Hagyaték

Megremegett kezében a feles pohár, az aranyszín pálinka, már a negyedik, megtörte a bádogpult felett árválkodó csupasz izzó sárgás fényét.

– Tudja, én egy gyilkos vagyok – közölte halkan Demeter Barnabás. – Megöltem magamban mindent. Megöltem a körülöttem élőkben is. Elhagyott az asszony, nem beszélnek velem a gyerekek, nincs barátom.

Felhajtotta a finom barackpálinkát, ivott utána egy korty sört. A mellette ülő idegen férfi csak bólogatott, de nem nézett rá. A söntés hepehupás bádogpultjára kifolyt sörhabot bámulta, mely folyamatosan változott, ahogyan az apró buborékok szétpattantak. Egy idő után csak egy áttetsző, apró tócsa maradt utánuk.

– Az élet döntések sora – jelentette ki, mindennek viselni kell a következményét, a rohanásét épp úgy, mint ahogyan a mozdulatlanságét.

Demeter Barnabás ránézett, de nem válaszolt. Hegedűművész akart lenni, ám nyolcévesen apja széttörte fején a hegedűt, másfél óra után már nem tudta elviselni a gyakorlást, az idegszálait tépő dallamokat. Ő egy buszsofőr, emberekért felel. Megtépázott idegzettel nem lehet embereket szállítani, nem lehet emberekért felelni.

Anyja letörölte fia homlokáról a vékony vércsíkot.

– Kész a babfőzelék. Oldalast is sütöttem hozzá – közölte férjével. – Terítsetek meg, ha enni akartok. Én elfáradtam, leülök. Éhes sem vagyok.

Apja egy év alatt, részletekben fizette ki a zeneiskolának a kölcsönhegedű árát.

– Inkább focizz, kölyök, az nem olyan zajos – nevetett zavartan, és adott egy százast fiának.

Demeter Barnabás nem ment el focizni. Abszolút hallással áldotta (vagy verte) meg sorsa, géplakatosnak tanult, a műhelyben a zörgő, csattogó gépek zaja mindennap letépett egy darabot hallásából, az egymáshoz ütődő fém elviselhetetlenül szaggatta dobhártyáját. Első hat havi fizetéséből vásárolt egy hegedűt, amikor apja meglátta,

rögtön közölte, hogy költözzön el otthonról. Megtépázott idegzettel nem lehet embereket szállítani, nem lehet emberekért felelősséget vállalni.

– Tudja, a zene Isten szótárgépe, a legtökéletesebb fordítóprogrammal, megremeg tőle az ember szíve és lelke. A második hegedűmet az asszony törte szét a fejemen. Pedig Mozartot játszottam, de ő valami hülye sorozatot akart nézni a tévében – vágott egy kétségbeesett grimaszt az idős férfi. – ­Hegedűművész akartam lenni. Mindenáron.

– De nem lett az, ugye? kérdezte az idegen, aki ismerte a sztorit.

– Nem lettem az. Elköltöztem az asszonytól is, elhagytam a három gyereket, csak a zenének éltem, az utcán hegedültem, művész akartam lenni, a Metropolitan színpadán akartam állni, frakkban, csokornyakkendőben, fényesre pucolt cipőben. Csak az éltetett. Azt akartam, hogy a gyerekeim büszkék legyenek rám, azt akartam, hogy hagyjak magam után valami fontosat, azt akartam, hogy soha ne legyenek anyagi gondjaik.

– Az ember olykor téved.

– Isten is téved, amikor osztogatja a tehetséget és a lehetőséget.

– Isten soha nem téved – horkant fel az ismeretlen férfi. Megbánta, hogy megemelte a hangját.

Demeter Barnabás nem válaszolt. Ő már senki szívében sem virág, ő már nem is létezik, senki sem gondol rá szeretettel, senki íróasztalán, pénztárcájában nem őrizgeti fotóját, senki nem hívja vacsorázni, senki nem mondja, hogy bújj mellém, mert szeretlek. Az idegen hallotta a férfi gondolatait, látta, hogy már nem olyan hosszú az útja, egy hideg reggel egy padon lelnek rá. Már nem él, nem lélegzik, nem érez. És senki sem jelentkezik, hogy eltemesse. Nem szép halál. A kocsma bezárt, elköszöntek egymástól.

Másnap délután az idegen a Rákóczi térnél talált rá Demeter Barnabásra. Hegedült. Gyönyörűen. Elvitte egy szállodába, az idős férfi megfürdött, megborotválkozott, az étteremben rántott szeletet ettek. Utána ittak egy pohár száraz vörösbort. Csak egy pohárral.

Az Operaház színpadán Mozart zenéjét játszotta a zenekar. Az ötödik sor közepén ült a két férfi. Demeter Barnabásnak folytak a könnyei. Nem volt szüksége szótárgépre, minden gyönyörűséges hangnál megremegett a szíve és a lelke.

A koncert végén a jegyszedők hívták a mentőket. A mentőtiszt megcsóválta a fejét. Már nem volt mit tenni.

– Ez az ő hegedűje, egy Stradivari, juttassák el a családnak – adta kezébe a mentőtisztnek a tokban lévő hegedűt az idegen. – Juttassák el a családnak, az úriember hagyatéka. Hogy minden rendben legyen.

Kilépett az épületből, egy keserű mosoly jelent meg az ajkán. Persze, minden rendben van, tényleg, motyogta maga elé. Rosszkedvűen sétált a hűvös időben, a rohanó emberek között. Isten néha tényleg téved, állapította meg, de nem fűzte tovább a gondolatot. Mégsem egy pad a téren. Mégsem egy pad.

Fotó: Pinterest