Amikor eljött az idő

Azt mondta, lefürdik,

hogy jó szagú halott legyen,

amikor itt az idő –

nem mosolygott,

komolyan gondolta;

a harmadik fiókban,

a zoknikba bújtatva van a pénz

a temetésre (vagy a szabadulásra),

szórják szét,

nem kell sírkő, fejfa, pap, ima –

nem mosolygott,

komolyan gondolta.

Azt mondta,

elkoszolódott már a szíve, lelke

ettől a világtól,

pedig ő mindig patyolat tiszta

akart maradni,

csak ez a sok sár, szenny, köpedék

már elviselhetetlen –

nem mosolygott,

komolyan gondolta;

ha nincs kire felnézni,

csak lehajtott fejjel bandukol

az ember,

egy idő után vak és süket lesz –

nem mosolygott,

komolyan gondolta.

Azt mondta, egyszer mintha

megérintette volna Isten,

csak ő lehetett,

mert sem előtte,

sem utána nem érzett hasonlót –

nem mosolygott,

komolyan gondolta;

néhányszor még akarta érezni,

főleg amikor keserű

és elesett volt,

és amikor terebélyes,

árnyadó fa akart lenni,

de csak csenevész bokorként

küzdött a szomjhalál ellen,

de végül beletörődött

az érintetlenségbe –

nem mosolygott,

komolyan gondolta.

Azt mondta,

a hatalomnak ismét

tépőfoga nőtt,

és éles karma,

már az alattvalók is

golyóálló mellényben járnak,

és pisztollyal, korbáccsal,

gőgösen, lelketlenül, de félve –

nem mosolygott,

komolyan gondolta;

közben a haza csak ország lett,

letérkövezett, szomorú

provincia,

hallgatag vidék –

nem mosolygott,

komolyan gondolta.

Azt mondta,

ott ül már mellette a halál,

jót beszélgetnek,

határozottan kijelentették,

bolond világ ez –

csak mosolygott,

komolyan gondolta;

csak az ölelés számít,

a figyelem,

a felelősség,

és ha tudsz eléggé szeretni –

csak mosolygott,

komolyan gondolta –

akkor is,

amikor eljött az idő.

Fotó: pinterest