágált Ádám, jó nekünk itt a Paradicsomban. 
– Akarj többet, férfi, mint amennyire az asszony szán – súgta a Kígyó –, a sors többre rendelt. 
Ádám elgondolkodott a Kígyó szavain, úgy döntött, az ő akaratának kell érvényesülni, a nőnek szolgálni kell őt, etetni, itatni, szeretkezni vele, amikor csak kívánja. Éva egyre nehezebben viselte Ádám kirohanásait, durva hangnemét, erőszakos közeledését, sokszor inkább bemenekült az erdőbe, csak ne hallja szerelme becsmérlő szavait. 
Egy napon megállt az almafa alatt, letépett egy piros almát. Félve vitte Ádámhoz, pedig a férfi mondta valamelyik nap, milyen szívesen megkóstolná azt az egészségesen piros gyümölcsöt. 
Beborult az ég, mennydörgés, villámlás szaggatta szét a sötéten gomolygó felhőket, s megjelent az Úr. 
– Éva, mit tettél? 
– Uram, bocsáss meg, a szerelem az oka. 
– Ezért kiűzlek benneteket a Paradicsomból, a Földre, nyomorba, fagyba, sárba, vadállatok közé. 
– De Uram, kérlek, bocsáss meg! 
– Asszony, fogd be a szád, ne könyörögj ily megalázkodva – kiabált rá durván Ádám –, megleszünk mi ott is. 
– Jól van, legyen úgy – felelte az Úr –, a bűnt elkövetőknek viselni kell tettük következményeit. 
– Viseljük, Uram – nevetett Ádám –, ugye, Kígyó? 
– Túlmentél minden határon, Ádám – közölte a Kígyó –, pokolra kerülsz. 
– Te aljas jószág – dühöngött Ádám –, te mondtad, hogy szakítsunk és együnk az almából, és akkor én leszek a mindenség legnagyobb királya. 
– Hazudtam – nevetett a Kígyó. 
– Uram, ha már minket kiűzöl a Paradicsomból, akkor engedd meg, hogy ezt utálatos, hazug állatot megölhessem– toporzékolt Ádám. 
Éva még mindig szerelmesen nézett a férfire, hirtelen odalépett hozzá, átölelte és megcsókolta, úgy, mint eddig még soha. Ádámnak a lélegzete is elakadt, kipirult az arca, csillogtak szemei, mosolyra nyílt telt ajka, érezte nyakán Éva ölelését, puha, óvó karjait, és úgy tűnt számára, a csillagokig fognak repülni. Még sincs hát minden úgy, ahogy gondolta. 
– Ti csak büntetést érdemeltek, induljatok a Földre – mosolygott az Úr –, hű angyalom, Kígyó, gyere, ők pedig hadd menjenek. 
– Uram, én inkább velük tartanék, ha nem bánod – hajtott fejet a Kígyó –, még a végén bajuk esik. – Jól van, te tudod, de vigyázz Évára. És magadra is, mert a végén még elpusztít téged ez a beképzelt, haragos férfi. Hisz tudod, a férfiak mindenre képesek, és az ellenkezőjére is.


Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje