Az élet tele van gyönyörűségekkel (is)

Ficzuk úr nagyon gondosan kiszínezte a betűket, mindegyiket sötétkékre, a rikító citromsárga háttér előtt táncoltak, illegették magukat. Elégedett volt a látvánnyal, mosolyogva pattintotta helyére a kitűző műanyag, átlátszó fedelét, majd azonnal ki is tűzte zakója hajtókájára; az ember tegye meg, amit meg kell tenni, se többet, se kevesebbet, mert a kiállás, az egyértelmű véleménynyilvánítás a mai bolond világban nagyon fontos. A zakót egy vállfára akasztotta és fellógatta a konyhaszekrény kilincsére, úgy is hamarosan indul a boltba, már nem süllyeszti be a szekrény sötétjébe. Hátrált néhány lépést, igen, teljesen jól olvasható a kitűzőn a felirat: JE SUIS CEU!

Ha hazajött a bevásárlásból, felhívja Annácskát, úgy tervezte, elhívja vacsorára a Törpördög kisvendéglőbe, kiváló a konyhájuk, ő biztosan harcsát fog enni, roston, Annácska pedig azt kér, amit csak akar, mert nem szereti a halat; és rendel neki édes Martinit is, az a kedvence. Igen, bizony, hátsó szándék vezérli, imádja azt a cserfes nőszemélyt, elvarázsolja, megbolondítja, megdobogtatja a szívét, aztán a következő pillanatban megöli, épp mihez van kedve, de akkor is imádja. Ficzuk úr úgy érezte, megérett a helyzet arra, hogy megölelje, hogy végre lehúzza csábító bordó francia bugyiját, végre combjai közé fúrja fejét, végre szembenézzen a sokat emlegetett kakastaréjjal, mely művészi szőrzet Vénusz templomán. Bele is pirult a gondolatba, de annyira vágyott már Annácskára, hogy minden érzést szabadjára engedett, a szavak képekké, érzetekké, ízekké és illatokká transzformálódtak, szétlökdösték a kételkedés marcona katonáit, elszántan törtek a cél felé. Jól van, jól van, majd meglátjuk, hogyan alakul, motyogta maga elé, aztán elmosolyodott; ha tekintetébe bele tudok veszni, akkor a bugyijába is sikerülni fog. Ebben maradt önmagával.

Az ősz kegyes volt, sütött a nap, Ficzuk úr pedig boldogan sétált, büszkén kihúzta magát, olykor lepillantott kitűzőjére; ki kell állni, igen, a bolond világban is tudja az ember, hogy mit akar, gondolta határozottan.

– Vén hülye! Maga egy hazaáruló! – visította Kabhegyiné, három foga nehezen viselte a büszke elszigeteltséget, akár egy vércse, úgy nyújtotta karmait a kitűző felé, hogy megragadja és letépje, ám Ficzuk úr egy oldalirányú sasszéval elkerülte a lecsapni készülő vén boszorkányt, akit vitt a lendület, akár egy elszabadult hajóágyút, elveszítette egyensúlyát, és egy félfordulat után a járda közepén termetes fenekére zuttyant.

– Kabhegyiné, maga megbolondult? – nyújtotta kezét az öregasszonynak, hogy felsegítse, de az csak visított, torkaszakadtából, mintha ölnék.

– Maga disznó! Maga a nép ellensége! – ordította rekedt, éles, magas hangon. – Maga egy sorosista CEUseszku! Emberek, látják, a haza ellensége! – mutatott rá görbe ujjaival.

A járókelők kíváncsian megálltak, volt, aki azonnal felmérte a helyzetet, mosolyogva bólintott Ficzuk úrnak, az a mosoly pedig minden támogatással felért, mások azonban megvető grimasszal nyugtázták a kitűzőben ágaskodó kék betűket, villámlott a szemük, néhányan imára kulcsolták kezüket, mások a Himnuszt kezdték énekelni, miközben dühösen csapkodták öklükkel kidüllesztett mellkasukat, mintha csak egy gorillacsapat vezérhímjei lennének. Kabhegyiné lankadatlanul sipákolt, egészen formás kis tömeg gyűlt köréjük, két részre oszolva, egyik fele dicsérte és védelmezte a férfit, másik fele folyamatosan szidalmazta. Felettük egy óriásplakáton pedig ez volt olvasható: „A jövő elkezdődött!”

Egy magas, kopasz férfi lépett hozzá, vicsorogva megmarkolta a grabancát, erőteljesen meglódította, Ficzuk úr pedig a járda melletti sáros pocsolyában landolt; az ellentábor ujjongásban tört ki, megtapsolták az elkövetőt, aki színpadiasan meghajolt; így kell bánni a haza ellenségeivel!, süvöltötte.

Ficzuk úr a pocsolyában ücsörgött, igyekezett kezével szeméből kidörgölni, arcáról letörölni a sarat, amikor megállt az út szélén egy rendőrautó, négy fiatal rendőr ugrott ki a járműből.

– Személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmit! – magasodott Ficzuk úr fölé egyikőjük; úgy tartotta kezében a gumibotot, mint egy szál gyulai kolbászt, de nem volt nála se kenyér, se vaj, se paprika.

– Nincsen jogosítványom – csóválta fejét Ficzuk úr, a szeméből még mindig nem sikerült az összes sarat eltávolítani.

– Jogosítvány nélkül vett részt a forgalomban? Hol a járműve?

– Nincs járművem?

– Nincs? Ellopták?

– Dehogy lopták. Gyalog vagyok. Csak az a férfi – a bal szélen, abban a fekete nadrágban és kabátban –megtámadott.

– Milyen nadrág, milyen kabát, milyen színű férfi?

– Hagyjuk – tápászkodott fel bosszankodva Ficzuk úr. – Megyek.

– Maga nem megy sehová! Személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmit kérek.

– Maga idióta? Vagy süket? Mondtam, hogy nincs.

– Ne sértegessen engem! Szóval, magának nincs semmije, tehát vagy hajléktalan, vagy migráns – emelte fel mutatóujját a rend büszke őre.

– Magának elment az esze! Jó hogy azt nem mondja, hogy terrorista vagyok! – lázadt fel dühösen a férfi, ám a rend szigorú őre máris előkapta a bilincset, és a csuklójára kattintotta.

– Ficzuk úr! Maga meg mit keres itt? – tátotta el száját Kemenes százados, az ügyeletes tiszt.

– A beosztottjait kérdezze. Ők hoztak be.

– Fiúk, leléphetnek. Nem kell papírmunka sem ebben az ügyben, én elrendezem – intett a százados, közben levette a férfi kezéről a bilincset.

– Bolond egy világ ez, Kemenes úr. A fiai kicsit túlbuzgóak.

– Sajnos, a parancs, az parancs. Hülye törvény ez. Bűnözőket kellene hajkurásznunk, nem hajléktalanokat.

– Az. Hülye törvény. És az emberek is hülyék. Tájékozatlanok és agresszívek. A gyűlölet magja már kikelt, és fertőz.

Sokáig ült a fürdőkádban, fekete volt a víz a koszos sártól. Leengedte, majd ismét engedett, tisztát, elterült a forróvízben. Nevetett, ilyen is csak vele fordulhat elő, ám mégsem volt ez felhőtlen kacaj. A gyűlölet magja már tényleg kikelt. Lassan szárba szökken, gyökere mélyre kúszik, levelei nagyra nőnek, elfogják a napfényt, és sötét lesz, ismét nagyon sötét.

Nem, ebbe bele sem akart gondolni, tudta, hogy ez mit jelent, veszélyes idők, gyilkos idők jönnek. De akkor is hordani fogja a kitűzőt, mindig majd az aktuális szöveggel. Mert az embernek meg kell tenni, ki kell állni, el kell mondani, ami a szívét nyomja. Mert az a demokrácia. Még akkor is, ha most elviszi a rendőr.

Megigazította az ing nyakát, a felső gombot nem gombolta be, nyakkendőt sem kötött. A sarki virágüzletben már megrendelte a csokrot. Az élet tele van gyönyörűségekkel, jelentette ki hangosan, és elindult az étterem felé, ahol Annácskával találkoznak. Az élet – minden csúfsága ellenére is – tele van gyönyörűségekkel, és ez így van rendjén. Bólintott és elmosolyodott.

Fotó: Pinterest