Kávé – vörösborral

Már este hét is elmúlt, mikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.

–Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

– Mikor jössz?

– Majd.

Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.

Felállt a konyhaasztaltól, betette a mosogatóba a tányért és a villát. Még világos volt odakint. Kisétált a műhelybe. Minden este kisétált. Vetni kell rá egy pillantást, hogy nyugodt legyen az álma.

Mindig azt érezte, nem jó helyen van, de oda is vágták neki olykor, tudjad már, hol a helyed! Nem akarta tudni. Összeférhetetlennek tartották, mogorvának, antiszociálisnak, akit ismeretlen vágy hajt átgázolni a másikon, belemondani a képébe az egyetlen igazságot, mely természetesen az övé, támadhatatlan, Istentől való. Féltek tőle, mert csak az igazság érdekelte, kíméletlenül, legyen szó bármiről, az árokásás törvényszerűségeiről, a halászlé receptjéről, netán a politikusok gazemberségeiről, neki mindenről határozott, ellentmondást nem tűrő véleménye volt. Mire ment a kurva nagy igazságával? Semmire. Az igazsággal semmire sem megy az ember, ha az önmagában való csak, s nem védi az ártatlant, a gyengét. De ezt akkor még nem tudta. Vitatkozott Istennel is, nem, nem mindenki bűnös lélek, a rosszak nagyon rosszak, a jók nagyon jók, a többség pedig tehetetlen, idióta hülye, akit a szél fúj ide-oda a két tábor között.

Végigsimított a finom, márványhoz hasonlító kövön, melyet már teljesen tükörsimára csiszolt. Hat hónap alatt. Jó lesz, hacsak el nem rontja, mint eddig mindent. A szándék, a vágy mit sem ér, ha az ember nem képes megvalósítani az elképzeléseit, csak rohan egyik álomból a másikba, de sehol sem lesz otthon. A tökéletességet kereste, de sosem találta.

Mindig felkerül az álarc, mogorva, dühös, ártatlan vagy örökké mosolygós, mely elfed titkokat. Az ember azt hiszi, az álarc megvéd, de az álarc sosem véd meg, mert a fájdalom belül van.

Állt a tükör előtt, hosszú perceken keresztül vizsgálta arcát, szürkészöld szemeiben már nem volt elég fény, a ráncaiban megtelepedett az idő, a fájdalom, szakálla sárgásfehéren virított állán, bajusza elrejtette a száját, se vicsor, se mosoly nem látszódott. Szerethetetlen, állapította meg.

Még két nap. Még kettő. Az izgatottságtól alig tudott aludni. Színesben álmodott. Érezte az amarilliszek illatát. Mosolygott.

Felbontott egy üveg száraz vörösbort, teletöltötte a kecses poharat, másik kezében egy csésze forró, gőzölgő kávét egyensúlyozott, elindult a műhely felé. Ivott egy kortyot, a kesernyés, száraz, ám telt íz boldogsággal töltötte el. Letette a poharat és a csészét a satupadra, leült a repedezett, öreg hokedlire. Elkészült. És nem rontotta el. Életében először valamit nem rontott el. Megremegett a gyönyörűségtől. Lassan vetkőzött. A kikönyökölt pulóver. Aztán a nadrág, majd az alnemű. Végül az ing. Ott állt meztelenül a műhely közepén, öregen, sápadtan, izgatottan, izmai ernyedten várakoztak, két karja élettelenül lógott meggörbült teste mellett. Kézfejével megtörölte a szemét. Aztán odalépett a szoborhoz, bebújt az ölelő karok közé, a hideg kő érintése mégsem volt kellemetlen. Megölelte. Érezte bőrén a nő ágaskodó mellbimbóit, hasát formás hasához nyomta. Átölelte, megfogta gömbölyű popsiját. A nő hátravetett fejjel, nyitott szájjal nevetett. Még jobban megölelte, arcát a nyakába fúrta. És sírt.

A Halál a repedezett, öreg hokedlin ült. Mosolygott, miközben kevergette a kávét. Gyönyörködött a szoborban. Egy férfi ölel egy nőt. A nő a férfi nyakát. Átéléssel, szerelmesen. A férfi a nyakába csókol. A nő nevet. Mintha csak egyetlen kőtömbből faragták volna őket, elválaszthatatlanul. A szerelem örök. Valóban az.

Felhörpintette kávéját, ivott egy korty vörösbort. Isteni! Még visszapillantott az ajtóból a szoborra. Jól van ez így, bólogatott, ismét elmosolyodott. Eldöntötte, aznap már nem dolgozik.

Melegszendvics, berregéssel

Annyira nagyon ölelgette az összeveszés után, majd’ összeroppantotta a fiatal nőt, aki még mindig azt játszotta, hogy durcás; a velencei karneválon vásárolt, míves, fekete álarc takarta szemét, ám bujkáló mosolyát nem tudta elrejteni. Vágyott már erre az ölelésre, legalább ezer éve, belebizsergett a szíve, megkeményedett a melle, ölében lobogó tűz gyúlt.

- Hagyjál már, te nyakkendős! – lökte el magától gyöngéden, hosszú, szenvedélyes csók fojtotta belé a szót, s amikor lélegzethez jutott, megmarkolta a férfi nemi szervét, nadrágon keresztül. – Megöllek, az biztos, hogy megöllek, mert mindig összetöröd a szívemet – suttogta a férfi fülébe, pedig inkább azt akarta mondani, hogy imádlak, megbolondít minden szívdobbanásod, de úgy vélte, büszkeségén nem eshet csorba. Finom, érzéki, odaadó nő volt, amikor levetette magáról a vad amazon jelmezét, de nem volt könnyű odáig eljutni, főleg neki nem. Sötét és fájdalmas titkokat őriztek mindketten, láthatatlan korbácsütések alig gyógyuló hegeit viselték hátukon, nem voltak kibékülve a világgal, Istennel, és a világ, Isten sem volt kibékülve velük.

- Elisa! – húzta össze a férfi a szemöldökét.

- Igen, Higgins?

- Ne beszélj csúnyán, mert megharapom a csupasz seggedet!

- Ah, a segg nem csúnya szó?

- A segg nem csúnya szó – nevetett a férfi, megölelte a nőt és megfogta a hátsóját.

Sokáig csókolóztak, hol finoman, hol vadul, közben vetkőztették egymást. A férfi felültette az asztalra a nőt, hanyatt döntötte. Nem tudott betelni vele, kemény melleivel, ágaskodó mellbimbóival, lapos hasával. Kapkodták a levegőt, a nő lehunyta szemét, combjai között volt a férfi feje, megőrjítette az ujjak tánca, a hadarón pergő nyelve, aztán a finom csókok, ott lent, majd átváltott a legfinomabb, lassú keringő ritmusára, hogy utána ismét a szamba vegye át az uralmat.

A nő fuldoklott a gyönyörtől, váratlanul franciául kezdett káromkodni, belekapaszkodott a férfi hajába, magára húzta, mert akarta, oly égető kíntól és vágytól gyötörten, mint még soha. A vadlovak ágaskodtak, sörényük lobogott a szélben, tajtékozva vágtáztak, a végkimerülésig, míg végül lihegve, remegő izmokkal bújtak egymáshoz.

- Éhes vagyok. Csinálok melegszendvicset – bújt a férfi nyakába a nő.

- Én is éhes vagyok, de majd én megcsinálom – válaszolta a férfi.

- Jó. De még ölelj kicsit.

- Egy kicsit.

A nő feküdt az ágyban, meztelenül, nézte a férfit, aki szintén meztelen sürgölődött a konyhában. Imádta minden porcikáját. Igen, a testét is. Meg a lelkét. A humorát és a pimaszságát is. És azt is, amikor a szemüvege felett nézett rá komolyan, és magyarázott valamit. A férfi betette a sütőbe a szendvicseket, de nem ment vissza hozzá, mindkét tenyerét a pultra helyezve hallgatta a sütő órájának kattogását. A nő halkan felkelt az ágyból, odaosont hozzá, hátulról átölelte. A férfi finoman megfogta kezeit, a nő ujjaiba fűzte ujjait, magához szorította. Nem mozdultak, hagyták, hogy meztelen bőrük kommunikáljon, halk sóhajtásuk, kapkodó lélegzetvételük. Nem tudták, hogyan sodorta őket egymás mellé az élet, azzal sem törődtek, mi lesz holnap, mi holnapután, csak azt tudták, kimondatlanul is, hogy megérdemlik egymást, mert úgy illeszkedtek egymáshoz, mint két szelet zsíros kenyér. Az idő hazudósan ácsorgott, úgy csinált, mintha egyetlen pillanat lenne az élet, ám a sütő órája szégyenlős berregéssel hasította ketté a mozdulatlanságot. Elkészült a melegszendvics.

(Fotó: Pixabay)

Stációk (egy rajz magánélete)

A számítógép melletti íróasztalon, a felhalmozott könyvek között kotorászott; nem mondta ki, de megállapította, az egészséges rendetlenség kezdett egészségtelen méreteket ölteni. Az egyik könyvkupac alján megtalálta, amit keresett, egy Rimbaud-kötetet. Alig tudta megfogni, kecsesen vékonyan lapult ott, igyekezett kihúzni, ám hatalmas robajjal szinte az összes könyv leborult a padlóra.

– Na, én ezt ma biztosan nem fogom összeszedni – legyintett dühösen.
Rimbaud is eltűnt a szeme elől. Megfordult, elindult az ajtó felé, de megtorpant, a küszöbön egy fotó feküdt. Nem tudta, kit ábrázol; nincsenek véletlenek, ő viszont csak azt a furcsa nyomást érezte mellkasában, melynek létéről már teljesen megfeledkezett, úgy hitte, elfújta a szél, elkoptatta az idő. Akkor döbbent rá, már nem élt, teste ugyanúgy tett, mintha még működne, de lelke és szelleme mozdulatlanul, felfedezhetetlenül hevert valahol mélyen, legbelül, egy titkos zugban. Lehajolt, felvette a fotót, orrára biggyesztette az okuláréját. Megriadva fedezte fel, hogy mosolyog, ismét érezte mellkasában azt a furcsa nyomást, melytől felgyorsult a lélegzése. Nem látta, de tudta, szemébe visszatért a fény, halványan, pislákolón, ám visszatért.

– Csak a képzeletemben létezik – jelentette ki komoran.

A konyhába indult, már beáztatta tejbe a májszeleteket, csak ki kellett sütni. Elővette a nagy serpenyőt, olajat töltött bele. Hirtelen megfordult, mintha az illatát érezte volna, finom, fahéjas illat, lépteinek finom, puha hangját hallotta, amint mezítláb oson a konyha kövén; majd megdorgálja, hogy vegyen fel papucsot, télen a kő úgy süt, akár a jég.

– Megbolondultam. Teljesen biztos – nevetett hangosan.
A máj sercegett a forró olajban, apró olajcseppek bombái robbantak a tűzhelyen, a csempén, de észre sem vette, forróság áradt a szívéből. Nem hitte el. Az ember nem támad fel. Az csak mese. Szép mese.

Ült a konyhaasztalnál, ette a frissensült májat, de nem volt étvágya; a fotót nekitámasztotta a sótartónak. Azon kapta magát, hogy nem eszik, csak a gyönyörű nőt bámulja, aki mosolyog, szépséges fogsora kivillan, a tekintete nem engedi, rabláncra veri, úgy érezte, soha többé nem szabadulhat.
Este megágyazott, vitte magával a fotót is, az éjjeli lámpához támasztotta. Úgy döntött, meztelenül alszik, ledobta magáról a törölközőt. Elszégyellte magát, a nő a fotón őt nézte. Elpirult. Lekapcsolta a villanyt, gyorsan bebújt a takaró alá. Zaklatott álmokkal üldözte az éj, reggel fáradtan ébredt, amikor kinyitotta a szemét, a fotót látta meg először. Az oldalán feküdt, nem volt kedve felkelni, ezer évig akart ott feküdni, nem akart mást, csak gyönyörködni ebben a mosolyban, ezekben az igézőn szépséges szemekben.

Munkahelyén szótlanul ücsörgött, nem beszélgetett a kollégákkal, néha megmozdította a számítógép egerét, hogy eltűnjön a képernyővédő; színes gömbök lökdösték egymást folyamatosan, teret akartak maguknak. Néha kihúzta az íróasztal fiókját, egy pillantást vetett a fotóra, aztán gyorsan visszatolta a fiókot.
– Elment az eszem – dünnyögte.

Munka után nem volt kedve hazamenni, lődörgött a városban, leült egy park kovácsoltvas padjára, elgondolkodva bámészkodott; a járókelők nem törődtek vele, nem is sejtették, hogy a férfi boldognak érezte magát. Nem látszódott rajta.
Onnantól kezdve minden nap sétált a városban, úgy lépegetett a szürke térburkolaton, a kacskaringózó járdákon, mintha csak lebegne, cipője alig érte a földet, elkerekedett, csillogó szemekkel, mosolyogva nézett az emberekre, akik meglepődve, néha megriadva tértek ki az útjából.

Egyszer összefutnak. Biztos volt benne. Nincsenek véletlenek, Rimbaud az oka, ha nem azt a könyvet keresi, akkor nem borul le az íróasztalról az a sok felhalmozott könyv, akkor nem repül ki a lapok közül ez a fotó, amelyet valójában nem is ő kapott, nem is neki készült, csak valahogyan hozzá keveredett. De nincsenek véletlenek.

Vasárnap volt. Délelőtt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a hófehér papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos összevisszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten szemlélte. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz az élettel, tűzzel fűtött tekintet, de a rajzon már teljes alak volt látható. Egy meztelen nő, lazán, félig ülve, félig fekve, feszes mellek, ágaskodó mellbimbók, csábítón megemelve egyik csípője, kicsit felhúzva lába, szolid szeméremszőrzete megbolondított volna minden férfiembert. A papír majdnem meggyulladt, oly lobogó tűzzel égő vágy sugárzott a gyönyörű nőből. Imádta. Levetkőztette, s ha már levetkőztette, akkor az övé, gondolta. A rajzot bevitte a hálószobába, nekitámasztotta az éjjeli lámpának, meztelenül befeküdt az ágyba. Szerelmes tekintettel bámulta, érezte a vágyat, mely ott remegett gyomrában, érezte az ölelést, a nő édes leheletét, finom fahéjas illatát. Boldognak érezte magát. Aztán elaludt.
Másnap bekereteztette a rajzot, ott őrizte az ágya mellett, mielőtt este elaludt, őt látta, mikor reggel felébredt, az első pillantása rögtön a rajzra tévedt. Még délelőtt lefényképezte, az Ofotértben előhívatta, hogy egy példányban mindig vele legyen a nő. Szerelmes volt belé. Nem tudta, ki ő, azt sem tudta, hogy hívják, hol lakik, de érezte, meg fogja találni egyszer. Nem történhet másképp. Már eleget élt boldogtalanul, már eleget élt úgy, hogy semmi sem jutott neki az élet örömeiből, mintha csak packázott volna vele a Jóisten, megcsillantott valamit, aztán már el is tüntette, azt is visszavette, amit soha nem is adott.
– Már mindig együtt alszunk, édesem – mosolyodott el, mikor este meztelenül bebújt az ágyába.

Hónapokon keresztül tizenhárom és fél centiméterrel suhant a föld felett, imádta az életet, mert úgy érezte, megtalálta, meg fogja találni, akit keres, simogatóbban sütött a Nap, kedvesebben ölelte a szellő, minden édesnek és kedvesnek tűnt.
Munka után leült egy parkban, mosolyogva bámulta az embereket, azon gondolkodott, főzni fog este valami finomat, valami gyorsat, könnyűt; olasz tészta lesz a legjobb, az is rá fogja emlékeztetni.
A szemközti padra leült egy fiatal pár, harminc és negyven közöttiek lehettek, beszélgettek, nevetgéltek, aztán a nő odabújt a férfihoz, vállára hajtotta fejét, ujjaiba fonta ujjait, meg sem mozdultak, csak ültek ott, összebújva. Zavartan elkapta tekintetét, mintha illetéktelenül meglesett volna valakit, mintha mások boldogságába kotnyeleskedett volna bele. Felpattant a padról, elindult haza. Belépett a lakásba, berohant a hálószobába, felkapta a képet. Kétségbeesetten rogyott le a konyhaasztalhoz, úgy érezte, becsapták, aztán rájött, ő csapta be saját magát, egyedül ő bűnös ebben a történetben, mert elhitette magával, hogy még szerethető, hogy még valakinek szüksége lehet rá, hogy még neki is jut valami az életből.
Este befeküdt a kádba, zubogott a meleg víz, ránézett a rajzra, maga sem értette, miért folynak szeméből a könnyek. Semmi nem történt, csak életre kelt egy pillanatra, szépnek látta az életet, elhitte, hogy ő is szép benne. Nem az, nem szép, be kellett látnia. Lezuhanyozott, lefeküdt aludni. Elkerülték az álmok. Nem is mert álmodni. Nem is akart, mert mindig egyre rosszabbnak látszott az ébredés.
Másnap vasárnap volt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos összevisszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten és szomorúan szemlélte. A nő gyönyörű volt, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, de felöltöztette, könnyű fehér ruhát adott rá, olyat, melyben elképzelte. Még mindig vágyakozott utána, nagyon erősen, de érezte, mellkasát sűrű, erős dróttal átszövi a bánat, hogy többé ne jusson be semmi, többé ne jusson ki semmi szívéből.
Nézte a rajzot, gyönyörű; de más öleli, más csókolja, más hajol ölére, más fogja kemény mellét, más oltja vágyát. Mást szeret, nem őt. Rádöbbent, hogy a rajzok sosem kelnek életre, a versek sosem valósulnak meg, bármennyire is szeretné az ember; lehet, hogy járna a boldogság, lehet, csak nem jut.
Fúrt egy lyukat a falba, felakasztotta a képet a képszögre. Gyönyörű volt a nő.
Kiült a teraszra, öntött magának egy pohár száraz vörösbort, nem gondolt semmire, csak bámulta réveteg a nyíló rózsákat s ahogy a pampafű karcsú levelei táncolnak az észrevétlen nyári szellőben. Már nem hallotta a szívdobbanásait, már nem lüktettek az erek, nem mozdultak az izmok. A ceruzák némán feküdtek – tűhegyesre faragva – dobozukban, a szekrény sötétjébe száműzve.

(Fotó: művészház.com)

Dominus vobiscum (Et cum spiritu tuo)

Katkovics Rozália sokáig szöszmötölt a zárral, a kulcs sehogyan sem akarta elfordítani a zárnyelvet, míg többszöri próbálkozás után hangos kattanással mégis megadta magát. A plébánia hűvös levegője jól esett az öregasszonynak, a hosszú tél után rögtön a nyár zuhant az emberek nyakába, harminc fokkal, porral, égető napsütéssel.

– Feje tetejére állt a világ, a tavasz elveszett, ellopták, kiírták az alkotmányból, tán még a Bibliából is – morgolódott halkan, nehogy megijessze Szentpéteri atyát, ezt a drága jóembert, szívének örök szerelmét, földi életének bearanyozóját, egyetlen gyermekének apját.

Karda Barnabás lenyelte az utolsó falatot. Avas szalonna. Száraz kenyérrel. Ritka kincs így együtt. Az utolsó vacsora. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Egy mosoly hullott alá az arcáról, akár egy megsárgult falevél, lassan pörögve ért földet, s mögötte nem sok maradt. Mindenre emlékezett. Fratres, agnoscamus peccata nostra, ut apti simus ad sacra mysteria celebranda. Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait! A kalapács súlyosnak tűnt, túl nehéznek érezte, vagy csak ő volt már nagyon legyengülve, a plébánia ablakán át bekukucskált a szélben bólogató diófa, a lombkoronáján átbukdácsoló aranyló napfény festett a falra ünnepi árnyalatokat.

– Atyám! A fájdalom megtisztítja a lelket és az elmét, akár a tisztítótűz, kiégeti a kétséget mindörökké. Mondjuk együtt, atyám: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.

Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű; és minden általa lett, értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből.

Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett.

Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.

Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik; akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával.

Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.”

Ugye, jól mondtam, atyám? Mint régen, ministráns koromban. Hiba nélkül. Nem mondta velem, atyám. Jaj, persze hogy nem, hiszen beragasztottam a száját azzal a széles, barna ragasztószalaggal. Jól ragad. Biztonságos. Nem jön le könnyen.

Dominus vobiscum. Et cum spiritu tuo. Atyám, bűnös lélek vagyok, tudom. Sokat hallottam, oly sokat, hogy én magam is kezdtem elhinni, pedig nem gondolnám, hogy rossz ember lennék, csak – azt hiszem – nem vagyok elég jó. Hittem én, atyám, hittem, s ez lett belőle. Vadság, elhagyottság, kín, gyűlölet. Nem is értem, hogyan történhetett ez meg, bár Isten útjai kifürkészhetetlenek, az ember útja nagyon is belátható, még ha nem is megérthető mindig, olyan, akár a vadszőlő, kanyarog mindenfelé, beborít mindent, míg végül eltűnik a látóhatár. Igen, atyám, tudom én, a halál megváltás a sok szenvedés után, de nem értem, Isten miért és hogyan büntet, egyiknek korbács jut, a másiknak meg tejjel, mézzel folyó Kánaán. Biztosan nem én vagyok az első, aki ezt kérdezi, de bevallom őszintén, megingott hitem Isten igazságosságában. Fáj, atyám? Igen. Elhiszem. Amikor szétszakad a hús, az inak elpattannak, akár egy gitárhúr, a porcok recsegve törnek apró darabokra, kifröccsen a vér… Igen, atyám, az fáj, bár a fizikai fájdalom talán semmiség ahhoz mérten, hogy a lélek mennyire tud fájni. Persze én megbocsátok. Ebben jó vagyok, nagyon jó, tiszta szívemből tudok megbocsátani, semmi harag nem marad utána szívemben.

Magának is megbocsátottam atyám. Ugye, emlékszik? A meztelen fotók a sekrestyében. Fáztam, dideregtem, de a festőművésznek kellettek azok a fotók, az új oltárképhez, Isten dicsőségére. Ugye, atyám? Csak hétéves voltam. És elhittem. Ez is az én bajom, hogy mindent elhiszek, meg hogy mindent megbocsátok.

Negyvenkét éves vagyok. Hajléktalan, munkanélküli, se feleség, se család, se gyerek, se élet. Mintha kirabolt volna Isten, mielőtt még adott volna valamit. Emlékszik, atyám, mit is mondott? Isten majd megsegít. Én meg elhittem. Elhittem, hogy segít. Hittem magának, atyám, hogy meglelem a párom, a társam, nem jelent semmit, hogy vékony szálú, vörös hajam a szemembe lóg, hájas a hasam, vézna a karom, görbe a lábam, savósan szürke a szemem, vékony és színtelen a szám, kampós az orrom. Nem számít, hogy csak bolti eladó vagyok, nincs vagyonom, nincs pénzem, nincs semmim… Isten majd megsegít, csak légy türelmes, fiam, mondogatta.

Tudja, atyám, egyszer elfogy a türelem. Megértettem, a világ nem a tökéletleneknek, a gyengéknek való hely, mert a tökéletlenek és gyengék elpusztulnak, vagy rabszolgák lesznek, mert a tökéletlenekből és gyengékből hiányzik az akarat. Az életre. A nevetésre, a boldogságra, hiszen állandóan azzal kell szembesülniük, hogy a tökéletesek és erősek uralják a világot, hiába a szeretet, az erkölcs, a békesség, a tisztelet. A világot nem érdeklik ezek a fogalmak, atyám, a világ kisebbik része el akarja hitetni a világ nagyobbik felével, hogy az élet szar. Mindenki el akar hitetni valakivel valamit, s a végén valaki mindig rosszul jár. Olyan nincs, hogy mindenki jól járjon, Olyan csak a mennyországban lehetséges, vagy a mesékben. De én már köpök a mennyországra is, meg a mesékre is.

Ez a szög nagyon hegyes, atyám. Gyorsan átszalad a húson, s még a csonton is, ha útjába akad. Acélszög. Kemény nagyon. Nem görbül meg. Szerencsére, mert ha meggörbülne, ki kellene húzni, s az felesleges fájdalommal járna. Felesleges fájdalomra nincs szükség, csak ami jár. Ami a szenvedéshez kell. A bűn mértékéig.

Amikor meghalt anyám, sokat jártam templomba. Ugye, emlékszik még, atyám. Gyakran beszélgettünk. Ma már tudom, hazudott nekem. Anyám sose szeretett engem, nem is az ő gyereke voltam. Apám halálos ágyán bevallotta. Csak a mostohám volt. S maga ezt tudta, atyám, mégsem mondta el. Engedte, hogy szenvedjek, hogy sírjak, hogy szeressem. Pedig anyámat szerettem a legjobban. Apám alkoholista volt, s mikor részegen hazatámolygott a kocsmából, mindig felébresztett, akár hajnalban is. Maga mellé térdepeltetett a konyhában, s imádkoztunk. Néha egészen reggelig. Ha nem mondtam elég hangosan az imát, akkor megpofozott. Néha a nadrágszíjjal vert véresre, mert szerinte nem szerettem és nem tiszteltem eléggé Istent, mert képes voltam elaludni. Ritkán anyám ki tudott menteni a karmai közül, máskor őt is megverte, s hárman imádkoztunk hajnalig a konyha hideg kövén térdepelve, míg apám ki nem józanodott, vagy el nem aludt.

Amikor a tenyér közepén átmegy a szög, s nekiütközik a fának, majd átszakítja a rostokat, akkor sikoltó hangot ad ki. Talán a vértől. Talán a fától. A fene sem tudja. Persze sokkal jobban fáj, ha a szöget a lábfejbe ütik. Hosszabb úton halad az élő szövetben, hogy az idegszálak akadálytalanul érzékelhessék a bűnt, s utána a bűnbocsánatot.

Szerettem az Erzsit. Az életemet is odaadtam volna érte. Övé lett a szüzességem, a hitem, a szerelmem. És a pénzem. Mindent megvettem neki. Olyan volt az ágyban, akár egy tüzes kanca. Persze nem tudom, hogy milyen lehet az ágyban egy tüzes kanca. Mindent megvettem neki. Aztán elfogyott a pénzem. Azt mondta, tud ő szerezni, vannak ismerősei. Csak egy papírt kell aláírnom, s apródonként törleszthetem. Szerettem az Erzsit. Olyan tökéletes feneke volt, mint egyetlen nőnek sem. És nem volt szégyenlős. Mindenre megtanított. Aláírtam a papírt. Igen, atyám. Szerettem az Erzsit. Egy nap nem tudtam otthon bemenni az ajtón. A kulcs nem nyitotta a zárat. Talán elromlott. Azt gondoltam, hogy elromlott, mert annyi minden el tud romlani, szinte észre sem vesszük. Erzsi nyitott ablakot.

– Mi van, hájpacni? – kérdezte, s nevetett. Hangosan, tele szájjal, ragyogó fogsorral, amiért nagyon tudtam szeretni. Aztán közölte, én már nem lakom ott, a ház nem az enyém. Aláírtam a papírt. Ha nem fizetek, nem ott lakom. Szerettem az Erzsit, aki nevetett rajtam, s megvetően vágta oda, hogy tűnjek el. Már nem ott lakom.

Igen, atyám. Az ember gyakran téved. Az ember vak és süket. Mert vak és süket akar lenni, s nem akar belegondolni a következményekbe. Senkit sem hibáztatok én ezért. Én írtam alá a papírt. Mentem mindenfelé. Senki sem segített, csak néztek rám, mint egy leprásra. Senki sem segített.

Éjszakánként sétáltam a parkban, nappal dolgoztam a boltban. Aztán azt mondta a főnököm, hogy kirúg. Büdös vagyok, és udvariatlan, türelmetlen a vásárlókkal. Elmeséltem neki az Erzsit. Nagyon szerettem, de nincs hol fürdenem, nincs hol kimosnom a ruhámat. Ruhám se nagyon volt, az Erzsi semmit nem adott vissza nekem. A főnököm kirúgott. Büdös vagyok. Mondta. Majd nem leszek az. Mondtam.

A telek szörnyűek voltak. Télen csak fázni lehet. Egyszer majdnem meghaltam. Megvertek. Huligánok. És nevettek rajtam, mint Erzsi. Teli torokból. Beledobtak a szemetes konténerbe. Két napig szinte mozdulni sem tudtam. Senki sem segített. Ilyenné lett a világ. Pedig imádkoztam. Nagyon nagy akarattal és hittel. Atyám. Maga sem segített, pedig azt hittem, befogad, lesz hol laknom, beleülhetek végre nagy fehér sarokkádjába, s lecsutakolhatom magamról illatos szappannal és forró vízzel a szennyet, a koszt.

Nem félek a haláltól, atyám. De már nem imádkozom. Már nem.

Kormos nyomozó nyűgös volt, egész éjszaka nem aludt, égett a gyomra, a kapitányság melletti patika meg még nem nyitott ki. Nyüzsgött a város, okádta magából a bűnt és az erőszakot. Szentpéteri atyát a mentők már hordágyra tették. Tele volt ragasztgatva „Leértékelt áru” feliratú sárga címkékkel. Az idős papnak remegett a keze, a nyomozó nem tudta eldönteni, hogy a fáradtságtól-e, vagy a félelemtől. A tűzoltókat várták. A pap magához intette.

– Nyomozó úr. Nem bántott, jó gyerek, csak rosszul alakult az élete. Nem is tudom, mi lesz vele. Végig beszélt hozzám, de nem tudtam neki válaszolni, mert beragasztotta a számat. Aztán szöget vert a tenyerén át az asztal lapjába. Régi, vastag tölgyfaasztal. Majd a lábfején át a padlóba. És már régóta nem szól egy szót sem, csak bámul maga elé. Azt hiszem, már Isten előtt van a lelke. És engem vár. Hogy válaszoljak a kérdéseire. Az összes kérdésére. A legjobb tudásom szerint. 

– Jaj, Istenem! – remegő kézzel vetett keresztet. – In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.

Fotó: Pixabay

Hazám

Gyomoktól uralt

fura tájék,

hol cinikus

plakátmosoly

hizlal uradalmat,

és keserű csönd

ízleli a zsíros

kenyeret

vagy szárazat,

hol uram-bátyám

mondja ismét:

ki az úr és

ki paraszt,

hol gyomoktól

felvert megint a

magyar ugar,

hol félelem

teremt szolgát,

s Mammon

csatlóst,

hol háború

dúl, „fényes”,

pedig rozsdás

a kard,

hol sötét

terjeng,

s rézből van

az arany,

hol mesterséges

árkokban

szennyes lé

hömpölyög,

s kettéhazudott

ország

sírva vigad…

Gyomoktól uralt

fura tájék lettél,

hazám…

Szűk mezsgyén

Gyűlölte férjét, legszívesebben belevágta volna a nagy kést, amely a konyhaszekrény felső fiókjának baloldalán lapult, de soha nem volt elég bátorsága megtenni. Nem volt elég elszánt, csak megkeseredett, pedig már nem merültek fel benne erkölcsi aggályok, a hosszú évek alatt ránehezedő gyűlölet lélegezni is alig engedte. Valójában nem tudta megmondani, mi is a baja, csak azt érezte, ráomlanak a falak, betemetik, és soha senki nem talál rá, pedig arra vágyott, hogy végre valaki rátaláljon.

A pacal már rotyogott a lábasban, utálta, az illatát is, ez volt férjének egyik kedvenc étele. El sem tudta képzelni, mi lehet jó ebben az undorító marhabendőben.

Még este hatot sem ütött a nappaliban lévő falióra, amikor elkészült a vacsorával.

Férje türelmetlenül ücsörgött az ebédlőasztalnál, ő meg – akár egy cseléd – felszolgálta az ételt, az asztal közepére helyezte a hatalmas, gőzölgő lábast, amelyben a redős, bolyhos, hosszú csíkokra szeletelt pacaldarabok úgy tekergőztek, akár a megelevenedett mérges kígyók.

Férje azonnal púposra szedte tányérját, kovászos uborkát és kenyeret tömött minden falathoz.

Nézni sem bírta, gyorsan átöltözött, már nagykabátban visszalépett az ebédlőbe, hogy közölje, átmegy az anyjához, mint minden este, amikor már megetette a családot, és ők böfögve, kövéren, folyósan ott röfögtek a kanapén hátradőlve, bámulva a televíziót, az étkezőasztal székeire felrakva büdös lábaikat.

Reménytelenül keserűnek és megváltoztathatatlannak látta az életét. Csak a fejét dugta vissza az ajtófélfánál, hogy köszönjön. Férje bal kezével saját torkát szorongatta, feje vérvörös volt az erőlködéstől, a fuldoklástól, másik kezével – meglátva feleségét – széles mozdulatokkal kalimpált, mintha az állomásról kiguruló vonat után integetne. Hirtelen felugrott a székről, lépett hármat, még mindig saját torkát szorongatta, majd megpördült tengelye körül. Az asztalon lévő edények és evőeszközök csörögve táncoltak, amint zuhanás közben fejét becsapta az asztal szélébe.

Csak egy órát volt távol, mint mindig.

– Pacalisten, köszönöm! – hajtogatta hazafelé egész úton. Örült annak, hogy a gyerekek nem voltak otthon. Még biztosan ott fekszik a padlón, élettelenül, véglegesen megfulladva, torkában azzal az undorító, redős, bolyhos, hosszú pacaldarabbal.

Feszülten, darabosan kapkodta lábait, hálát és megnyugvást kellett volna érezni, a felszabadulás, a megszabadulás őrjítő boldogságát, de ehhez szüksége volt a bizonyosságra. Látni kell férjét ott, a padlón fekve, mozdulatlanul. A sötétség szorongatta a karcsú utcai lámpákat, lépteinek halk koppanása is bizonytalan félelemmel ütődött a házfalaknak, mintha attól tartana, a lépések ritmusa elárulja másnak is a titkot.

Az előszobába belépve letépte magáról a kabátot, idegesen rúgta le lábairól cipőit, az egyik tompa puffanással csapódott a cipőszekrény ajtajának.

Az ebédlőben nem volt senki. Gondolatai, akár a vadlovak, zabolátlanul, izzadt-habosan vágtattak, nem tudta visszafogni, csitítani őket. Ez a különös patazaj, ez a mindent elsöprő dübörgés félelemmel töltötte el.

Abban reménykedett, a gyerekek hazaértek, értesítették az orvost, a mentőket, talán épp most vannak a kórházban.

A pinceajtó nyers csattanással becsapódott. Néhány pillanatig azt hitte, infarktust kapott, elfogyott a levegő, sötétvörös köd gomolygott szeme előtt, mellkasába mintha dárdát döfött volna valaki.

– Talán ott lehet lent! A fuldoklástól eszét vesztve rossz ajtót választott, most ott fekszik lent kitört karral, lábbal, nyakkal a pince poros, koszos padlóján. Mit szólnak a mentők, az orvos, ha ilyen mocsokban találják meg?

Félőrült állapotban tépte fel a pinceajtót, a villanykapcsoló felé nyúlt, már lépett is le a lépcsőn. A fakorlát, melynek teljes testsúlyával nekizuhant, kitört, a lépcsőkorlát csonkja átszúrta combját. Teste alsó fele a lépcsőn, felsőteste, feje a pince padlóján feküdt. Nem érzett fájdalmat, a vér langyos óvatossággal csorgott végig a combján, eláztatta bugyiját, szoknyáját, blúzát.

Nem érzékelte az időt, egy utolsó, sercegő lobbanással a pincelámpa izzója kiégett, a sűrű, sárszerű sötétség elöntötte a helyiséget.

Hosszan, mélyen, egyenletesen lélegzett, pontosan úgy, ahogyan az ember este, lefekvés után az ébrenlét és az álom szűk mezsgyéjén kóborol, épphogy hallva a külvilág valós zajait, épphogy látva már az álomképeket, gyakran összekeverve a kettőt.

Valami felvillant, de már nem tudta eldönteni, a szűk mezsgye melyek oldalán is áll.

Fájdalom

Végigviharzott a taps a hatalmas előadótermen, visszacsapódott a fényes üvegtáblákról, hogy végül erejét veszítve, mint fényes, csendesen csepergő őszi eső, az emelvényre szóródjon.

Mosolyogva fürödtem a népszerűségben. Teljesen úgy éreztem, mintha korhadó, öreg csontjaimból, megkeményedett, meszes ereimből egyik pillanatról a másikra kisöpörte volna a felhalmozódott biológiai szemetet, az elmúlt évtizedek önpusztító mocskát, az olykor letargiába könyöklő reménytelenséget a siker.

Akkor – mégha csak néhány percre is – fiatalabbá változtatott, felszabadította leláncolt erőtartalékaimat, édesebb volt a méznél, csábítóbb egy csábító nőnél. Végre vége a szardíniásdobozba zárt, munkamániás rabszolgaságnak. Valójában semmiféle fennkölt gondolat sem homályosította el elmémet, egyszerűen csak örültem a felém áradó elismerésnek, és persze, a megkeresett (már régóta vágyott) rengeteg pénznek.

Elhatároztam, az elkövetkező néhány hétben az elmulasztott összes vad élvezetet a magamévá teszem, utazgatni fogok, esténként jó borokat kortyolgatok, tán még egy-egy röpke flörtre is kapható leszek, könyvet, újságot, előadótermet pedig látni sem akarok egy darabig.

Túlságosan belelovaltam magamat a (hirtelen nyakamba szakadt) gondtalan tervezgetésbe, mert semmi kedvet sem éreztem az ilyenkor szokásos, ám elkerülhetetlen gratulációk fogadásához. Taszított a sok izzadt tenyér, az erőtlen, nyálas mosollyal körített kézfogás. Ehhez már tényleg öregnek éreztem magamat.

Akkor döbbentem rá, mennyire bezárkóztam az utóbbi időben. A barátok elhaltak vagy elköltöztek mellőlem minden elfogadható emberi közeget elmúlásra kárhoztató távolságba, a munkakapcsolatok soha nem fertőződtek meg kellemes vacsorákkal, éjszakába nyúló eszmecserékkel, netán önfeledt ölelkezésekkel a gyengébb nem képviselőivel.

– Mentsen meg, könyörgöm – karoltam bele hirtelen csinos kolleganőmbe –, nem akarok találkozni azzal a felénk törtető pasassal – jeleztem egy esetlen fejmozdulattal  a tőlünk még legalább öt méterre a lábak, karok, izgágán hullámzó testek gyűrűjén ügyetlenül áttörni igyekvő magas, kövér, kopaszodó férfi felé.

Amikor legutóbb találkoztam vele, kirúgott az irodájából az a szemét, mint egy öreg, bolhás kutyát.

Még az egyetemről ismertem Gallai Gézát, nagy szoknyapecér, duhaj aranyifjú hírében állt. Az állampárt magas polcán csücsülő papa pénzével és kapcsolataival a háta mögött szinte mindent szabad volt neki. Végigbukdácsolta az öt évet, de a végén csak belecsusszant zsebébe a diploma.

Azt a találkozást a pazarul berendezett irodájában soha nem felejtem el. Bámult rám azokkal a hidegen kék szemeivel, ingatta a fejét jobbra, balra, a fene sem tudhatta, mi járt abban az elfajzott koponyájában. Aztán felállt óriási tölgyfaíróasztala mögül (én hülye, felpattantam, akár egy jól nevelt öleb), lekezelően vállamra tette hatalmas, kórosan fehér kezét, és egy rafináltan megfogalmazott körmondat álcája mögé bebarikádozva magát, finoman az ajtóig tuszkolt.

Már tudtam, semmi nem lesz a támogatásból, egyetlen huncut vassal sem fog segíteni, adjam ki a könyvemet, ahogyan akarom, a hatalom nem tart rám igényt, sőt! A dühtől felforrt agyam úgy érzékelte szabatosnak tűnő mondatait, mintha egy lovas bandérium száguldott volna felém kihúzott karddal.

Néhány másodpercig úgy hittem, egy véletlenszerű tér- és időháborgás visszarepített a rendszerváltozás előtti időkbe, amikor ésszerűtlen megalázkodásra kényszerülve kellett kikönyörögni bármiféle támogatást. Hirtelen megszólalt a mobiltelefonja.

– Dögölj meg – gondoltam magamban; menekülésre fogtam a dolgot, nehogy olyat mondjak vagy tegyek, amit később még megbánnék. Sosem tudhatja az ember.

– Ugye, megbocsátasz! Viszontlátásra – mondta lagymatag kézszorítás kíséretében. Udvariasan, de végérvényes határozottsággal kipenderített a folyosóra.

– Soha, soha! – sziszegtem megvadultan magam elé –. Soha nem bocsátok meg neked, egyszer még mindent visszakapsz tőlem – dühöngtem hangtalanul. Aztán félhangosan felröhögtem, teljesen olyannak tűnt a helyzet, mintha valamelyik brazil szappanopera képkockáit látnám, amelyben én vagyok a főhős, aki az egész világ ellen hadakozik. Nagyon megindító volt.

A nőknek olyan képességeik vannak, amelyeket férfiésszel megáldva (vagy megverve) fel sem lehet fogni. Csinos kolléganőm, aki kivételes ösztönöktől vezérelten egy perc alatt kivezetett az előtérbe, rögtön megérezte, miről lehet szó, semmit nem kérdezett, a kabátomat és a kalapomat is előkerítette, ami nekem eszembe sem jutott. Erre csak egy nő képes, ezt be kellett vallanom magamnak. Odakint mínusz tíz fok, térdig érő hó, nekem viszont csak a menekülésen járt az eszem. Nyilván egészen a fagyhalálig.

Nagyon fáradt voltam, leginkább egy forró fürdőre, egy pohár tokaji borra és egy jól megtömött pipára, a pipadohány ízére és illatára vágytam, de azon az estén még egy előadás várt rám.

Előző nap irodám ajtaján erőteljesen kopogtatott valaki, morcos lettem, mert kizökkentett elalvás előtti állapotomból. Elmehettem volna haza, már nem volt több előadásom az egyetemen, egyetlen hallgató sem jelentkezett be hozzám, hogy újabb és újabb hibbant kérésével felmérje az ingerküszöbömet, de nem akartam hazamenni. Gyűlöltem a telet, a téli napokat, a téli délutánokat, de főleg a téli estéket nem nagyon bírtam elviselni egyedül. Ücsörögtem hatalmas lakásomban, az újság kiesett kezemből, könyvet látni sem akartam, mert nem bírta a szemem a lámpafény melletti olvasást; rettenetesen vágytam valami másra. Magam sem tudtam igazán, hogy mire.

Egy alacsony férfi lépett be az ajtón, sötét kalapját a kezében tartotta, határozottan jó szabású, végig begombolt fekete télikabátja alól elővillant érdekes mintázatú, nyersen vad, tiszta alapszínekből komponált nyakkendője.

Az egész teremtmény még feltűnően megemelt cipőtalpai ellenére sem lehetett százhatvan centiméternél magasabb. Az arcbőre élettelenül sárgának látszott, szeplőkkel megszórt széles pofacsontjai furcsa ívben görbültek kifelé mély szemgödreiből, fogai ritkák és – valószínűleg a mértéktelen dohányzásnak köszönhetően – erőteljesen elszíneződöttek voltak. Gyér, vöröses árnyalatú, egyenes szálú haját csontos koponyáján széles elválasztás keresztezte. Mintha vonalzóval rajzolta volna meg, minden hajszál az erőszakos ráhatásnak köszönhetően megtartotta helyét.

Sejtésem szerint könyvelő lehetett, netán egy kibukott teológus, aki alkalmatlannak bizonyult a tanok tökéletes befogadásához. Ennél rendesebb szakmát nem tudtam elképzelni neki. Sovány, madárcsontú törpeként jelenült meg előttem ez a férfi, akiről úgy véltem, még egy kalapácsot sem képes egészséges elszántsággal megmarkolni.

Igyekeztem szigorú képet vágni, bár a látvány, az összhatás tisztességtelen nevetésre ösztökélt. Egy ripacs állt előttem, aki szerepét roppant komolyan vette, de a mesterkélt eleganciával, a hűvösen értelmetlen komorsággal palástolni próbált belső feszültség, a görcsös akarás már az első pillanatokban hiteltelenné tette az előadást.

Kicsit elszégyelltem magamat, gyakran előfordult velem ez, a furcsa fizimiskákból sokszor igyekeztem kitalálni, vajon miféle lélek lakhatja az adott testet. Olykor gondolatban rövid gúnyneveket ragasztottam beszélgetőtársaimra. Ritkán tévedtem, ám mindig szégyenérzet fogott el, amikor gúnyos némasággal vigyorogtam mások – olykor szerencsétlennek tűnő – testi (vagy szellemi) adottságain, mintha csak a Jóistennel komáznék, és próbálnám megerősíteni az ő kifürkészhetetlen cselekedeteinek megmagyarázhatatlan okait. Ilyenkor magamban bűnbocsánatért esedeztem, de – úgy hiszem – mindhiába.

Másnap este nyolcra beszéltük meg a találkozót. Azt ígérte ez a furcsa kis ember, autót küld értem. Ácsorogtam a hidegben, alig múlt nyolc óra, amikor egy rozzant, sötét Volvo kanyarodott a járdaszegély mellé. A Törpe integetett ki mosolytalanul a lehúzott ablakból, majd kipattant a kocsiból, szélesre tárta előttem a hátsó ajtót.

Az autóban szerencsére meleg volt, így némiképpen megenyhültem, amiért egyetlen szót sem szólt, még köszönni sem köszönt, csak betessékelt a járműbe. A sofőr tökéletes ellentéte volt kellemetlen ismerősömnek, feje a Volvo tetejét súrolta, széles háta szinte eltakarta előlem a kilátást, kerek fejét fülére húzott fekete sísapka takarta el. Dromedár. Igen, ez az őt megillető gúnynév. Elégedetten dőltem hátra a kopott ülésen, amikor felfedeztem a mellettem ülő alakot. Rajta is olyan fekete sísapka volt, mint Dromedáron, ám vele ellentétben nyeszlett, görbe hátú, kampósorrú kis fickó volt, aki kifürkészhetetlen félelemtől gyötörten bámult bele a világba. Lelkes hallgatóságom lesz ma, gondoltam elkomorodva, és abban bíztam, hátha háromnál többen kíváncsiak az előadásomra.

A kocsi, megfarolva a havas úton, nagyot döccenve, hirtelen állt meg. Kinyílt az ajtó, legnagyobb megdöbbenésemre egy sötét pisztolycső torkolata meredt a két szemem közé.

– Szálljon ki gyorsan, és semmi hősködés, mert azonnal lelövöm, mielőtt még egyet szólna – közölte hűvösen Ripacs (akinek egyébként Köteles Edgár volt a tisztes polgári neve), miközben idegesen szétnézett. Senki nem járt az utcán. Kiabálnom kellene, hátha meghallja valaki, morfondíroztam, de lehet, hogy ez az eszelős tényleg azonnal lepuffant. Tanácstalanul kikászálódtam az autóból, lázasan dolgozott az agyam, de egyetlen használható ötlet sem jutott az eszembe. Én egy egyszerű egyetemi tanár vagyok, nem akcióhős, fogalmam sem volt, ilyen helyzetben mit kellene, egyáltalán mit lehetne tenni. Az én világomba nem fért bele ez a játék. Álltunk a saját házam kapujában, kezemet a kabátomba süllyesztettem, szorongattam a hideg kulcscsomómat, nem akartam elhinni, ami velem történt. Csak nem képzelik, hogy én fogom beengedni őket a saját kulcsommal a saját lakásomba, hogy a legkisebb ellenállás nélkül mindent felpakoljanak? Nem, erre nem vagyok hajlandó. Nem ezt képzelték.

Dromedár elkapta a bal karomat, a kapu felé taszigált. A nyeszlett emberke kulcsokat húzott elő a nadrágzsebéből, néhány másodperc múltán már az előszobában toporogtunk.

Ez egy rablás, állapítottam meg, egy nagyon jól előkészített rablás. Kezdtem félni. Alig hittem, a félelemnek sós íze van. Akár a túlsózott kaviárnak. A szívem a torkomban dobogott, igyekeztem rávenni magamat a folyamatos gondolkodásra, de képtelen voltam másképpen megfogalmazni azt, hogy a szívem a torkomban dobog. Tompán, összepréselve a légcsövemet, lefelé szorítva gyomromat.

Kedvenc karosszékem a nappali közepén állt, minden bútort szorosan a falhoz tologattak. Napközben bizonyára járhattak már itt. A karosszék mellett egy lánghegesztő-palack állt. Ezek a rosszfiúk tévedtek, sem széfem, sem páncélszekrényem nincs. Semmi nem volt szétdúlva, mintha csak engem vártak volna, hogy kényelmes karosszékemben ücsörögve elmeséljem nekik, mit és hol találnak.

Dromedár a karosszékhez vezetett, egyetlen durva mozdulattal leültetett, valahonnan kötelet kerített. Először a kezeimet kötözte a karosszék karfájához, majd a bokámnál a lábamat a fotel lábához hurkolta. Felszisszentem a fájdalomtól. Kicsit végezhetné finomabban is a munkáját, megértek én mindent, egy betörőnek az a dolga, hogy betörjön, egy rablónak pedig, hogy raboljon, de úgy gondolom, ha nem muszáj, felesleges durvának lenni.

– Kedves uraim, erre semmi szükség, nem fogok kiabálni, elszaladni sem, mindent elmondok önöknek. Könnyebben megtalálják az értékes holmikat, ha én vezetem körbe önöket, mintha mindent fel kellene dúlni.

A széles ragasztócsík az egyik fülemtől a másikig húzódott, néhány pillanatig azt hittem, nem kapok levegőt, bár ezt nyilván az ismételten rám törő félelem miatt érezhettem. A ragasztónak émelyítően kellemetlen íze szinte a gyomromig hatolt, erőteljes hányinger kerített hatalmába. Leragasztott szájjal azonban nem lehet hányni. Meg fogok fulladni, zakatolt agyamban ez az egyetlen mondat, mely hisztérikus rohamot váltott ki belőlem. Vad erőlködéssel igyekeztem a fotel karfájához kötözött csuklómat kiszabadítani. Aztán elfogyott a levegőm, húsomba még mélyebben bevágott a durva zsineg, az orromon keresztül alig jutott elegendő oxigén a tüdőmbe. Vörös és sötét karikák táncoltak a szemem előtt.

A három férfi egymáshoz egészen közel hajolva beszélgetett valamiről, Dromedár széles vigyorral az arcán elindult az emeletre vezető lépcső felé, társa pedig a konyha felé vette az irányt.

Ketten maradtunk a nappaliban. Fekete öltöny és fekete ing volt rajta. Elmosolyodott, ettől a mosolytól azonban a hideg szaladozott a hátamon. Nem tudtam, mi vár rám, de nem is akartam tudni. Valaki megmenthetne végre. Legalábbis ébresszen fel.

– Olvastam a legutóbbi könyvét. Nem tetszett. Sőt. Felháborított – nézett rám áthatóan jeges tekintetével a férfi. – Tudja, én valamilyen módon hívő ember vagyok, nagyon sértett az, amit ön állít.

Végem van, hajtottam előre kicsit a fejemet. Ez a férfi nem a festményeimet, az aranyórámat akarja. Neki én kellek. Ez egy olvasott rabló.

– Ön azt állítja a könyvében, csak a jó és a rossz ember kategóriáját kell megkülönböztetni, nemtől, fajtól, vallási hovatartozástól függetlenül. Nem elfogadható a kicsit rossz vagy kicsit jó ember fogalma, mert óhatatlanul megbocsáthatónak tűnik ez által minden kisebbnek vélt bűn. Ön szerint a gondolkodás, a cselekvés és annak következményei irányítják a világ folyását, amelyben mindenkinek létező felelőssége van – folytatta az apró ember egyre jobban beleforgatva magát saját hangjának és gondolatainak örvényébe. Engem is magával akart rántani. – Ám én úgy hiszem, a tett, a cselekvés fájdalommal jár, a fájdalmat nem mindenki képes elviselni. De a fájdalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, tisztelt uram, nem csak fizikai fájdalomérzettel jár. A lélek és a szellem olykor súlyosabb kínokat áll ki, mint a test. A meghasonlás önmagunkkal, helyzetünk kilátástalansága rádöbbent a valóságra, felnyitja a szemünket és könnyeinken keresztül kell látnunk, nyomorúságunkért ki is igazából felelős. Hazafinak tartom magamat és tudom, kik a nemzet ellenségei, kik a nemzet árulói. Tudom, hová kell állnom, mit kell tennem, mikor kell harcolnom a magam módján, a magam eszközeivel. Éppen az olyan áltudósok nyitották fel a szememet elvakult liberális ömlengéseikkel, mint maga is, akinek fogalma sincs a valóságról. Mert maga nem is tudja, nem is tudhatja, hogyan is élnek emberek százezrei ebben az országban. Magának fogalma sincs arról, hogy vannak olyanok, akik az éhhalál küszöbén is tudják és tudni is akarják, hová születtek, és ezért mivel tartoznak hazájuknak.

Rettegés lett úrrá rajtam. Ez a férfi hidegvérrel ki fog végezni engem. Egy könyv miatt. Egy könyv miatt – az ő fogalmai szerint – közellenség lettem. Pedig nem tudhatja, ki vagyok, honnan jöttem (jöttem-e egyáltalán, vagy itt születtem), nem érdekli, ki az anyám, ki az apám, miben és kiben hiszek, megeszem-e a tökfőzeléket, a nőket vagy a férfiakat szeretem-e. Semmit nem tud rólam, csak olvasta a könyvemet, én meg most itt ülök egy karosszékhez kötözve, hallgatom saját halálos ítéletemet, miközben megvédeni sem tudom magamat, mert beragasztották a számat.

– A fájdalom lobogó tűz, megtisztítja a lelket, kiüríti az elmét, a káros gondolatok mindörökre eltűnnek. Ezt önnek is meg kell tapasztalnia, professzor. Nem halhat meg úgy, hogy ne tiszta szívvel, ne kitágult elmével térjen meg istenéhez. Ha egyáltalán van magának tisztességes istene.

Gyufával meggyújtotta a hegesztőpisztolyt. Lekapcsolta a villanyokat. A kékes láng lidérces fénnyel világított, lassan, imbolyogva közeledett felém. Hatásvadász trükknek tűnhetett volna az egész, de tudtam, ez nem vicc. Magamban imádkozni kezdtem, hogy ez az őrült ne a szememet égesse ki. Nem mintha más testrészem megégetése kellemesebb élmény lenne. Anyám jutott eszembe, aztán a lányom, aki most valahol Los Angelesben lehet. Előtte nap beszéltem vele. Sikerültek a vizsgái. Még egy év és végez az egyetemmel. Még egy év. Legalább egy nappal szerettem volna idősebb lenni.

– Ugye, fél professzor? Remélem, hogy fél. A félelem nagyon jó. Feltárja az elme legrejtettebb zugait, hogy felbugyogjon az igazság. Néhány perc múlva maga is másképpen fogja látni a világot. Maga is rendért fog kiáltani. Erős, határozott rendért, ahol mindenki tudja, hol a helye, mi a feladata, minek mi az ára. Hiszen mindennek és mindenkinek ára van, professzor úr, ezt bizonyára ön is jól tudja, csak a megfelelő árat kell mondani. Akinek fizetni kell, az pedig fizessen.

A combomon felizzott a nadrág, a vörösen lángoló, rácsozatba rendeződött szövetszálak csak néhány tizedmásodpercig álltak ellen a lánghegesztő rohamának. Éreztem az égő hús szagát, a fájdalom óriási, kiélezett csatabárddal csapott az idegrostjaimba. Üvöltés helyett csak macskanyávogáshoz hasonló hangok szűrődtek ki a ragasztószalag mögül. Mindent elismertem, mindent bevallottam, mindent aláírtam volna, csak hagyja abba végre. El akartam ájulni, azt akartam, taszítson el az öntudatom magától, merüljek bele a sötétségbe, ha muszáj, haljak meg. Abban a pillanatban nem érdekelt a szabadság felkent eszméje.

Kínzóm hahotázott, csípőre vágott kézzel állt előttem, szeméből vad izzással sugárzott az elégedettség és az élvezet leírhatatlan, megfogalmazhatatlan elegye.

– Ejnye, professzor úr, hiszen még alig történt valami, és ön máris egy kisgyermek bőrébe bújik?

Saját vizeletemtől ázva mérhetetlen szégyent éreztem. Én nem vagyok egy bátor ember. Én egy gyáva ember vagyok. Szerettem volna azt hinni magamról, hogy erős lélekkel nézek szembe bármivel és bárkivel, de nem így történt. Egy ember voltam csak, aki összetörten, meghasonlottan, önmagát – és mindent, amiben valaha is hitt – megtagadva még mindig reménykedett. Lehettem volna arab, zsidó, keresztény, néger, cigány, sárga, homoszexuális, bűnös vagy bűntelen, a fájdalom (már tudom) nemzetközi nyelv.

Tagadnom kellene, de ahogyan telt az idő, agyamban érezve a másodpercek lüktetését, a gyűlölet adott erőt, tudatalattim legmélyéről bugyogott fel, engem is meglepve, harcra, túlélésre ösztökélve. A gyűlölet minden lélegzetvételemmel erősödött, ezzel a csenevész kis sakállal szemben én lettem a másik oldal. Mindegy, mit mondott, mindegy, mit akart még tenni, az sem számított lényeges szempontnak, hogy ő hol áll – én bármiféleképpen, bárhogyan is, de csak vele szemben, csak a másik oldalon állhatok.

Nyílt az ajtó, Gallai Géza lépett be, idegesnek tűnt, vibráló tekintettel felmérte a helyiséget, mintha csak egy láthatatlan ellenséget keresett volna, aki bármelyik pillanatban előugorhat az ajtó, a függöny mögül, és kezében hangos dörrenéssel elsül egy pisztoly.

– Maga barom, nem azt mondtam, hogy kínozza meg, hanem csak ijesszen rá – mutatott rám dühösen, miközben gyöngyöző homlokát törölgette zsebkendőjével. Ripacs cinikusan vigyorgott, látszott rajta, gyűlöli ezt a kövér férfit is, aki parancsokat merészel osztogatni neki, bírálja, pedig ő elvégzi, mindig tökéletesen elvégzi a munkát.

A gonoszságnak szaga van, olyan, mint a rothadás, akár a megázott falevelek, a döghús, amikor már a patkányok tépik; közben összeverekednek, visító hangot adnak ki, amikor egymásba harapnak, aztán az ételt cincálják. Csak a túlélés számít. Az ember nem léphet át önmagán, aki csak szavakkal képes harcolni, nem fog kést fogni a kezébe, mert az agresszió soha nem fizikai valójában tör ki belőle, hanem intellektuálisan. Persze, tévedtem. Bele tudtam volna vágni a nagy kést, megforgatni, többször is.

Gallai és Köteles félrevonult, halkan beszéltek, nem értettem, hogy mit, elviselhetetlenül fájt és lüktetett a megégetett combom. Szóval, Gallai a megbízó. Nem, ezt nem hittem volna, még az előző rendszerben elképzelhető volt, hogy valakit fizikailag bántalmazzanak, netán még meg is ölnek, de most, a harmadik évezred elején ez kizárt. Biztos, hogy Köteles túllépte a hatáskörét, elvakult nézetei elragadták a valóságtól, istennek képzelte magát, aki büntetlenül bármit megtehet. Igen, ez így történhetett, egy félművelt, frusztrált kis gazember, aki hatalmát végtelennek, a törvények felettinek hiszi. Megkönnyebbültem, Gallai nem egy gazember, nem akkora gazember, hogy engem megölessen, hiszen mondta is az előbb. Telefonál a rendőrségre, szirénázva érkeznek majd, berontanak a kommandósok is, ezt a három idiótát bilincsben viszik el, én pedig megúszom ezt a hihetetlen kalandot. Nem tudok elképzelni más forgatókönyvet. Tudom, Gallai lesz a hős, aki megmentett engem, le kell nyelnem ezt a békát, akkor is, ha tudom, mi az igazság. De élek. És ez a legfontosabb.

Gallai felém pillantott, aztán egyetlen szó nélkül elindult a kijárat felé. Visítottam, amennyire csak bírtam, szemeim kidülledtek, fejem vörös volt, kapkodtam a levegőt. Köteles vigyorogva sétált oda elém.

–  Professzor úr, folytassuk a megbeszélésünket. A megbízó szabadkezet adott. Tudja, a gondolatnak teremtő ereje van, a rossz gondolat rossz tettekre sarkall, a jó gondolat jó tettekre, csak meg kell határozni a szabályokat, olyan ez, mint az orvoslás, a beteg részt el kell távolítani a testből, hogy az ember meggyógyuljon. És jelen pillanatban ön a beteg góc, mely fertőzi a hazafias gondolkodást, felrúgja a szabályokat, egyenlőségjelet tesz különféle értékű emberek közé. Ez hiba, professzor úr, mert ön el akarja hitetni a balga többséggel, hogy ők is jók valamire a rabszolgamunkán kívül, hiú reménnyel kecsegteti őket, a reménykedés pedig elégedetlenséget szül, az elégedetlenség viszont lázadáshoz vezet, melynek a következményeit megjósolni sem lehet. Nem, professzor úr, rosszul gondolja, az nem jó az embereknek, ha gondolkodnak, az embereknek az a jó, ha megmondják nekik, hogy mit tegyenek, hogyan éljenek, kit imádjanak, kit utáljanak.

Nem hittem neki. Kétségbeesetten igyekeztem megfejteni, hogy csak blöfföl, vagy valóban igazat mond. Nem ölhet meg. Oka sincs rá. Egy könyv miatt semmiképpen sem. Nem tudtam elhinni, hogy Gallai ennek a százhatvan centiméteres aberrált gnómnak a kezei között hagyott. Ha túlélem, megfojtom, ezt megfogadtam. Mindkettőt.

Köteles ismét meggyújtotta hegesztőpisztolyt, egészen közelről bámulta a kék színű lángot, előhúzott a zsebéből egy cigarettát, meggyújtotta.

–  Ott a kanna, locsold le benzinnel ezt a tetűt – utasította Dromedárt, aki csodálkozva nézett rá. – Nem hallod, te vadbarom? Csináld!

–  De főnök. Erről nem volt szó. Két, három pofon belefér, ha akarod, eltöröm az ujjait, de megölni nem fogom.

Köteles Törpe kezébe nyomta a hegesztőpisztolyt, dühösen felkapta a benzines kannát, kinyitotta, és már locsolta is fejemre a benzint. Fuldokoltam, alig kaptam levegőt, a benzin égette combomon a sebet. Mocskos halál lesz ez, elveszítettem önuralmamat, vergődtem a karosszékben, hátha fel tudom borítani, hátha felemelkedem a magasba, nekirepülök az ablaknak, kitöröm az üveget, és elrepülök a rendőrségig. Észvesztő gondolataim támadtak, a félelem ismét hatalmába kerített, ez az őrült tényleg fel fog gyújtani, lobogni fogok, akár egy fáklya, megtapasztalom, hogy milyen volt egykor a máglyahalál, az inkvizíció; tudatom nekitámaszkodott a falnak és röhögött rajtam, na, ennyit érnek az elveid, vágta oda flegmán.

–  De főnök! Én nem ölök embert! – mordult fel Dromedár. – Egy kutyakölyköt sem ölök meg! Megmondtam, két, három pofon, és ennyi – előhúzta övéből hatalmas kését, mögém lépett, elvágta a köteleket, melyek a karosszékhez rögzítettek, majd letette az asztalra, aztán komótosan Ripacs és közém lépett.

Köteles felordított, előrántotta kését, gondolkodás nélkül belevágta Dromedár hasába, aki a fájdalomtól felbődült, hirtelen megragadta a nyeszlett férfi nyakát, nem eresztette. Köteles ismét szúrt, Dromedár átölelte a férfit, nem eresztette. Mintha csak lassított felvételt láttam volna egy pocsék hollywoodi filmben, a százharminc kilós test maga alá gyűrte a kicsit, ott feküdtek a padlón, Dromedár holtan, Köteles pedig kapálózó végtagokkal, miközben a felborított benzines kannából folyt alájuk a benzin. Törpe rémülten elhajította az égő hegesztőpisztolyt, kirohant az ajtón. A benzin pedig folyt a parkettán.

Elvettem a kést az asztalról, elvágtam a lábaimnál a köteleket.

–  Professzor! Siessen. A benzin mindjárt odafolyik a hegesztőpisztolyhoz. Ne hagyjon így meghalni bennünket.

Lassan odasétáltam hozzájuk, felemelten a padlóról a hegesztőpisztolyt, az asztalon lévő szivaros dobozból elővettem egy finom holland szivart, meggyújtottam, mélyen leszívtam a füstöt. Köteles rémülten bámult rám.

–   Az előbb azt mondta, meg kell szabni a szabályokat, a beteg részt el kell távolítani a testből, hogy meggyógyuljon. Teljesen egyetértek önnel. Most telefonálok. Keresünk gyógyírt. 

A mentőtiszt ellátta a sebemet, nem akartam bemenni a kórházba. A rendőrök Kötelest bilincsben vezették el, be nem állt a szája. Elviselhetetlen benzinszag terjengett a lakásban, én is bűzlöttem. Feküdtem a kádban, a forró vízben, sebesült lábamat megtámasztottam a kád oldalán. Talán majd egyszer megírom ezt a történetet. Egy egész regényt fogok szentelni neki. Szövevényes lesz, a hatalom természetéről, a kiszolgálóikról, az elvakult végrehajtóikról fog szólni, a szabályokról és a határokról, a félelemről, a megfélemlítésről és a sarokba szorításról. És arról, hogy az embernek nagy a szája, egy, két pofon még belefér, de embert ölni a többség nem fog. Ezt a hatalom tudomására kell hozni. Köteles tévedett, nem mindenki beárazható. Nem elég a megfelelő összeget mondani. Mert mindennek van határa.

Ittam egy korty vörösbort. És örültem, hogy lesz holnapi nap. És holnapután is.