Ne beszéljen csúnyán, bassza meg!,
üvölti pökhendin a hatalomba
csöppent ifjonc,
aki életében nem dolgozott még,
arany Rolex csillan csuklóján
(bilincs helyett, mondom réveteg);
szája sarkába ragadt észrevétlen
a vörös kaviár maradéka
(fene az ízlését, azt sem tudja,
mi az a parizer, zsíros kenyér,
csirkefarhát);
a lojalitás jól fizet, mindenáron,
dögöljön meg a gyönge, a beteg,
az éhes, kussoljon a rabszolga,
akit egykor még hivatalnoknak,
pedagógusnak, ápolónőnek,
gyári munkásnak neveztek,
mára már csak homlokára tetovált
vonalkód,
statisztikai adat,
a rendszer kényszerű hozadéka
(enne, élne, szeretne, akarna
a „rohadék”!),
a rendszernek, melyet összetart
a papság imádsága,
mert szószéken ájtatos a szó,
és hangzatosan célzatos,
a megemelt apanázs szelíd kényszer,
az sem baj,
ha az pontosan harminc ezüst,
vagy kicsivel több;
szóval, a rendszer,
mely még rendszertelenül embertelen,
de még viheti valamire,
a rendszer,
mely fényárban pompázva recseg-ropog,
mondja a magáét,
látszólag össze-vissza,
bár nyilvánvaló,
kiművelt emberfők keverik a szart,
mi meg érzelmileg és intellektuálisan
rugalmasak vagyunk
(netán csak gyávák, mintha úgy érezném),
ingerküszöbünk ingerelten
is ingertelen;
néhány hajléktalan megfagy a télen,
néhány kisnyugdíjas is,
esetleg néhány gyerek,
néhányan azt mondják,
ha Isten így rendezi sorsunk,
mától fogva ők nem hívők,
bár lehet, már tegnaptól
sem azok.
Bassza meg, ne beszéljünk csúnyán
(de legalább az legyen meg!),
nem a szó tehet arról,
ha hamisan cseng,
a tükör elé állunk,
megtapogatjuk homlokunk,
a vonalkód nem tetoválás,
csak silány festék, elkenődik
(bassza meg, szerencsére még ez sem igazi),
leviszi víz és szappan,
így kezdődik a megtisztulás,
miután már túl sokáig fuldokoltunk,
mert azt mondták, az a dolgunk,
pedig, egy frászt!,
ám most veszünk egy nagy levegőt
(mily furcsa, semmi fuldoklás!),
méltósággal emeljük fejünket,
szembe nézünk,
és megértjük,
embernek látszani nem elég,
annak is kell lenni!
Szellem nélkül nem megy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése