Fájdalom – sámándobra és szavakra

 (Dr. Nagy Barnabásnak ajánlva)

Miféle marhaság ez: Élt ötven évet?!; morbid poén, nem ehhez szoktam tőled, hanem olyanokhoz, melyeken könnycsordulásig tudtunk röhögni. Ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, úgy érzékelem, mintha hallanám sámándobod hangját; mély, beleremeg az ember lelke, pedig most a ritmus olyan, akár a szívdobbanás, monoton, ám mégis élettel és lüktetéssel teli.

Előveszem az amőba játékot, hússzor húsz centiméteres fekete műanyagtábla; ültünk a lakótelepi lakás konyhájában, sokszor elmélyülten pakolásztuk a citromsárga és ciklámen színű korongokat, máskor felszabadult röhögések közepette zrikáltuk egymást, épp ki nyerte a partit, közben konyakot ittunk és vörösbort, vagy csak vörösbort. Naponta jöttél, hónapokon keresztül, kellett, még pólyások voltak a kölykök, először csak öt percre, aztán egyre hosszabban csorgott az idő, olykor órák futottak el észrevétlen. Jó társaságban még a pokol is jó helynek tűnhet. Amőbajáték, de többnyire beszélgetés, világmegváltó gondolatok; még akkor gyűrted az állatorvosi egyetemet, asszony, gyerek, tanulás, amőbajáték, röhögések.

Igazi ősember voltál, hatalmas, erős, szőrös, mérhetetlenül tökéletlen is, túlságosan jó volt a szíved; a látszólagos keménység mögött vad akaratosság keveredett a kifinomult intelligenciával, emberséggel, humorral, nevetésedtől megmozdultak a falak, oly erőteljes alátámasztása volt mély hangodnak. Nem voltál könnyű ember, nem tett könnyűvé az élet, tényleg egy sámán lakozott benned, tudományos alapossággal, spirituális irányultsággal, teljesen egészséges emberi vágyakkal.

Még nem telt el harminc esztendő, amióta ismertük egymást, nem sok híja van, az utóbbi tizenkettőben ismét rendszeresen megjelentél nálunk, a kutya nagyon tisztelt téged, amikor megérezte „szagodat”, mindig a kert végéből kellett elővadászni, mozdulatlanul, de remegve, egyetlen hang nélkül tűrte az oltásokat, aztán már barátkozott veled. A teraszon ücsörögtünk, pálinkát és vörösbort ittunk, mindig ettünk valami finomat is, beszélgettünk, nevetgéltünk, néha vitatkoztunk is kicsit, egészséges hadakozással, majd azon kaptuk magunkat, mindjárt éjfél, indulás aludni, mert másnap munka van.

Az ötvenedik születésnapodra akartunk venni egy amőba játékot, ugyanolyat, fekete tábla, citromsárga és ciklámen színű korongokkal. Elhatároztuk, hogy felhívlak, megbeszéljük, mikor érsz rá, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Persze, ugyanolyan játékot már sehol nem lehet kapni, neten megtaláltuk, de már nem is rendelhető, még gyerekeink is kergették Pesten a játékboltokban. A barátság gyakran nem elég segítség, a barátság nem tud ledönteni minden falat, nem képes megküzdeni minden ellenséggel. Sajnos.

Július utolsó napján jártál nálunk, a kutya nem volt lelkes. Látszott rajtad, nagy a baj. Ettél ma már?, kérdeztük. Gyere, még meleg az ebéd. Nem kérek, mennem kell, felelted. Gyere már, nem tart sokáig, egyél. Nem néztél ránk, csak automatikusan kanalaztad az ételt, közben beszéltél. Mi lesz most?, tudakoltam óvatosan. Hajléktalan vagyok, közölted. Kimegyek nyugatra mosogatni. Vagy bármit. Még nem tudom, mi lesz.

Az okokat, okozatokat, összefüggéseket részlegesen ismertem, sokszor beszéltünk róla, mocsok pénzügyi törvényünk van, maga alá gyűri, akit akar, mindent elvesz, és egy életen át üldöz, ha nem vagy jó adós, ha nem vagy milliomos. Mammon isten szemét csatlósai nem kegyelmeztek neked, Dr. Ősember, kétvállra fektettek.

Nem akarom elhinni. Nem akarom tudomásul venni. Nem is tudom, mit adnék azért, hogy ne így legyen, ám úgy sejtem, már semmit sem tehetek.

Sajog a szívem, mintha kitéptek volna belőle egy darabot; ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, hallom a sámándob hangját, a monoton ritmust, mely olyan, akár a szívdobogás. Halkul, lassul, aztán már hiába fülelek, nem szól többé.

Fotó: Pinterest