Földhözragadtan

A lila köd keveredik csípős dohányfüsttel,
közben szagolom a posztmodernek lábszagát,

áhítatot éreznék,

ám földhözragadt vagyok 

(ma már nem divat Ady, József Attila, Esterházy), 

tévedéseim is földhözragadtak, 

csak a lábszagot érzem, 

áhítatot alig; 

na, ne legyek igazságtalan, 

vannak jó posztmodernek 

itthon is. 

Bukowskit olvasok éppen, 

közben fontosságuktól megbolondult 

hangos bunkók rikácsolása irritál, 

nem olyan nagyon, csak kicsit, 

jelentéktelenségük mértékében 

(gondolatban) 

földhözragadtan elküldöm őket a fenébe, 

önértékelési zavaruk nem zavar, 

az utókor majd dönt, 

hogy a mai díjak, 

mai karrierek, 

mai törtetések 

mennyit is érnek. 

A lila köd lassan fekete lesz, sötét, 

a nemzeti paradicsomlével nyakon öntött 

diktatúra vergődése 

megihleti a jobb írókat, 

a rosszabbak 

még mindig 

frusztráltságuk történeteit 

vésik papírra; 

a hangos bunkók elmagyarázzák, 

hogy az intellektus, 

a műveltség, 

a tanultság 

csak kispolgári csökevény, 

alázatos, vak, néma rabszolgának lenni 

az egyetlen helyes döntés; 

papi áldással vonulhatnak az éhezők 

a mennyek országába – 

birkák, kutyák és disznók népe vagyunk, 

a nemzeti paradicsomlével leöntött píár 

már emészthetetlen, 

vannak, akik ismét orosz kaviárt zabálnak, 

a harminc ezüstből futja; 

Petri Györgyre gondolok, meg Faludyra, 

keresem a posztmodernek között őket, 

a lila köd már fekete. 

Nem szaval verset senki 

a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, 

az üres Országház előtt skandál a tömeg, 

a hatalom „otthon vigyorog”, 

ezek hülyék!, 

mondják, 

miközben puha zsebkendővel 

fényesre törlik az arany Rolex üvegét, 

ezek hülyék!, 

mondják, 

estére mind hazamegy – 

csípős dohányfüstbe keveredve 

érzem a rothadás bűzét. 

Én már divatjamúlt vagyok 

(nem is voltam divatban sosem), 

csak szemben állok, 

engem már nem ámít 

a repedező nemzeti máz, 

nem a statisztikában, 

hanem a matematikában hiszek 

és a meggyalázott Justitiában – 

lesz még ő egyszer szépséges úrinő!

Fotó: pebmed