Örvénylés

Megizzadt, amikorra a létra tetején egyensúlyozva sikerült lefűrészelni a fűzfaágat, mely legalább olyan vastag volt, mint a csuklója. Dalmata, a fekete szőrű korcs folyamatosan ott ugrált és szaladozott alatta, néha izgatottan vakkantott. A könyvtárban, egy képeskönyvben látta meg, hogy Dalmata nem is dalmata, hiszen olyan fekete, akár a szén, az igazi dalmata fehér, szép, fekete foltokkal, nyúlánk és izmos, Dalmata viszont kicsi és gömbölyű. Az létezhetetlen, hogy apja nem tudta, mégis ezt a nevet adta a kutyának, mintha ettől kifehéredne, megszépülne. Persze, ettől még imádta Dalmatát, ő volt az egyetlen barátja, neki mindent el lehetett mondani, megértően ült előtte, le sem vette róla fekete gombszemeit, csak bámult rá elfogulatlan imádattal, még akkor is, amikor a fiú néha sírt. Olyankor kicsit közelebb húzódott, fejét a fiú térdére helyezte, aki nagy szeretettel megsimogatta, megölelte.

A fűzfaág majdnem olyan magas volt, mint ő, szép egyenes, végig egyforma vastag; leült, a térdére fektette, és ahogyan nagyapjától látta, aki kosarakat fűzött a vékonyabb vesszőkből, igyekezett a fűzfaágat ívesre meghajtani, ám az ellenállt. Elindult az udvar hátsó részébe, az elárvultan rogyadozó hátsó épület felé, ahová csak ritkán merészkedett, túl sok ismeretlen eszköz, túl sok titok lapult ott egymásra dobálva, rémisztő összevisszaságban, letakart, régi szekrények, komódok, ágykeretek, lyukas üst, kerti szerszámok, lelakatolt ládák, nehéz, rozsdás gépalkatrészek. Kíváncsisága néha mégis becsábította a félhomályos, majdnem sötét helyiségbe, ám mindig attól rettegett, hogy a lomok megindulnak, ráborulnak, soha többé nem találja meg apja, mert a lomok felfalják apró, hegyes fogakkal, széttépik éles, hegyes karmokkal, és lassú kínhalállal elpusztítják.

A repedezett ajtó egyik vastag résébe illesztette a fűzfaágat, izmai megfeszültek, lassan, óvatosan, centiméterről centiméterre görbítette meg. Elégedett volt alkotásával, rákötötte egyik végére a vékony, erős zsineget, majd a másik végére is, duplán meghurkolta, aztán még hajtott a fűzfaágon. Az íj elkészült, a durva, sodrott zsineg feszesen pendült. Nyolc nyílvesszőt is készített, késével mindegyiket hegyesre faragta, a vesszők másik végét behasította, galambtollakat húzott bele, fehéret és szürkét, amilyet talált a galambdúc alatt.

A fehér, vékony kartont – melyre fekete filctollal egymással ölelkező koncentrikus köröket rajzolt – felerősítette a fészer ajtajából kikandikáló rozsdás szögre. Messziről nem tűnt vészesnek, egészen céltábla kinézete volt, pedig a fekete vonalak néhol girbegurbán futottak a középpont körül.

Nagy levegőt vett, az íj húrját megfeszítette, a simára „borotvált” nyílvessző a mutatóujján nyugodott. Megremegett a keze. A nyílvessző a fészer málló vályogfalába csapódott, legalább két méterre a céltáblától. A második nyílvessző az ajtón csattant, darabokra tört, a harmadik az alacsony épület felett kirepült az utcára. Megrettenve bámult utána, hegyezte fülét, de nem hallott ordítozást. Kicsit megnyugodott, az íjat és a megmaradt nyílvesszőket elrejtette az épület sarkában támaszkodó rozoga szekrénybe.

Nem, nem lesz ő büszke ősmagyar, aki lováról visszafelé nyilazva öli az ellent (de még indián sem), hiába feszített oly büszkén apja, amikor a Himnuszt felállva hallgatta, és rekedtes hangján kicsit hamisan, de annál hangosabban énekelte a televízió előtt, amint a nemzeti válogatott kivonult a gyepre. A büszkeség elengedhetetlen a hazafisághoz, mondta neki, de ő nem érezte sosem ezt a büszkeséget, bár teljes szívéből szurkolt a futballistáknak, kiváltképp, ha még gólt is tudtak szerezni.

A rozzant ajtóról letépte a céltáblát, kedvetlenül baktatott be a házba, a szakadt kartonlapot letette a konyhaasztalra, majd leült nagyanyja varrógépe mellé. Egy nagy, sárga fémdobozban lapultak a gombok, melynek tetején egy pufók, megkopott arcú angyalka mosolygott; csokoládé vagy cukor lehetett eredetileg a dobozban, Stupa bácsi hozta vagy három éve, aki meghatározhatatlan rokoni kapcsolat alapján évente egyszer beállított hozzájuk. Imádta azt a dobozt, imádta benne a gombokat is, sosem számolta még meg, de úgy sejtette, száznál is több lehet, talán két egyforma sincs közöttük, nem is értette, nagyanyja miért őrizgeti őket, hiszen már az eredeti ruhadarabok sincsenek meg, melyekre egyiket, másikat fel lehetne varrni.

Odaült a konyhaasztalhoz, vitte magával a dobozt, óvatosan kiborította az asztalra, a céltábla mellé. Sokáig válogatott, némelyik gombot magasra emelte, a fény felé fordította, aztán visszatette a többi közé, nem tetszett neki eléggé. Igen, ez az, motyogta elgondolkodva, majd hangosan felnevetett; igen, ez vagyok én, jelentette ki határozottan. Egy közepes nagyságú gombot forgatott a kezében, domború volt, szürke, a széle sötétszürke, középen világosszürke, ám a tetejébe furcsa mintákat véstek, mintha hullámok lettek volna, körbe-körbe futottak. Az ablakon beáramló fény felé tartotta, úgy érezte, a gomb lassú örvényléssel beszippantja a fénysugarakat a szélénél, aztán a közepén megsokszorozva kilöki magából, szétszórva, ezer felé; forgatta ujjai között, tetszett neki a fények játéka, aztán váratlanul kicsúszott az ujjai közül, hangos koppanással az asztalra zuhant, pattogott, pörgött, majd az élén gurult egy darabig egyre kisebb köröket leírva, végül lehuppant pontosan a céltábla közepére. A fiú csodálkozva bámulta néhány pillanatig.

Sokáig keresgélt, majd egy szintén közepes méretű, ám teljesen más kinézetű gombot helyezett a céltábla második körébe, az őt jelképező gomb mellé, balról. Szépséges gomb volt, majdnem fekete, ám ha a fény felé tartotta, akkor sötétbordó színben csillogott, mintha varázsolt volna valaki, misztikus erők támadtak fel, melyek messziről jöttek, messzire mutattak. Nagyanyja volt ilyen, az esti imái, utána a hosszú mesék a dunna alatt cselédsorsról, háborúról, az örökös küzdelemről; bámulta, amint finom mozdulatokkal nyújtotta a rétestésztát, és forró, égető melegséget érzett, ahogy magához ölelte őt, mely mégsem volt kellemetlen, sőt, maga volt a biztonság, a megbocsátás; minden mozdulata, minden rezzenése a múltból jött, a jövőbe mutatott. Azt szerette még, amikor nagyanyja nevetett, olyankor összeszűkült a szeme, annyira csillogott, mintha nagy tüzet gyújtottak volna benne.

Jó játéknak tűnt, úgy érzékelte, a céltábla megmozdult, lassan forgott, lassan, az óramutató járásával megegyezően, aztán a másik irányba, akár egy örvény, mely kilépett a papír síkjából, furcsa, áttetsző fény emelkedett a magasba, ám a másik irányba is, úgy látszott, az asztallap megnyílt, az örvénylés áthatolt rajta, a konyha padlóján is, szédítő mélységet nyitott meg, szédítő magasságokba emelkedett.

Nagy gomb volt a következő, arany színű, nehéz, letette az asztallapra, stabilan feküdt, nem billent meg. Olyan volt, akár az apja, hatalmas, mozdíthatatlan. Alaposan megvizsgálta, néhol már lekopott róla a festék, a gomb anyaga előtűnt, éles sávokban szürke és fekete váltogatta egymást, a tetejére két kardot véstek bele, egymásnak feszülő pengével a letört szélű pajzs közepébe. A gomb egyik széle már lecsorbult, szép volt, régi, ám csúnya is már, tetszett neki, de taszította is. A céltábla bal alsó szélére helyezte, a legkülső körbe, biztonságos, de még belátható távolságba. A gomb azonnal megváltoztatta az örvénylést, mintha ő lett volna a középpontban, magához akarta ragadni az áramló energiákat, ám az örvény nem hagyta magát. A fiú rácsodálkozott, azt hitte addig, hogy az apja körül forog a világ, ő az igazság, a tisztesség, az erkölcs, minden felé irányul, minden tőle ered, de az örvény nem hagyott erőszakot tenni magán.

Kis kék gomb volt a következő, jelentéktelen, ám mégis színes, hátulján egy apró karika állt ki belőle, réz színű, ott lehetett átfűzni rajta a cérnát. Letette az asztalra, billegett, pörgött, nem fogadott be semmit, és nem vert vissza fényt, csak kék volt, nem több, nem kevesebb. Anyja jutott eszébe, nem kék anyát akart, hanem vöröset, szépet, kedveset, okosat, ölelőst. A céltábla jobb alsó sarkába helyezte az apró, kék gombot, a legkülső, hetedik körbe, távol tőle, távol apjától, távol mindentől és mindenkitől. Figyelte az örvénylést, de meg sem rebbent, a fények kikerülték a gombot.

Tetszett neki ez a játék, belenézett a dobozba, az egyik sarokban meglapult egy gomb, eddig észre sem vette, négyszögletes volt, világosbarna, tökéletes állapotban, egyetlen sérülés sem látszódott rajta, szépséges, elegáns nagykabáton lehetett valamikor, olyan volt a gomb, mint Godó bácsi, a szomszéd, aki Budapestre járt dolgozni, mindig nyakkendőt és öltönyt hordott, egy nagy gyárban mérnökként dolgozott. Péntekenként járt haza, a fiú mindig az utcasarkon várta, Godó bácsi csokit és cukrot hozott neki, és onnantól kezdve vasárnap estig a lehető legtöbb időt együtt töltötték. Godó bácsi folyamatosan beszélt, elámította a fiút történeteivel, a gyárról, a mérnöki munkáról, a tervezésről, néha a háborúról, az emberekről. Tanulj kiskomám, mert csak akkor lesz belőled valaki, ölelte magához az öreg, akinek nem volt sem felesége, sem gyereke. Tanulj, és figyeld az embereket, és mindig legyél becsületes. Ha elrontasz valamit, akkor is legyen bátorságod kiállni, bevallani, elvállalni. Ha letagadod, ha hazudozol, soha az életben nem lesz nyugalmad. Egy pénteki napon hiába várta az utca végén Godó bácsit. Már majdnem beesteledett, nagyanyja ment érte. Nem jön már, mondta szomorúan, soha többé nem jön, megállt a szíve. A fiú elkerekedett szemekkel bámult nagyanyjára, úgy érezte, az ő szíve is megállt akkor. A gomb közvetlen mellé, jobbról a második körbe került, az örvénylés megremegett, aztán egy kicsit gyorsabb pörgésbe fogott.

Előző héten meglátta Szidóniát a boltban, megdobbant a szíve, aztán rémületében át akart slisszanni a másik sorba, ám a lány akkorra már észrevette, széles mosollyal indult felé, a nyári szünetben még nem is találkoztak. Szidónia gyönyörű volt, hosszú, sötétbarna haj, formás alak, gyönyörű szemek, mindig mosolygott; a párhuzamos osztályba járt. Egyszer együtt kézilabdáztak, a lányok a fiúk ellen, meg akarta mutatni, hogy ő a legjobb, egy támadásnál vadul betört a hatoson, fellökte a lányt. Karjában vitte ki a pálya mellé, leültette a fűre, de a lány csak nevetett; táncolni jobban szeretek, mondta, ne aggódj, nincs semmi bajom, fűzte hozzá kedvesen. Néha vele álmodott, ahogyan a nyolcévesek álmodnak, ültek a padon, fogta a lány kezét, beszélgettek, nevetgéltek; a boltban is, néhány percet; ő egy orvos lánya, te pedig egy asztalos fia vagy, vágta oda apja, amikor a kertből egy szál rózsát akart vinni a lánynak. Nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta fejét. Orvos akar lenni, nem asztalos; megvetést és fájdalmat érzett, de nem sírt. Apja nem tűrte a könnyeket.

Egy gyönyörű, vörös gombra lelt rá, tökéletes volt, úgy tűnt, üvegből van, áttetsző és sejtelmes, az ablak felé tartva ezer vöröslő nyalábba hasította a napfényt. Jobbra felfelé helyezte rá a céltábla ötödik sorába, messze volt, ám az örvénylés megállt egy pillanatra, majd úgy folytatta tovább, mintha a lányt és az őt jelképező gombokat egymás felé akarná terelni, érzékelte a nagyon erős vonzást, persze, a gombok nem mozdultak, csak az áramló energiák sűrűsödtek közöttük.

Szombaton házuk kapuja előtt ácsorgott, a tavasz már győzedelmeskedett a tél felett, zöldült a fű, a fák ágain megduzzadtak a rügyek, bátortalanul bújtak elő a földből a virágok. A tavaszt szerette legjobban, örült, hogy végre leteheti a télikabátot, a nehéz csizmát, élvezte a napsütést, mintha ő is előbújna a földből, a titkos csigaházból egy egészen más világba, mint ahol addig élt. Vállán csattant a kő, felszisszent; az árok túl felén Kamarás Géza ácsorgott, vigyorgott, kezét csípőre tette. Mi van, bamba fejű, még mindig a Sziszi után futkosol, akár egy pincsi?, kérdezte gúnyosan, és köpött egyet. Tojik a fejedre az a beképzelt szuka! Nem válaszolt, lehajtott fejjel, moccanatlan bámult a koszos ruhájú kölyökre, meg tudta volna ölni, a félelem és a gyűlölet forró szurka bugyogott mellkasában, el akart indulni a bejárati ajtó felé, hogy kezébe fogja azt a vasrudat, mellyel apja támasztja ki a kaput, ha teherautóval faárut hoznak; kezébe akarta fogni, megszorítani a hideg vasat, és Kamarás Géza fejére sózni vele egy nagyot, amikor pedig a földön fekszik, akkor is ütni, amíg mozog, amíg lélegzik, amíg folyik belőle egy csepp vér is. Elszégyellte magát, a hideg végigfutott rajta, nem akart olyan lenni, mint ez a fiú, aki már kétszer megbukott; az utolsó sorban ült az osztályban. Nem akart olyan lenni.

Egészen apró gomb volt, piros szegély, közepe kékre festve, mindkét széle lecsorbulva, mint Géza fogai, ennek a hátuljára is rézkarikát rögzítettek, amelyen a cérnát átfűzik a ruhára varráskor, billegett az asztalon; a bohócok ruhájára varrnak ilyen gombot, állapította meg, és a szegények ruhájára, akiknek nem futja másra, nem futja semmire, akik nem jók semmire. Szégyellte a kapukitámasztó vasat, nem emelne kezet senkire, senkire sem. A gombot a céltábla legaljára helyezte, a külső körbe, a saját gombja alá, a lehető legmesszebb. Az örvény egy pillanatra zavaros lett, a tiszta fénye szürkészöldbe váltott át, néhol vörös és fekete hullámok csaptak fel, aztán kitisztult minden. Megnyugodott ő is.

Egyik éjjel felriadt, sötét volt a szobában, hallotta nagyanyja egyenletes szuszogását, mozdulatlanul feküdt a dunna alatt, nyitott szemmel bámult a sötétségbe, határozottan tudta, hogy ott áll valaki az ágy végében, körvonalai látszódtak az összehúzott sötétítőfüggönyön átszüremlő gyenge fényben. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak állt ott. Aztán meghallotta a hangot, mely halk volt, reszelősen rekedt, magas; elkaplak egyszer, eljön az idő, ha nem leszel jó, eljövök érted, elviszlek magammal, örökre, senki sem talál meg, enyém leszel, elviszlek, ha nem leszel jó. Dermedten feküdt, közelebb akart húzódni nagyanyjához, de izmai nem engedelmeskedtek.

Eladlak az üveges tótnak, ha nem leszel jó, rémisztgette apja sokszor, amikor valamilyen csínytevésen kapta, eladlak, ha nem leszel jó. Enyém leszel, elviszlek, ha nem leszel jó, kopogtak a rekedtes hangon megszólaló szavak, elviszlek, ha nem leszel jó. De én jó vagyok, préselte ki nehezen torkából a szavakat. Én jó akarok lenni. Reggel fáradtan ébredt. Semmi másra nem emlékezett az éjszakából.

Egy cifra gombot tartott a kezében, nagy volt, teljesen sima, sötétkék, majdnem fekete, a közepébe egy apró, csiszolt követ süllyesztett a készítője. Biztosan nem gyémánt, hanem üveg. A fényt nem törte meg, csak visszaverte, ahogyan forgatta, a plafonon érdekes minták kergették egymást. Érezte benne az erőt, csodálta, ám félt is tőle. Nem tudta, kit formál meg, honnan jött, mit akar, csak azt tudta, egyszer eljön érte. Ez a gomb függőlegesen alá került, a negyedik körbe, Kamarás Géza és közé, félúton. Amint a helyére tette, az örvénylés egy pillanatra szétesett, mintha vér és tűz borította volna be a helyiséget, faltól falig csapódtak a hullámok, aztán elcsendesedett minden, visszatért a nyugodt, egyhangú örvénylés.

Nyílt a bejárati ajtó, meghallotta apja köhögését, rémülten lapátolta vissza a dobozba a maradék gombhalmot, a céltábla kartonjának széleit összekapta, az egészet egy nagy papírgalacsinná gyűrte össze – égette a kezét, a fények eltűntek, csak a konyha fehérre meszelt falai vakították el. Vad erővel szorította az összegyűrt céltáblát, amikor apja belépett a konyhába; te mit csinálsz?, kérdezte; semmit, válaszolta halkan. A semmit hogyan kell csinálni?, nevetett apja, látom, megint rajzoltál, ahelyett, hogy olvasnál, húzta össze szemöldökét. Nem rajzoltam, nincs itt ceruza, csak ki akartam dobni a szemetesbe ezt a szakadt, koszos kartont, vágta rá hirtelen. Add csak ide, mindjárt itt vannak a kukások, én majd kiviszem, nyújtotta kezét apja. Nem, nem, majd én, kiviszem a kukát is az utcára, szorította még vadabbul az összegyűrt kartont. Na, add csak, a kuka annyira tele van, meg sem tudnád mozdítani, kiviszem én, mert utána indulok dolgozni, majd hozd vissza, ha kiöntötték, felelte apja ellentmondást nem tűrőn, és azzal a mozdulattal kivette kezéből a nagyra nőtt papírgalacsint, már lépett is kifelé az udvarra. A fiú levegő után kapkodott, szorította az asztal szélét, úgy érezte, szétszakad a mellkasa, vörös karikák táncoltak szeme előtt; még a szemétszállítók előtt kirohan, kiszedi a kukából a gombokat, azokat nem vihetik el, azok kellenek neki, mindegyik. Lassan visszatért belé az élet, odabotorkált az ablakhoz, a rossz kinézetű alakok akkor borították be a konténerbe a szemeteskukát, a teherautó kerepelő motorral megindult, apja intett nekik, aztán felült biciklijére.

A fiú percekig nem mozdult, csak bámult ki az ablakon. Sírni szeretett volna, de nem tudott, csak állt az ablakkeretnek támaszkodva.

Nyílt az ajtó, nagyanyja lépteit hallotta, akkor ért haza a piacról, belépett a konyhába, a kőre tette a tömött szatyrokat. A fiú ránézett, odaszaladt hozzá, átölelte derekát, arcát az öregasszony melléhez nyomta. Na, mi történt, fiatalúr?, nem jutott krumpliföld?, kérdezte nevetve, finom kezével beletúrt unokája bozontos hajába. De. Jutott. Csak hiányoztál, válaszolta a fiú. Az öregasszony is megölelte, legalább egy percig álltak a konyha közepén egymást ölelve, aztán megpaskolta a fiú arcát; na, gyerünk, nem állhat meg az élet, történjék bármi is, mert egyébként nem lesz ma ebéd. Megpucolod a répát, a zöldséget és a krumplit?

Fotó: pinterest

Határtalanul

Hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta... Kicsi lány, piros a szoknyád, repül a hinta, magasra, még magasabbra; jaj, a falak ismét megmozdulnak, összetekerednek, gömbölyödnek, összeszűkülnek, belém mélyesztik karmaikat... Hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta... Anya jó, anya szeret engem. Anya nem hagy itt.

Esteledik. Új lányt hoznak a mellettem lévő ágyra. Szép lány. Nagyon szép. Akár egy istennő. Akár Aphrodité. Neki is kikötik kezét, lábát, beledöfik karjába az ocsmány injekciós tűt, mert üvöltözik, azt ordítja, hogy megölöm, megölöm, megölöm! És sír. Itt nem szabad sírni, mert akkor beléd döfik a tűt. És jön Lajos. Nem akarom, hogy jöjjön Lajos! Én már nem sírok! Hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta...

Hiányzik Dani. Még mindig érzem hajának illatát, ujjainak érintését, biztonságot adó ölelését. Sokat tanultunk együtt a vizsgákra. Néha már akkor is megmozdult a világ, mintha valaki összecsippentette volna egyik sarkát, húzta, húzta, megnyúltak a bútorok, az elferdült falakon a képek, a repedésekből sötétség gomolygott elő. Menekültem, de lábam nem mozgott, sikítottam, de hang nem jött ki torkomon. Anya azt mondta, bolond vagyok. 

Érkezik Stefánia nővér, ő az éjszakás. És Lajos, aki átadja neki a műszakot. Ez egy új gyönyörűség, vigyorodik el, ma hozták be, állítólag egy idióta mindenkit lemészárolt a családjából, a csaj meg kiakadt. De gyönyörű, nézd; megfogja a mozdulatlanul fekvő nő mellét. Hülye kujon, vág egy megvető grimaszt a nővér, ha megtudom, hogy hozzájuk nyúlsz, kicsinállak! Ugyan már, cicuska, ezek csak szépséges rongybabák, semmi agyuk sincs a gyógyszerektől. Megmondtam Lajos! Meg ne próbáld, fenyegeti meg ismét a nővér, és neked nem vagyok cicuska, te barom! Lajos hozzám sétál, holnap este itt leszek, szerelmem. A szemem sem rebben, a plafont bámulom, furcsán behorpad, aztán megereszkedik, akár egy óriási vízcsepp. Kimennek a kórteremből. 

A másik ágyon a lány még mindig alszik. Nyugtalan álma van. Jön a nővér, hozza az esti gyógyszert. Szánakozva néz rám. Megsimogatja arcomat. Beteszi a számba a pirulákat, ad hozzá vizet. Lenyelem. Én már sosem sírok. Anya majd jön értem. Hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta... 

Hajnalban kinyitom szemem. Világosodik. A lány nem mozdul, de azt érzem, belém kapaszkodik, remeg, meg akar halni, pedig nem tudja, mi a halál. Én sem tudom, csak félek tőle. Lajostól is félek. Kemény botjával úgy tudja gyomorszájon vágni az embert, hogy percekig nem kap levegőt, iszonyatos fájdalomba merevül a test. Láttam. Többször is. Lajos kegyetlen. Egyszer én is kaptam, amikor beleeresztettem körmömet a képébe, mert fogdosott. Azóta kikötözve fekszem az ágyamban. A gyógyszerektől jó vagyok. Lenyugodott kis kurva, vihog Lajos, benyúl a combjaim közé. Anya nem jön. Még mindig nem. Pedig már jó vagyok. 

Stefánia nővér beadja a pirulákat. Hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta... 

Este magamnál vagyok. Lajos hozza a gyógyszereket. Vedd be szépen, aztán később elengedlek, tudod, ahogy szoktuk, cicus. Nem nyelem le a gyógyszereket, Lajos az új lányra hajol, végignyalja az arcát, benyúl a hálóing alá. Érzem a rettegés és az undor szagát. Félek.

Éjfélig csönd van és sötét. Jön Lajos. Kioldoz, levesz az ágyról, lehúzza rólam a hálóinget, ott állok meztelen, mozdulatlan. Úgy teszek, mint mindig. Odavezet az új lány ágya mellé. Vállaimnál fogva lenyom a padlóra. Térdelek, nem mozdulok. Nézek magam elé. Hányingerem van. Félek. Lajos levetkőzteti az új lányt is. De gyönyörű vagy, te ribanc! Letolja a nadrágját, elém áll. Csak ahogy szoktuk, cicuska, ne mozogj, majd én táncolok. Közben az új lányt simogatja. Fuldoklom a farkától. Aztán minden erőmmel összeszorítom fogaimat. Lajos felüvölt. Vérrel telik meg a szám, a botjával a fejemre üt. Érzem, ahogy csorog a vérem. Szédelgek. A hajamba markol, felránt a padlóról. Megöllek te kis büdös kurva, hörög. Kihúzom köpenye zsebéből szépségesen csillogó fémtollát, belevágom a szemébe. Elenged. Elterül a padlón. Tenyeremmel ütöm a toll végét. Egyre beljebb. Egyre mélyebbre. Nem mozdul. Beveszem a piruláimat, melyeket elrejtettem. Ott ülök a padlón, meztelen, véresen. Ringatózom. Anya, jó vagyok. Anya, jól vagyok. Gyere értem! Hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta, hin-ta, palin-ta...

Fotó: pinterest

Pinceszag

Pokolian fájt a feje, otthon felejtette a vérnyomáscsökkentő piruláit, a melegtől úgy izzadt, mint egy öreg, vemhes kanca, miközben úgy tűnt, az ügyfelek elhatározták, azon a napon az őrületbe kergetik. Túlságosan kövér volt, de imádott enni, kulináris orgazmusnak nevezte az étkezést, a legfontosabb szükségletnek, amely mozgatja, irányítja az életet, és valójában értelmet ad neki.

Lehetett volna vidám és jókedvű is, mint általában a kövér emberek, de ehhez egy lakatlan szigeten kellett volna élnie. Zavarták az emberek, a pillantások, a kérdéseik, szaguk, színük, egyáltalában a létezésük is. Minden reggel úgy lépett be munkahelyére, hogy rosszkedvű és ellenséges volt.

– Zsazsa! Tényleg te vagy? Alig ismertelek meg! De jó, hogy látlak! – mosolygott rá lelkesen az ügyfélpult másik oldaláról egy platinaszőke hajú, csinos nő.

Kényszeredetten mosolygott ő is, miközben dühödt rémülettel kutatott agyában, ki is lehet ez a némber. Hirtelen eszébe jutott, persze, ő az, Anna, az általános iskolai osztálytársa. Négy éven keresztül ültek egymás mellett, egy padban. Csúf kis béka volt, sárga hajjal, fogszabályzóval, kacska lábakkal, horpadt mellkassal. Most meg! Ötvennégy évesen úgy néz ki, akár egy díva. Ez hihetetlen! Legalább tizenöt évet letagadhatna korából. Soha életében nem esett annyira nehezére a mosolygás, mint akkor, úgy érezte, kövér disznóként liheg és röfög székén.

– Szombaton, ha neked is alkalmas, meglátogatnálak – mosolygott rá kedvesen Anna. – Ugyanott laksz még? A meredély tetején?

– A sarki üzlet parkolójában állj meg, ha kocsival jössz, mert autóval nem jutsz fel hozzám. A múltkori esőzés óta még mindig nem száradt fel a földút.

Zsazsa kitett magáért, valóságos gasztronómiai műremekkel készült, fehérborban pácolt halat készített sajtmártással, mellé párolt zöldségeket, rizst.

Vacsora előtt a teraszon ültek le beszélgetni, igazi arab kávét ittak, limonádét szürcsöltek, a kisváros halk mormogása alig jutott fel hozzájuk a domb tetejére.

Anna egyetemet végzett, sikeres, több nyelvet beszélő üzletasszony lett belőle, elvált ugyan a férjétől, de van egy élettársa, akivel nagyon jól érzi magát. Két fia is egyetemet végzett, egyikük Los Angelesben, a másik New Yorkban él.

– Most jut eszembe – kapott fejéhez Anna – megvan még a pincétek? Sosem felejtem el, gyerekkorunkban mennyiszer játszottunk ott. Imádtam, de mindig attól rettegtem, egyszer valami szörnyűséggel találom szembe magam. Menjünk, nézzük meg.

– Ezer éve nem voltam lenn – tiltakozott Zsazsa –, egyébként is, beszakadt a teteje a disznóól mögött, minden befolyt oda, biztosan iszonyú bűz lehet ott.

– Nem baj – erősködött a hívatlan vendég –, legalább egy pillanatra kukkantsunk be.

Gyomorforgató szag csapott ki a pinceajtón, amelyet csak hosszas rángatás után tudtak kinyitni. Nyikorogva tárult. A villanykapcsolót alig találták meg, a hosszú falépcső mellett erőlködve, gyönge-sárgán pislogva keltek életre a régi izzók. Mindent ellepett a szürkén lebegő pókháló finom szövete, a megriadt pókok biztos menedéket keresve futottak végig a láthatatlan szálakon.

– Úristen! Régen is legalább ennyire féltem itt – nyögött fel Anna rémülten, de nem akart meghátrálni. Óvatosan lépkedtek lefelé a nyikorgó lépcsőfokokon. Zsazsa legalább húsz éve nem járt itt, de lehet, még régebben. Soha nem volt férje, csak néhány alkalmi kapcsolat, gondoskodó férfikéz hiányában tudatából kisöpörte a pincének még a létezését is. A pince nem volt életének része, mint ahogyan egyetlen férfi sem.

Az eltelt évtizedek alatt a bűz belemarta magát a falakba, úgy érezték, valami rémisztő, láthatatlan hatalom vette birtokába a helyiség minden zugát. A fahíd, amely a magas helyiség végéig futott, minden lépésüknél recsegett, ropogott.

Zsazsa is félni kezdett, bizonytalanul javasolta, ne menjenek tovább, lehet, hogy elkorhadtak a deszkák, nem bírja már el a súlyukat, főleg az övét nem. A pince alsóbb szintjét régen elöntötte a talajvíz, no, és a disznószar, a beszakadt tetőn át pedig folyamatosan táplálta az eső a mocsárnak látszó, barnászöld színű „tavacskát”, melynek a tetején faládák, békebeli abroncsos hordók, deszkák lebegtek örök mozdulatlanságban, ismeretlen fémtárgyak, gépelemek azonosíthatatlan alakzatai nyúltak ki a mélyből, akár egy éhes, gyilkos szörny karmai. Anna araszolgatva haladt előre a hídon, amikor az egyik korhadt deszka kettétört alatta, lezuhant, fejét beverte egy kiálló vasrúdba, megpördült a levegőben, egy hangos cuppanással hátára érkezett.

Zsazsa döbbenten nézte, megmozdulni sem mert, csodálkozott, miért is nem süllyedt el azonnal. Fejéből vékony, erőteljesen vörös patakocskában folyt le a vér az arcára, a nyakára. Nem volt eszméleténél, lassan süllyedni kezdett, az undorító mocsár egyre szorosabb öleléssel húzta magához.

Zsazsa nem mozdult.

– Ennek a dögnek még az a véres csík is jól áll – sziszegte alig hallhatóan.

A hal kicsit sós lett, ezért többet rakott rá a sajtmártásból. Élvezte az ízeket, ivott hozzá egy pohár fehérbort. Még sokáig ücsörgött a teraszon, elpilledve bámulta a naplementét. Boldognak érezte magát, mert még csak szombat volt. Elhatározta, másnap sokáig fog aludni, eszébe sem jut majd, hogy hétfőn reggel ismét dolgozni kell menni.

Fotó Geönczeöl Pince

Egy elveszett interjú margójára

Váratlanul, akár egy lecsapó vércse vijjogása, úgy szólalt meg a telefon. Ijedtemben rátenyereltem a laptop klaviatúrájára, mintha beragadt volna az ujjam a billentyűk közé, két soron keresztül értelmetlen betűhalmaz szelte ketté a képernyőt. Nem olyan régen ütötte el az éjfélt a dolgozószoba falán lévő ingaóra. Fogalmam sem volt, ki kereshet ilyen későn, biztosan csak téves kapcsolás lehet, győzködtem magamat, valaki rossz számot tárcsázott. Nem akartam felvenni a kagylót, mereven szegeztem szememet a készülékre, hátha telepatikus úton lángra lobbanthatom azt a fekete színű műanyag vacakot, de a csörömpölés minden igyekezetem ellenére sem maradt abba. 

A vonal túl felén Daka doktor izgatott hangját hallottam. Még mindig hadart, szavai vad ütemben rohantak át időn és téren, mintha bármiről is lekésnének. Egyetem óta nem változott semmit, állapítottam meg magamban, láttam lelki szemeim előtt bozontos, örökké fésületlen vöröses haját, szürke, kicsit dülledt szemét, keskeny vágású, erőszakosságot és ravaszságot sejtető száját. 

Holnap reggel be kell jönnöd az intézetbe, elkészítheted életed interjúját, hadarta egyvégtében, levegővétel nélkül. 

– Veled? – kérdeztem szörnyülködve; már rettentően megbántam, hogy felvettem azt a fránya telefonkagylót. 

– Dehogy velem – vágta rá elcsodálkozva –, bár az is érdekes lenne – tette hozzá, nyerítve felnevetett, mint egy karámból kiszabadult csődör. – Itt van egy pasi, délután hozták be. Vagy komplett őrült, vagy földönkívüli, vagy a világ száztizennegyedik csodája, olyat tud, amit még te soha nem láttál. 

A doki hangjából éreztem, tényleg valami rendkívüli esetbe botlott bele, bár nem teljesen értettem, miért engem hívott fel, hiszen én többnyire gazdasági és politikai témákkal foglalkozom, de betudtam régi ismeretségünknek. Pszichiátriai intézetben még életemben sem jártam, komplett őrültekkel pedig nap mint nap találkozom, elég kimennem az utcára, elég beülni a szerkesztőségbe, netán – a szükségszerű napi bevásárlás kényszerűen legeszelősebb csábításának engedve – egy bevásárlóközpont harcmezejére keveredni. 

Másnap reggel nyolcra beszéltük meg a találkozót. Nem éreztem lelkesítő késztetést ehhez az interjúhoz, arról nem is szólva, hogyan adom be a főszerkesztőnek, hogy ezt az írást megjelentesse, ha egyáltalán lesz mit írnom, s nem csinálok magamból bolondot. 

Esős, hideg reggel volt, a március nem kényeztetett el, esernyőmmel hadakozva indultam a pszichiátria komoran terpeszkedő, mállott vakolatú épülete felé. Nem voltam felkészülve, félálomban forgolódtam éjszaka, számtalanszor arra riadtam, görcsösen kérdéseket próbálok megfogalmazni, de semmi sem jut eszembe. Leizzadva, összegyűrten, álmosan és fáradtan kászálódtam ki az ágyból, miután az ébresztőóra megveszekedett ricsajjal bekapcsolt. 

A világoskékre meszelt folyósokon kóboroltam, hónom alá szorítottam bőr aktatáskámat, benne a diktafonnal és egy Bibliával, amit még nagyanyámtól örököltem. Nem tudom, miért hoztam magammal, egyszerűen csak leemeltem a polcról. Végül egy ösztövér ápoló segített megtalálni Daka doktor irodáját. A doki tényleg semmit sem változott, csak rőt hajába bekeveredett néhány ősz hajszál, apró, fekete keretes szemüveg lógott az orrán, ami fölött vizslató tekintetű dülledt szemeivel még inkább egy génhibás bagolyra emlékeztetett. 

Gyorsan átestünk a kényszerű udvariassági körökön, mindketten tudtuk vagy talán csak éreztük, fontosabb dolgunk van. 

Szokásos hadarásával, amely az idők folyamán talán még gyorsabb és még folyósabb lett, néhány mondatban elmondta, mire is számítsak. Nem kell megijednem, hangsúlyozta kevéssé meggyőzően, egyáltalán nem veszélyes a fickó. Teljesen érthetően kommunikál, válaszai abszolút logikusak, elmélyült ismeretekről, műveltségről, tájékozottságról tanúskodnak. 

– Mit keres akkor itt? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül. Már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek ez az interjú. 

– Tegnap reggel hozták be. Semmilyen igazolványt vagy használható dokumentumot nem találtunk nála. 

– De miért került be? 

– Feljelentés alapján. Aki befogadta néhány héttel ezelőtt, megrémült attól, amit ez a pasi művelt. 

– Gondolhattam volna. Nem tagadjuk meg önmagunkat. Feljelentés. Egyébként mit művelt? 

– Mindenkit meggyógyított, akivel csak találkozott, a sántát, a vakot, a rákos daganatban szenvedőket, akikről már lemondtak az orvosok. Gyorsan híre ment a környéken, tömegével vándoroltak le a betegek a – fővárosközeli – kistelepülésre. Akkor figyeltek fel rá a hatóságok, s mivel semmiféle papírja nem volt, engedélye sem a gyógyításhoz, így ezzel az indokkal behozták. 

– Zavart volt? Vagy antiszociális? Agresszív? Vagy azt gondolta magáról, hogy ő Jézus? 

– Pontosan, ahogyan mondod. Azt gondolja magáról, hogy ő Jézus. 

– Mit vársz tőlem? Mi közöm van nekem egy elmebeteghez? A fél világ kiröhögne, ha én egy ilyen interjút akarnék megjelentetni, a főszerkesztőm azonnal kirúgna, azt ajánlaná, feküdjek be hozzád néhány évre. 

– Ne ítélj a körülményekből. Első pillanatban én is azt hittem, egy bonyolult pszichiátriai esetről van szó, súlyos személyiségzavarról, vagy esetleg skizofréniáról, de már egy nap után is teljesen világossá vált számomra, ez az ember teljesen normális. Néhány nap múlva ki kell engednünk. 

– Akkor végképp nem értem, én mit keresek itt? Normális emberekkel egyébként sem lehet érdekes interjúkat készíteni, mert a normális élet, a normális gondolkodás unalmas. Csak azok az eladható írások, amelyek a világegyetem sarkait feszegetik, akkor is, ha a fele nem ellenőrizhető, a másik fele meg nem igaz. 

– Csak türelem. Legalább beszélj vele. Ha utána úgy ítéled meg, hogy becsaptalak, az elvesztegetett idődért meghívlak a Gundelbe egy jó vacsorára. 

Dühös voltam, elsősorban magamra, amiért ilyen könnyű volt felültetni, rágyújtottam egy cigarettára, amit a doktor adott; amint megéreztem az ismerősen keserű ízt a számban, akkor jutott eszembe, már öt éve leszoktam a dohányzásról. 

– Nem vagyok normális, én nem vagyok normális! – dohogtam hangtalanul. Összeszorított fogakkal, fejemet leszegve bámultam a zöld, megkopott linóleumpadló értelmezhetetlen mintáit. A cigaretta megtette hatását. Engedett bennem a feszültség, bár kicsit szédelegtem. Nem kellene visszaszoknom. Nem szabadna. 

A párnázott ajtó lassan, halk nyikordulással tárult, egy sötétbarna, hosszú tárgyalóasztal foglalta el a helyiség nagy részét, mellette kényelmesnek tűnő, párnázott székekkel. Ott ült az asztal közepénél, újságot olvasott. Szinte hangtalanul, egy tétova fejbiccentéssel köszöntöttük egymást, miközben oldalazva tipegtem végig a fal mellett az asztal túloldalára. Kettőnk közé helyeztem a diktafont, az asztal közepére, a Biblia aktatáskám mélyén lapult. Leültem az egyik székre, tényleg kényelmes volt,; egy frappáns beköszöntőn törtem az agyamat, amellyel stílusosan el lehet kezdeni az interjút, de csak az járt a fejemben, hogy a középkori festők tényleg tudtak valamit. Nem sokat változott az elmúlt kétezer évben, legfeljebb kicsit rövidebb lett a haja és a szakálla. Éreztem, az önkéntelenül rám támadó néma vihogás idétlen grimaszba rendezi át ábrázatomat. A diktafonnal kezdtem el babrálni, amikor váratlanul megszólalt. 

– A Bibliát nem veszi elő a táskájából? 

– Nem. Nem hinném, hogy szükség lesz rá. 

– Egyébként igaza van, a középkori festők sokat tudtak, bizonyos értelemben nem csak a festők, hanem a középkori emberek is. 

– Úgy látom, telepatikus képességekkel is rendelkezik. 

– Az ember sajátja, csak elfelejtettük, hogyan kell használni. Egyébként sokat tudok magáról, azt is tudtam, hogy el fog jönni. 

– Pedig ebben még én sem voltam biztos, sőt, még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy ebből az interjúból lesz valami. 

– Majd kiderül. De először rendezzük el közös dolgainkat, ki kell javítani egy-két apró hibát. Először a máját tegyük rendbe, mert az epeműtétjekor kicsit megsértették, azért vannak gondjai az emésztésével. 

– Ezt honnan tudja? 

– Mondtam már, sokat tudok magáról, de ne féljen, nem fogok semmit elárulni a titkairól. Enyhe melegséget fog érezni néhány percig a mája körül, aztán rendben lesz minden. Csak ne legyen epés ember, mert akkor ismét kiújulhatnak a problémái. 

– Epés ember vagyok? De hát kiszerelték néhány éve az epehólyagomat. Onnantól kezdve fizikai képtelenség engem epés embernek tartani. Orvosilag bizonyítottan nem vagyok az. 

– Ez jól hangzik, de tudja jól, miről beszélek. Az ember gondolatainak, kimondott és ki nem mondott szavainak súlya következményekkel jár. 

– Gondolatrendőrség még nincs nálunk. 

– Nincs. Az még nincs. De sok minden más sincs. 

– Most elhozta nekünk? 

– Cinikus kérdés. Nem hoztam semmit, minden megvan ahhoz, hogy minden meglegyen, csak hát, az ember nem él a lehetőségeivel. 

– De nem azért van Isten, hogy vigyázzon ránk, ha szükséges, akkor kimenekítsen a bajból? 

– Úgy látja, Istennek ez a feladata? És elvégzi a maga által rárótt kötelességét? 

– Úgy tűnik, nem. Ha jól dolgozna, akkor nyilván jobb lenne a világ. 

– Az még nem jutott eszébe, hogy Istennek talán nem ez a dolga? Soha fel sem merült magában, hogy az emberek miért akarják a felelősséget Istenre testálni? 

– Mert Isten a legnagyobb, a leghatalmasabb. Elővegyem a Bibliát, kikeressük belőle azokat a részeket, amelyek Isten munkaköri leírását tartalmazzák? 

– Isten, higgye el nekem, elvégzi azt, ami az ő dolga. De az ember is elvégzi, vagy csak arra vár mindig, hogy Isten kimenekítse abból a bajból, amelybe időről időre belekeveredik? 

– Azt mondják, az ember gyarló, ilyennek teremtette az Isten, teremtményén saját hibáját számon kérni nem úri gesztus. Ám – a Biblia szerint is – Isten maga a tökéletesség, a megbocsátás, a szeretet. 

– Talán így van. De a Bibliát is emberek írták, arról nem is szólva, mennyit változott az elmúlt évszázadok alatt. 

– Induljunk ki abból, nagyjából kétezer évvel ezelőtt pontosan maga indított el egy olyan folyamatot, amely mára az egyik nagy világvallássá nőtte ki magát, szövevényes egyházi és gazdasági intézményrendszerrel, vitathatatlan gazdasági és politikai hatalommal. Az embereknek fontos a hit, hiába fejlődik szinte már értelmezhetetlen magasságokba a tudomány, a technika, az emberek nem tudnak – és nem is akarnak – Isten nélkül élni. De vele meg nem tudnak. Ahhoz túlságosan misztikus, túlságosan megfoghatatlan. 

– Akkor már meg is találtuk a probléma okát. 

– Ezt nem értem. Mire gondol? 

– Az emberek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a hitnek, mint ami megilleti. Ezért sem lehet teljesen hiteles olvasmány a Biblia, bár kétségkívül fontos olvasmány. A törvény, és ezt írhatnánk csupa nagybetűkkel: a TÖRVÉNY előbbre való, mint a hit. A Biblia inkább a hitről szól. A Tízparancsolatnak már nincs hatalma, a hit fontosabb lett az embereknek. Úgy gondolják, elég hinni, Istenben, a csillagokban, a mágiában, az atombombában, elég hinni abban, hogy gazemberségeiket nem leplezik le, és akkor megoldódnak a gondjaik, bűneik megbocsátásra kerülnek. Sajnos a Biblia is azt erősíti, hogy bűnös lelkek vagyunk, de ha imádjuk Istenünket, eleget imádkozunk, mai szokás szerint eleget járunk templomba, akkor – leegyszerűsítve – minden rendben lesz. A hit megelőzte a törvényt és a felelősséget. Nem gondolhatja komolyan, hogy ez Isten műve. 

A törvény felelősség. A hit „csak” elszántság, ha egyáltalán lehet elszántságnak nevezni. Nem is sejtjük, mekkora hite van egy öngyilkos arab terroristának, aki robbanóanyagokat kötöz saját testére. Óriási a hite, pedig tudja, perceken belül meg fog halni, teste ezer darabra robban szét, de hite felülbírálja a törvényt és a felelősséget. Ez a cselekedet az ő fejében így van rendjén. Azt gondolja, mivel erős a hite, nyomorult életét átviheti változatlan formában egy általa elképzelt tökéletes, boldog világba. De soha nem fogja megtudni tudatos énjével, valóban sikerült-e ez neki. 

– Én úgy vélem, Isten nem igazságos, ha egyetlen élet alapján akar megítélni bennünket, miközben nem választhatjuk meg, hová és kinek akarunk születni. 

– Ebben van logika, amit mond, Isten biztosan nem követett el ilyen hibát. De az emberi elme olyan, csak lineárisan tudja elképzelni az időt és a teret. Mindenképp az anyagba zárja elméjét, szellemét, képtelen megérteni a spirituális tartalmakat. Pedig elég lenne, ha –példának okáért – kicsit többet foglalkozna a Jung által definiált kollektív tudattalannal, ha érteni szeretné önmagát, a világot, akkor megpróbálná megkeresni a megfelelő spirituális tartalmakat és technikákat. 

– Számomra ez elég misztikusnak tűnik, bár mostanság ez is divatos módja a boldogságkeresésnek, csak hát – amit én tudok ezekről a világmegváltó módszerekről – sok pénz és vakhit szükségeltetik ahhoz, hogy bepillanthassunk más világokba, az eredmény viszont sokszor kétséges, vagy kiábrándító. Ha Isten ismeri a megoldást, akkor miért nem adja az emberek kezébe? 

– Mert Isten a döntést adja az emberek kezébe, mindenki élete alternatívák sorozata, válassz ember, viseld következményeit. Válassz utat, foglalkozást, férjet, feleséget, tudd meg, jól döntöttél-e, boldog vagy-e? A bölcsesség nem terem magától, csak a tapasztalás útja az, amely felnyithatja szemünket a való világra. 

– Ez úgy hangzik, mintha Buddha mondta volna. 

– Pedig ezt Jézus is mondta. Most. És régen is 

– Nem hinném, hogy ezt a mondatot megtalálnám a Bibliában. 

– Valószínűleg nincs benne. Ha megvizsgálnánk a keresztény egyházak évezredes történetét, akkor látnánk, ez a mondat nem fér össze az ő tevékenységükkel. A pokol kénköves világától való félelem elég volt az embereknek ahhoz, hogy vallási vezetőiket félistenként tiszteljék, és ki ne szeretné, ha félistenként tekintenek rá, miközben gazdagságban, fényűzésben élhet. Ezért halt meg a középkorban annyi felvilágosult gondolkodó, ma is azért hal meg annyi ember, mert a hit bástyája mögé bújva az önjelölt vezetők rossz döntéseket hoznak. 

– Azt hiszem, a mai egyházi vezetők és politikusok sem szeretnék magát. 

– Ez így volt régen, valószínűleg így lenne mai is. A hatalomért és a pénzért küzdenek az emberek, a legfontosabbnak tartják a jólétet, miközben valamit mindig elveszítenek, családot, gyereket, barátokat, egészséget, célokat, hitet, és talán azt a nagyon vágyott boldogságot is. Mindennek ára van. 

– Eddig nem mondott semmi olyat, amit ne tudtam volna. Mutasson valami csodát, bizonyítékot arra nézve, hogy valóban az, akinek állítja magát. 

– Az emberek mindig bizonyosságot akarnak, mert félnek a tévedésektől, mindent tudni akarnak, nem pedig átélni, megélni az érzéseiket. Mindig nyerni, győzni szeretnének, mindenáron, nem számít, mennyibe kerül. De – mint ahogyan az előbb is mondtam – mindennek ára van, senki nem fizet helyettünk. 

– Tehát nincs csoda. Nincs egy kicsike hókuszpókusz sem. 

– Nincs. Most nincs. Nem jött el még az ideje. Ám ha mégis mutatnék magának néhány dolgot, akkor rögtön azt mondaná, nem csak telepatikus, hanem hipnotikus képességekkel is rendelkezem, mindazt, amit láthatna, nem tartaná valóságosnak. A különleges képességek óriási erővel rendelkeznek, birtoklójának elképzelhetetlen hatalmat adnak kezébe. Nem véletlen, hogy az emberek közül oly kevesen képesek „csodát művelni”. 

– Ez éppen úgy hangzik, mint a papok szájából oly gyakran elhangzó mondat, ha nem tudnak, vagy nem akarnak megmagyarázni valamit: fiam, ez Isten akarata. Ha jó történik veled, dicsőítsd az Urat, ha rossz, akkor Isten útjai kifürkészhetetlenek. Érd be ennyivel! 

– Maga bölcs ember, beláthatja, semmit sem adnak ingyen. A tudást, a képességeket sem, mindenért keményen meg kell dolgozni, akár itt, akár máshol. Isten nem jutalmaz és nem büntet, az ember gondolkodásával, tetteivel éri el, amit akar, gondolatai, tettei miatt bűnhődik, ha rászolgált. 

– Én ebben nem hiszek. Számtalan példát tudnék felsorolni, amikor a bűnösök büntetlenül élték tovább az életüket! 

– Az emberi törvénykezéstől megmenekültek, de az isteni törvények elől soha nem tudnak elfutni. 

– Ez jól hangzik. Nesze semmi, fogd meg jól. 

– Így van. A semmi nem áll messze a mindentől. Viszont lenne egy javaslatom. 

– Hallgatom. 

– Nagyon szívesen innék egy pohár finom bort, mert túlságosan gyorsan, vehemensen estünk neki a világmegváltásnak. 

– Nem hinném, hogy ezt el tudom intézni. Itt nagyon szigorúak a szabályok. 

– Nem kell semmit sem tennie. Egy óra múlva találkozzunk valahol. Pontosan egy óra múlva. A helyet maga választhatja meg. A legfontosabb szempont az, hogy legyen finom bor és beszélgetésre alkalmas legyen a környezet. 

– Rendben, bár az az érzésem, le akar rázni. Semmi olyat nem mondott, semmi olyat nem tett, amellyel igazolta volna isteni eredetét, most egyszerűen meg akar szökni a további beszélgetés elől, mert már nem tud semmi újat mondani. Igazam van? 

– Maga mondta, itt szigorúak a szabályok. Hová szökhetnék? Hogyan? És egyébként is, miért kellene megszöknöm? Nagyon élveztem ezt a társalgást. 

– Jó. Akkor fejezzük be. Nem hinném, hogy valaha is találkozunk még, de elmegyek abba az étterembe, amit megbeszélünk. Pontosan egy óra múlva ott fogom várni. Nekem is jólesne egy pohár bor. Bár egyedül nem lesz kellemes ott ücsörögni. 

– Ne legyen kishitű. 

– Annak látszom? 

Daka doktor izgatottan fogadott az irodájában, de savanyú képet vágva, egyetlen kézlegyintéssel hárítottam el érdeklődését. Dülledt szemeiből csalódottság áradt, akár egy árvíz utáni hordalékos folyó szürke, koszos kavargása. 

Csak mellékesen jegyeztem meg neki, egy óra múlva találkozom az ő állítólagos Jézusával egy elegáns étteremben. Nem, az lehetetlen, ingatta fejét kételkedve, miközben egy ér az erőltetett gondolkodástól kidudorodott halántékán. Látszott rajta a kétségbeesett erőlködés, hogy megfejtse a titkot, átlásson a szitán, vagy csak egyszerűen sejtése legyen arról, most épp ki akarja átverni. Néhány napig biztosan nem fogom kiengedni, tette hozzá szigorú tekintettel. 

Kétségek között vergődve hagytam ott, de előtte felhívtam a figyelmét, jobban tenné, ha megduplázná az őrséget, kényszerzubbonyt húzatna a fickóra, vagy talán az lenne a legbiztonságosabb, ha összeláncolná vele magát. Zavartan vihogott, már majdnem megsajnáltam, amikor váratlanul megkeményedtek vonásai, sziszegve, mint egy mérges kígyó a nyelvét, kiengedte fogai közül azt a néhány szót, megerősítve abban, amit már régen gyanítottam: Daka doktornak betegei között lenne a helye, mint ápoltnak, az ágyhoz kötözve, kényszerzubbonyba bújtatva. 

– Nem adom, ő az enyém – közölte elszántan. 

Rendeltem két pohár Villányi Cabernet Savignont, leültem az étterem legtávolabbi, legsötétebb zugába, fel sem kapcsoltam a falon lévő lámpát, csak bámultam ki a sötétített üvegű ablakon. Biztos voltam abban, hogy a megbeszélt időpontban megjelenik. Mélyen, kitörölhetetlen bizonyosságként ott volt az agyamban, amelyen még gondolkodnom sem kellett, kérdések sem merültek fel bennem, a kétkedés izgalmas szellemi játéka most nem hajította el dobókockáit. Felesleges lett volna, úgyis mindig a két hatos kerül felülre. 

Anyámra gondoltam, aki nyilván ájult vakhittel omlott volna össze, megszakítva összes – egyébként is ingatag alapokon nyugvó – kapcsolatát a valósággal, ha ő ülhetett volna a helyemen. 

Sokszor a külsőségek, apróságok, érzéki csalódások, a kijátszott megrögzöttségek is elegendők az embernek ahhoz, hogy egészen másképpen kezdjen gondolkodni önmagáról, a világról. Azt hittem, engem nem könnyű meggyőzni, de be kellett látnom, én is a csodavárók táborába tartozom, mint mindenki más. Persze, nem a csodákkal volt bajom, hanem a csodavárás technikáival. 

Belépett az ajtón, határozott, ruganyos léptekkel indult felém, mosolyogva leült velem szemben az asztal túloldalára. Azonnal megfogta poharát, belekortyolt a borba, egy pillanatra lehunyta szemét, arca kisimult. Kitettem az asztalra a diktafont, de még nem kapcsoltam be. Intett, hogy nyomjam meg az indítógombot. 

– Be kellene fejeznünk az interjút. 

– Nem tudom. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ebből valaha is születik megjelentethető anyag. 

– Majd meglátjuk. Daka doktor nyilván a haját tépné, ha nem használná ki ezt a lehetőséget. 

– Daka doktor egy karrierista dög. Meg egyébként is, az újságírás és a pszichiátria – a látszat ellenére – nem sok közös ponton kapcsolódik. 

– Túlságosan szigorú a szavakkal. Nem kellene olykor feszegetni a határokat? 

– Látszik, hogy ritkán jár itt. Megváltozott a világ. A szavak súlytalanok lettek, a mondatok belterjesen burjánzanak, kevesen akarják megérteni a lényeget. 

– És mi a lényeg? 

– Ezt magának kell tudni, én csak egy mezei újságíró vagyok, mindenféle valós és elképzelt sztárstátusz nélkül. 

– Szeretne sztár lenni? 

– Egyik pillanatban azt gondolom, már épp eljött az ideje, pénz, nők, csillogás. A másik percben már nem vágyom másra, mint elvonulni a hegyekbe az idők végezetéig, kiülni a hegyoldalba, soha többé nem szólni senkihez, csak képeket festeni, elmélkedni a szarrá vált világról, békésen mosolyogni. 

– Egyik sem rossz elképzelés, bár teljesen más útja a beteljesülésnek. 

– Beteljesülésnek? Miről beszél? Ma csak annak van értéke, súlya, szava, lehetősége, akinek van elég pénze odaállni saját sorsa kormánykerekéhez. A többi csak rabszolga, bábu, néhány azonosítási szám, néhány kiló elzsírosodott hús. 

– Ennyire rossz a helyzet? 

– Talán. Bár nem engem kellene erről kérdezni. Ezt maga jobban tudja. 

– Én sem tudom. Akkor felesleges volt az áldozat. 

– A keresztre feszítésre gondol? 

– Igen. 

– Tényleg úgy gondolta, azzal a világot megszabadíthatja bűneitől? 

– Igen. Utólag már bevallom, idealista voltam. 

– Hát, ez jól hangzik. Tudják ezt az emberek? 

– Nem, de talán sejtik. Tévedtem. A rosszat nem lehet legyőzni, nem is lehet ez a cél. Ha már harcolni kényszerülünk, akkor nem a rossz legyőzésére kell törekednünk és koncentrálnunk, hanem a jóra, emberi értékeink védelmére. 

– Ez gyönyörű – fakadtam ki dühösen –, szóval, a rosszat nem lehet legyőzni! Ez a spirituális bölcsesség: esélytelenek vagyunk és idióták, amiért eddig bármit elhittünk! 

– Nem vagyunk azok. Jót tenni sokszor nehezebb, mint rosszat. Megvédeni, megtartani, még újabb jókat cselekedni szintén nem egyszerű. A gonoszt elpusztítani nem lehet (talán nem is kell), de ha nem talál fogást rajtunk, akkor elvész az ereje. 

– Haha. Ez nagyon vicces, nagyon jól hangzik. 

– Az élet nem olyan nagyon bonyolult, mint azt sokan hiszik. A Bibliában ott vannak a törvények. Ki veszi komolyan? 

– Sokan. A világ nagyobbik fele békében él. 

– És a nagyobbik fele szegénységben és tudatlanságban is. 

– Boldogok a lelki szegények. 

– Ez cinikus megjegyzés volt. 

– Igen. Az volt. De láthatja, a gondolkodás nem erősségünk. Moralizálunk, meghatódunk, olykor együttérzők vagyunk, máskor meg kíméletlenek, agresszorok, netán még gyilkosok is. Nincs komoly felelősségünk, még a földi törvényekkel szemben sem, nemhogy az égiekkel, melyekről igazából nincs pontos ismeretünk. 

– Finom ez a bor. Gaia mindig csodákra volt képes. 

– Sokan azt sem tudnák, kiről beszél, csak azt értenék: finom ez a bor. 

– Lehet. Akkor maga szerint ismét feleslegesen vagyok itt? 

– Mert mi volt a szándéka, a terve? 

– Nem is tudom. Talán csak szét akartam nézni. Kétezer esztendő hosszú idő. 

– Oldjuk akkor meg mi a problémáinkat? 

– Eddig is ez volt a feladat! 

– Gyakorlatilag semmit sem segített. Ebből a beszélgetésből nem lesz interjú. Közröhej tárgyát képezné, ha leírnám mindazt, ami elhangzott közöttünk. 

– Akkor ne írja le. Majd valamelyik életében sor kerül rá. 

– Isten útjai kifürkészhetetlenek. 

– Nem. Az ember útjai azok. És érthetetlenek. Köszönöm a bort. Isteni finom volt. 

– Akkor ennyi volt? Soha többé nem találkozunk? 

– De, még biztosan találkozunk. Mindennek eljön az ideje. 

Egy laza kézfeltartással, majd egy erőteljes kézfogással elköszönt, kisétált az ajtón. Soha többé nem láttam. A májam meggyógyult, elmúltak az emésztési problémáim. Az intézetben nem tudták megmondani, hogyan sikerült neki megszökni. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Mindez tíz éve történt. Még most is érzem tenyeremben a kezét. Nagyon forró volt, mint aki lázas. És puha, mégis erős. És nem látszódtak kézfején a szögek nyomai. Nem is tudom, mit kellene gondolnom. A törvény. A felelősség. Persze. Az élet nem olyan nagyon bonyolult. 

2009

Fotó: mandiner

Kihallgatás

A recepciós riadtan ébredt délutáni szunyókálásából, öt perccel kettő előtt, majdnem kiborította a macis mintával díszített porcelán kávésbögrét, melyben mozdulatlanul és hangtalanul aludt a kihűlt kávé is. Ficzuk úr bizonytalanul gyűrögette tenyerében az idézést, mely a Titokvédelmi, Megfigyelési és Erkölcsrendészeti Alosztály kettes ki-, meg- és lehallgató helyiségébe szólt. A MEGJELENÉS ELMULASZTÁSA ESETÉN RENDŐRI KÉNYSZERCSELEKMÉNY ALKALMAZÁSÁRA KERÜLHET SOR!, állt fenyegetőleg az idézés alján. Ficzuk úr bele sem akart gondolni, hogy ez valójában mit is jelent. 

– Harmadik emelet, hatos ajtó – közölte mogorván a recepciós. – Ne flangáljon, üljön le oda – mutatott egy felhasadt ülőfelületű, fekete műbőr fotel felé –, mindjárt lejönnek magáért. 

– A tényállás megállapítására a közvetett és közvetlen bizonyítékok feldolgozása, a bejelentések értékelése, a tanúk meghallgatása után fog bekövetkezni. Már csak a maga meghallgatása van hátra, az ítélet természetesen már elkészült, fellebbezésnek helye nincs! – közölte szigorúan Hörcsök Kázmér nyugalmazott alezredes. 

– Elkészült az ítélet? – kérdezte csodálkozva Ficzuk úr. – Még egyetlen kérdés sem hangzott el. Még egyetlen kérdésre sem válaszoltam. 

– Nem számít. Szorít az idő. Statáriálisan megoldjuk ezt a kérdést. 

– Én nem sietek sehová. Statáriálisan? Kivégzés is lesz rögtön? Nekem még ennem kell egy szelet túrós rétest. Vagy kettőt. 

– Nem számít, maga a nép ellensége, és mint a nép ellensége, nyilván egyetlen kérdésre sem fog őszintén válaszolni, tehát felesleges is megkérdezni bármiről is. Statáriálisan a túrós rétesnek sincs jelentősége. 

– Na, még az előző rendszerben hallottam hasonlót, Gömöri párttitkártól, aki berendelt az irodájába, pártfegyelmit akart nekem adni, mint a nép ellenségének, mert túlságosan jóban voltam Galbácsnéval, fiatal kolléganőmmel. Gömöri szerint túlságosan is, pedig Galbácsné férjezett asszony volt, és bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett munkaidőn kívül. 

– Ez engem nem érdekel! – hördült fel Hörcsök alezredes. 

– Pedig ez érdekes történet – nevetett fel Ficzuk úr. – Sosem voltam párttag, úgyhogy értelme sem lett volna a pártfegyelminek, arról nem is szólva, a pártnak, és senkinek semmi köze az én magánéletemhez. 

– Na, már akkor is erkölcstelen életet élt, nem tartotta szem előtt a keresztény erkölcs előírásait. 

– Akkor – állítólag – a kommunista, vagy szocialista erkölcs volt divatban, lehetséges, hogy annak az előírásait nem tartottam szem előtt. 

– Az mindegy. Nem tartotta szem előtt, ez a lényeg. De most szem előtt van, már semmit sem tud letagadni. 

– Igen, ismét sok a gyáva besúgó – vágott elkeseredett grimaszt Ficzuk úr. – Az emberek nem tanulnak hibáikból, az emberek nem javulnak. 

– Maga csak ne moralizáljon. Elfogott e-mailek sora bizonyítja, hogy maga megtagadja a keresztény erkölcsöt, támadja az egyház megkérdőjelezhetetlen hatalmát. 

– Na, ezt ugyan maga honnan veszi? 

– Onnan veszem, hogy Isten szeme mindent lát. Már digitálisan is. Bevallja, hogy maga megkérdőjelezi az egyház mindenhatóságát? 

– Bevallom. Tanult gazembereknek tartom a papokat, ugyanolyanok zömében, mint az előző rendszerben, lepaktálnak a hatalommal, fényűzően élnek, nem végzik tisztességgel, ami a dolguk, nem törődnek a szegényekkel, az elesettekkel. 

– Ezt jegyzőkönyvbe vesszük. Szóval, maga a hajléktalanokkal van? Már ezzel is bűncselekményt követ el. 

– Mert együttérzek velük? Na, ne hülyéskedjen! 

– Ha így beszél, csak nehezíti a helyzetét. 

– A túrós rétest akarom. 

– Maga csak ne akarjon semmit. Maga már nem is akarhat. Aki ágaskodó farkáról küldözget fotókat az interneten, az elveszett a bűnben, fuldoklik a bűn mocsarában. 

– Látta? 

– Láttam. 

– Haladok a korral. Ma már a szex is az interneten zajlik. 

– Maga undorító ember. Láttam. Megnéztem alaposan. 

– Mert maga a fiúkat szereti? A maga beosztásában ezt lehet? 

– Na, ne legyen pofátlan. Természetesen én a nőket szeretem. 

– Én is a nőket szeretem. És a túrós rétest. Na, meg Annácskát. 

– Hagyjon már a túrós rétessel! 

– Hagyom. De Annácska is küldött fotót magáról. Azt nem látta? 

– Nem, azt nem láttam. 

– Akkor még nem kukkoltak? Pedig gyönyörűséges fotót küldött a puncijáról, ágaskodott az a kis huncut kakastaréja, és az erotika nyitogatta a száját. 

– Pfuj, maga disznó! 

– Nem, nem vagyok disznó! Nagyon kívánatos volt, még így, a neten keresztül is. 

– Na, ezt hagyjuk, tisztességes asszonyokat ne keverjen gyanúba. Az asszonyoknak szülni kell, főzni kell, mosni kell, nem ilyen vén kujonokkal enyelegni. Csak a maga farkáról van bizonyíték. 

– Ez szörnyű. Gondolja, hogy a bíróságon lesz szembesítés? A saját farkamnak kell szembenézni a saját farkamról készült fotóval? A bírónő pedig majd méricskéli, hogy egyeznek-e az arányok? 

– Maga perverz disznó! Ezt is jegyzőkönyvbe vesszük, megsértette a bíróságot. 

– Dehát nincs is bíróság. Maga citálta elő a farkamat. Na, mégsem a lányokat szereti? 

– Ezt töröljék a jegyzőkönyvből! – mordult fel vörös fejjel az alezredes. 

– Töröljék – bólintott Ficzuk úr. – Maga beszél össze-vissza. Én Annácskát szeretem, ehhez viszont magának semmi köze! 

– Nagyon téved, nekem mindenhez közöm van. Maga könyveket olvas, lázít, kritikusan áll mindenhez, amit a hatalom csinál, nem hagyja magát megmenteni. 

– Megvezetni nem hagyom magam. Nem kell engem megmenteni, legfeljebb csak a sok hazugságtól és hülyeségtől. 

– Pontosan erről beszélek, magának semmi sem jó, semmi sem tetszik, mindent megkérdőjelez. Így nem lehet élni. 

– Dehogynem. Csak így lehet élni a mai világban. Én egy becsületes civil vagyok, nem szolga, nem rabszolga. 

– Na, ebben azért ne legyen olyan nagyon biztos. Maga csak egy azonosítójel, aki szerepel a rendszerben. Ha kitöröljük, akkor nem lesz többé. 

– Értem. Csak ennyi? 

– Csak ennyi. Maga értéktelen, ráadásul veszélyes elem, nem lelkesíthető, nem együttműködő, nem befolyásolható, nem bámulja a televíziót, külföldi oldalakat nézeget az interneten, kétes elemekkel kommunikál, rosszallóan tekintget mindig, gyakran csóválja a fejét. 

– Ezek valóban szédületes bűnök. Akkor most kivégeznek? 

– Jogállam van, demokrácia. Nincs halálbüntetés, az a szerencséje. Ha rajtam múlna, már nem élne. 

– Azt elhiszem. Találkoztam már az előző rendszerben is magához hasonlóval. 

– Én onnan maradtam itt. 

– Azt látom. 

– Mit akar ezzel mondani? 

– Semmit sem. Szeretem a túrós rétest. 

– Jól van, akkor most ezt fejezzük be. 

– Fejezzük. Már éhes vagyok. 

– Maga javíthatatlan. Megírom magáról a jelentést. Azt hiszem, megvonják majd magától a magyar állampolgárságot. Méltatlan rá. 

– Értem. És miért? 

– Mert maga nem együttműködő. Maga gátolja a fejlődést, bomlasztja a rendet, lázít. Már mondtam. 

– Most is együttműködöm magával. 

– Mert muszáj. Csak azért. 

– Nyilván lenne jobb dolgom is, mint a maga sületlen vádaskodásait hallgatni. 

– A gyanú megalapozott. 

– A hülyeség pedig korlátlan. 

– Na, menjen! 

– Hová? 

– Haza. 

– Mégis elenged? 

– El. Most nincs időm magára. Túl sokan randalíroznak az utcán. 

– Így van ez, amikor a hatalom kövér ujjai közül kezd kicsúszni minden. 

– Tűnjön el. Majd küldök újabb idézést, ha a helyzet már rendeződött. 

– A helyzet már sosem fog rendeződni alezredes úr, ha felfeslett a varrás a történelem szövetén, azt az Úristen sem képes visszavarrni. 

– Ne okoskodjon. Menjen, amíg mehet. 

– Jól van, megyek. Eszem egy túrós rétest. Nem jön? Meghívom. 

– Finom? 

– Finom. 

– Nem, most nem mehetek. 

– Akkor majd legközelebb. 

– Majd legközelebb. 

Ficzuk úr komoran lépett ki az épületből, elindult a Gerbeaud felé, úgy gondolta, megérdemel egy túrós rétest. Vagy kettőt. A hatalom impotens, mosolyodott el, fogalma sincs a szerelemről. És másról sem.

Fotó: pixabay

Puliszka

Szerző: Egervári József

Szereplők: Dezső, a férj, harminchét éves

                  Johanna, a feleség, harminchárom éves

                  Anyuka, Johanna édesanyja, legalább hatvanöt éves

Kispolgári lakás egy emeletes ház harmadik emeletén, a két nő otthon van, ebédhez készülődik, akkor ér haza Dezső, leveszi a kabátját, sálját, sapkáját, morgolódik, mert a cipőfűzőjét véletlenül megcsomózza.

Dezső

Na, még ez is! És a fejem is megfájdult, Krekácsné, az a vén boszorkány ismét tömény hipóval mosta fel a lépcsőházat, hiába mondtam neki már ezerszer, hogy ilyenkor legalább a lépcsőházi ablakot nyissa ki. A fogától ne nyugodjon az a némber.

Johanna

(Nevet.) De hiszen már nincs is foga. Kaptál a boltban mindent?

Dezső

Nem. Fertőtlenítő nincs, fertőtlenítőkendő, szájmaszk sincs. Még a gyógyszertárban is megnéztem, a patikus kinevetett, amikor mondtam, hogy a tévében azt állították, mindent lehet kapni. Kekszet, tejet és kenőmájast viszont hoztam.

Anyuka

Tényleg azt mondták a tévében, hogy mindent lehet kapni. Biztosan nem jó boltba mentél.

Johanna

Anyuka, maga mindent elhisz, amit a televízióban mondanak.

Dezső

Anyuka, magának kellene járni vásárolni, magában már a vírus sem tehet kárt.

Johanna

Dezső! Beszélj tisztességesen anyámmal! Az ő nyugdíjából élünk.

Dezső

Jól van. Beszélek. Nem beszélek. Tudom, akinek nincs munkahelye, nincs jövedelme, annak ne járjon a szája. De neked sincs.

Johanna

Nekem sincs. De én a lánya vagyok.

Dezső

Igen. Tudom. Már tíz éve tudom.

Johanna

Gyere ebédelni! És vedd le azt a hülye szájmaszkot a fejedről! Éjszaka majdnem infarktust kaptam, amikor felkapcsoltam a villanyt, te pedig ebben a maszkban úgy néztél ki, mint egy betörő. Majdnem fejen csaptalak az éjjeliszekrényen lévő lámpával. De szerencséd volt, mert a horkolásodról felismertelek. (Anyuka nevet, aztán a nevetés köhögésbe csap át.)

Anyuka

Úgy horkol, akár egy hengerfejes traktor. (Ismét köhögni kezd.)

Dezső

Ugyan már, anyuka, maga még életében sem látott traktort, nemhogy hengerfejet!

Johanna

Ne vitatkozz mindig anyámmal, gyere ebédelni!

(Dezső egy bögrébe szedi ki a levest, villával összetöri benne a krumplit, répát, zöldséget. A két nő elképedve bámul rá.)

Mit csinálsz, te szerencsétlen? Vedd le a fejedről azt a maszkot, egyél normálisan!

Dezső

Normálisan eszem. Vágtam egy lyukat rajta, ezen befér a szívószál. (A bögréből szívószállal szívja ki a sűrű levest.)

Anyuka

A pörköltre azért kíváncsi leszek. (A két nő hangosan nevet, a férfi leveszi magáról a maszkot.)

Dezső

Ti nem vesztek komolyan semmit? Én tudom, mi a rend, érzékelem és felfogom a veszélyt, megteszem, amit kell!

Anyuka

Krekácsné is, mert minden nap hipóval mos fel a lépcsőházban.

Dezső

Anyuka, maga már megint okosabb akar lenni, mint amilyennek látszik. A televízióban azt mondják, hogy a kezünket kell fertőtleníteni, maszkot kell hordani annak, aki beteg. Aki nem beteg, annak még azt sem. A lábunkról nem esett szó.

Johanna

És azt is mondják, hogy maradj otthon! De neked hiába beszélnek, te örökké flangálsz, és mindenkinél okosabb akarsz lenni! Nincs több hús itthon.

Dezső

Tegnap láttam egy nőt az utcán. Összeesett, de senki sem ment oda hozzá. Nagy ívben kikerülték. Vagy öt percig ácsorogtam ott, aztán szóltam a mentőknek, de azt már nem vártam meg, amíg kiérnek.

Anyuka

Ugye, nem mentél oda hozzá? Az emberekből kiveszett az együttérzés. A Jóisten majd megbünteti őket ezért.

Dezső

Nem mentem oda, nem volt rajta szájmaszk. Nem a Jóisten kell ide, hanem rend, keménység, határozottság! Az emberek össze-vissza beszélnek mindenfélét, félrevezetik, lázítják egymást.

Johanna

Azt mondják, már katonák vannak az utcákon.

Dezső

Nagyon helyes. Remélem, tűzparancsot is kaptak.

Johanna

És kire lövöldöznél, te idióta?

Dezső

Az ellenségre. Persze, nem én.

Anyuka

A vírus az ellenség most, édes fiam. Ne beszélj butaságokat!

Dezső

Anyuka, maga ezt nem tudhatja, pártunk és kormányunk ott van a gáton.

Johanna

Dezső, te nem vagy normális! Nem árvíz van. (Nevet.)

Dezső

Ezt csak úgy, átvitt értelemben mondtam. Még ezt sem érted! Ez a helyzet magaslata. Onnan látnak mindent. És elintézik az ellenséget! Megvédenek bennünket!

Anyuka

Ez nekem olyan ismerős. Mintha olvastam volna már a történelemkönyvekben.

Dezső

Anyuka, maga soha nem olvasott történelemkönyveket!

Johanna

Dezső, mondtam már, hogy ne legyél tiszteletlen anyámmal! Anyuka könyvtáros volt, több könyvet látott már, mint te valaha is fogsz! Arra nem mondtál semmit, hogy nincs több hús itthon.

Dezső

Nem vagyok tiszteletlen, de aki vak, annak én nem tudom visszaadni a tisztánlátását. Látni a könyveket, vagy olvasni, az két különböző dolog. A történelem elmúlt. Tegnap volt, meg tegnapelőtt, vagy ki tudja, mikor. És csúf képe volt neki. Mindig. Nem ezzel kell foglalkozni, hanem mi lesz holnap!

Johanna

Holnap puliszka lesz.

Dezső

A héten már kétszer volt. Utálom. Vagyis nem szeretem annyira.

Anyuka

Jó étel az. Ha nincs más.

Dezső

Majd én szerzek húst.

Johanna

Vadászni fogsz? (Gúnyosan nevet.)

Dezső

Te csak ne legyél cinikus! Ez a helyzet nem engedi meg a pikírt megjegyzéseket. Ha kell, akkor vadászni fogok.

Johanna

Mivel? A zsebkéseddel?

Dezső

Igen. Akár a zsebkésemmel is. Anyuka odaáll a fürdőszoba ajtó elé, én pedig gyakorolni fogom a késdobálást.

Anyuka

Cirkuszban érzed magadat, fiam? Még bohócnak sem lennél jó.

Johanna

Hát, annak sem. (Mosogatás közben lemondóan legyint.)

Dezső

Én szeretlek téged. (Odaáll Johanna mögé, hátulról átöleli.)

Johanna

Húzzál innen! Vírushelyzet van, ne ölelgessél!

Dezső

Na, szép, most nem a fejed fáj, hanem vírushelyzet van.

Anyuka

Szép dolog a szerelem. De régen is volt.

Johanna

Régen. Vagy nem is volt.

Dezső

Reggel találkoztam Kovács Gézával a földszintről, épp az asszonyt tolta ki a ház elé. Plédbe bebugyolálta, meg ne fázzon.

Johanna

Az asszonyt? Az nem lehet! Három napja meghalt.

Dezső

Igen, de nem vitték el. Nincs rá kapacitás, azt mondják. Géza telefonon beszélt a háziorvossal, aztán Keszei atyával is, aki azt mondta neki, reggel és este vigye ki egy-egy órára az asszonyt a levegőre. És éjszaka ne feküdjön mellé, nehogy elkapja a vírust. Talán jövő héten el tudja temetni, ha lesz még sírásó. Ha nem, akkor addig tegye a fagyasztóládába, úgysincs már benne semmi.

Anyuka

Ez marhaság! Egy pap nem mond ilyet. Egy pap a helyzet magaslatán áll. A Géza felesége egyébként is rákos volt, nem a vírus vitte el. (Köhögni kezd, hosszan, mélyről.)

Dezső

Anyuka, ezt maga honnan tudja? Ezzel azt akarja mondani, hogy akkor nem szerepel majd a statisztikában?

Anyuka

Tudom. Amikor még ki lehetett menni az utcára, akkor beszéltem a Gézával. És tényleg nem szerepel majd a statisztikában.

Dezső

Anyuka, maga még most is kimehet az utcára.

Johanna

Dezső! Megöllek!

Dezső

A tévében hallottam. Nem én találtam ki! Az öregek flangálhatnak nyugodtan. Mindennek én vagyok az oka?

Anyuka

Nem megyek sehová sem. Én szeretem a puliszkát. Szerencse, hogy a múltkor vásároltunk húsz kiló hozzávalót. Egy darabig biztosan kitart. (Kicsit köhécsel.)

Dezső

A templomba lemehet imádkozni. Magát megvédi a hite.

Johanna

Téged pedig a hülyeséged fog elpusztítani. Vagy én! Nem hagynád már békén anyámat?

Dezső

Most mi rosszat mondtam? Még le is kísérem, ha akarja. Amíg ő imádkozik, én a Vakegérben iszom egy sört.

Johanna

Persze, arra van pénzed! Egy nyavalyás kispolgár vagy, egy éhenkórász lumpenproletár!

Dezső

Ez mérhetetlen nagy sértés volt! Innentől kezdve nem védelek meg téged, azt csinálsz, amit akarsz.

Johanna

Na, elegem van már ebből a „megvédelek téged” dumából. Tarts el engem, ne megvédj, tudok én vigyázni magamra!

Dezső

Megint itt tartunk! Tarts el engem! Ha nincs munka, akkor nincs munka. Megvédenek bennünket a vírustól, nem lehet egyszerre dolgozni és küzdeni is. Ezt csak ezek az idióta kommunisták és kapitalisták gondolják, akik lenyúlják tőlünk a lóvét, akik rabszolgasorba akarnak kényszeríteni bennünket. Éljen a rend, éljen a szabadság, éljen a haza! (Kihúzva magát, akár egy katona, az ebédlőasztal körül menetel, míg felesége a palacsintasütővel fejen nem vágja. Fájdalmas képet vágva leül a fotelbe, tenyerével feje búbját tapogatja.)

Johanna

Tudod, örülök, hogy nincs gyerekünk. Mit tanulna tőled? A marhanagy hazafiságodat, mely lassan már nem is hazaszeretet, hanem mindenki utálata, aki nem azt mondja, amit te! Mindenki hülye, aki nem tapsol neked, aki másképp látja a világot! Dezső, elegem van az örökös háborús játékaidból, az örökös harckészültségből, az ellenségkeresésből! Négy hónapja nem voltunk együtt. Ez neked fel sem tűnt?

Dezső

De, feltűnt, épp az előbb mondtam, csak te mindig azt hallod meg, amit meg akarsz hallani. Legalább négy hónapja mindig fájt a fejed, amikor hozzád bújtam, vagy ébren volt még anyád, az ágy nyikorgott, nem lehet csinálni semmit, mert felébred a szomszéd, leverjük a vakolatot, beesik az eső… Mindig volt kifogás.

Johanna

Mert nem udvaroltál. Semmi előjáték, semmi kedvesség, semmi csókolózás, csak a lényeg! Szerinted a lényeg, mint a napiparancsra elvégzendő feladat, történjen meg gyorsan, időben? Dezső, nem tűnik fel, hogy nem is élünk, csak vagyunk, nem beszélgetünk, hanem csak vitatkozunk?

Anyuka

Szép dolog a szerelem. Béküljetek ki! Még ma. Lehet, hogy holnap már nem lesz rá lehetőségetek.

Johanna

Anyuka! Ne fesse az ördögöt a falra! Én boldog akarok lenni, de ezzel a töketlennel nagyon nehéz. Nem hagyja magát szeretni.

Anyuka

Kislányom, az élet nem mindig szép, megboldogult apád könyvelő volt, minden szerelmeskedésünkről statisztikát készített, de sosem vitt el engem Rómába, csak Alsópércsre jártunk, a bányatóhoz. De erre már te is emlékszel. Ő horgászott, mi pedig unatkoztunk. (Kicsit köhög, majd még egy kicsit.)

Johanna

Én szerettem ott lenni.

Anyuka

Ezt nem gondoltam volna, mindig olyan képet vágtál, mint egy keletlen lángos, amit senki nem akar megenni.

Johanna

Azt szerettem a legjobban, amikor jöttünk haza, megálltunk egy étteremnél vagy csárdánál. Mindig sajttal töltött sertésszeletet kértem, hasábburgonyával, utána pedig fagylaltot. És beszélgettünk. Máskor soha, csak ott, a terített asztalnál. És néha még apa is nevetett.

Anyuka

Apád jó ember volt, két lábbal állt a földön, semmi kilengés, semmi felesleges költekezés; mindig azt mondta, ha kitörne a háború, mi akkor is megélnénk.

Johanna

Elmúlt az az idő. (Megsimogatja anyja arcát.) Atyavilág! Anya, te lázas vagy!

Anyuka

Igen. Már két napja.

Johanna

Miért nem szóltál?

Anyuka

Szedek gyógyszert. Ami itthon volt, az megfelelő. Csak kicsit köhögök, főleg este.

Johanna

A szíved miatt nem szedhetsz össze-vissza mindenféle gyógyszert, te is tudod! Nem hallottam éjjel, hogy köhögsz. Mélyen aludtam. Kikészít teljesen, hogy nincs munkahelyünk, nincs jövedelmünk! Dezsőnek pedig csak a szája jár.

Dezső

Na, megint én vagyok porondon? Kell egy bűnbak, aki miatt pocsék a világ, aki miatt semmi nem jó úgy, ahogy van? Ugye?

Johanna

Nem, nem vagy bűnbak, csak egy tehetetlen, életképtelen fasz vagy.

Dezső

Nem vagyok. Ha milliomos lennék, akkor bezzeg klassz srác is lehetne belőlem, ugye? Mert csak a pénz számít, az elvek, az igazság nem!

Johanna

Kitörölheted a seggedet az elveiddel és a nagy igazságérzeteddel, ha nem tudjuk kifizetni a számlákat, ha nem tudunk ételt venni, te idióta! Nem fogod fel?

Dezső

Ez egy nagy, büdös közhely, drágám, nem értitek ti a világot, azért vagytok kispolgárok, belemerülve saját önsajnálatotokba, mindig csak azt nézitek, mit mond, mit csinál a másik, de az, hogy ti sem tesztek semmit, nem számít. De az életet az elvek, a szabályok irányítják, ha ezek nem lennének, káosz lenne, mint a ti fejetekben is. (Anyuka köhög, hosszan, szárazan.)

Johanna

Ez engem most nem érdekel, Dezső! Fel kell hívnom az orvost! (Félrevonul, telefonál.)

Anyuka

Dezső, az élet sokkal egyszerűbb dolgokon múlik, az elvek és szabályok segítenek az eligazodásban, de nem kell mindent kimondani, nem kell mindent túlbeszélni.

Dezső

Anyuka, ne jöjjön nekem megint a hittel, meg a Jóistennel, az ember gondolkodóbb lény annál, hogy vakon kövessen holmi homályos iránymutatást.

Anyuka

Nem, nem erről akartam beszélni, a hit csak megerősít – ha megerősít – abban, hogy talán jó úton jársz, bár belátom én is, nem mindig elég, vagy képtelenek vagyunk meglelni a helyes utat. Látni akartam Rómát, a Colosseumot, a Sixtus-kápolna csodás freskóit, imádkozni akartam egyszer a Piazza San Pietro sarkában, megbújva a pápa beszédét hallgató tömegben, akartam egy pénzérmét dobni a Trevi-kútba, hogy egyszer talán majd visszatérjek. Az ember hisz valamiben, vágyai vannak, melyeket egész életében dédelget, aztán sosem valósulnak meg, mert talán érdemtelen rá.

Dezső

Érdemtelen rá? Ki mondja meg, hogy az ember érdemtelen arra, hogy teljesüljenek az álmai? Sem földi, sem égi hatalom nem döntheti ezt el, csak maga az ember, aki nagyon akar valamit, aki mindent akar!

Anyuka

És te mit akarsz, Dezső? (Ismét erőteljesen köhög, mellkasára szorítja tenyerét.)

Dezső

Már én sem tudom. Valamikor nem akartam mást, csak szeretni, ölelni Johannát, gyerekeket akartam tőle, sok gyereket. Imádtam a nevetését, imádtam, amikor megölelt. Valamikor azt hittem, munkával mindent el lehet érni, mindent meg lehet teremteni, de azt nem tudtam, ha nincs munka, akkor az ember semmit sem ér, akkor csak kolonc lesz belőle, a társadalom szemetévé válik, akit mindig csak arrébb rúgnak az útból, hogy ne rontsa az összképet. (Elhallgat, lehajtott fejjel bámul maga elé, Anyuka ismét köhög, Johanna visszatér közéjük, kezében szorongatja a telefont.) Sikerült velük beszélni? Kijön az orvos?

Johanna

Nem.

Dezső

Miért nem? Mentőt küld?

Johanna

Nem.

Dezső

Nem tudsz értelmesen beszélni? Mit mondtak?

Johanna

Egy géphanggal beszéltem. Ha megteheti, maradjon otthon! Naponta többször mosson kezet! Alaposan mosson kezet! Ha az utcára megy, vegyen szájmaszkot! Az üzletben, ha megérint valamit, utána fertőtlenítse kezét! (Johanna, akár egy eszelős, nevet.) Vegyen szájmaszkot! Vegyen szájmaszkot! Vegyen szájmaszkot! És imádkozzon! (Dezső feláll a székről, odalép hozzá, megfogja a vállait, megrázza.)

Dezső

Jól van már! Térj magadhoz! Majd később ismét megpróbáljuk felhívni őket.

Anyuka

Magunkra hagytak.

Dezső

Nem, Anyuka, dehogy! Megmentenek! Azt mondták, hogy megmentenek, azt mondták, minden rendben lesz, háború van, de győzni fogunk!

Anyuka

Nem, Dezső. Nem fog jönni senki. Igazad volt, minket csak arrébb rúgnak, ha oda kerül a sor, hogy ne rontsuk az összképet.

Dezső

De nem erre értettem, Anyuka, én tudom, hogy komoly intézkedések történnek, hogy súlyos a helyzet, de győzni fogunk, már katonák és katonai járművek vannak az utcákon, megérkeztek a maszkok, a védőfelszerelések, a lélegeztetőgépek, mindjárt legyőzzük a vírust is! Igen, ez nem lehet másképpen!

Anyuka

Dehogy, Dezső! Csak azért grasszálnak katonák az utcán, hogy rend legyen. Látod, itt van az áhított rended, kijárási tilalom lesz, aki megszegi, majd lelövik, aki haldoklik, annak bedeszkázzák az ajtaját, ablakát, aki meghalt, arra talán még a házat is rágyújtják, hogy ne terjedjen tovább a vírus. (Rázza a köhögés, teljesen belevörösödik.)

Dezső

Anyuka! Fejezze be! Ezt én nem hiszem! Ez nem így fog történni!

Johanna

Vegyen szájmaszkot! Vegyen szájmaszkot!

Anyuka

A vár teraszáról nézik majd, hogy fellobbannak a tüzek, pezsgőt isznak, halk zene szól, Hot Jazz Band, vagy Ákos, azt szeretik, csak a katonák géppisztolyainak durrogása zavarja meg néha ezt az idillt; égni fog a város, mint egykor Róma, csak más okból.

A Piazza San Pietro gyönyörű lehet, ott állsz, a hajadat borzolja a szél, mormolod az imát… (Ismét rázza a köhögés.)

Johanna

Ha megteheti, maradjon otthon! Ha megteheti, maradjon otthon! Hova a fenébe mehetnénk? Hová? Vegyen szájmaszkot! Vegyen szájmaszkot! És imádkozzon! Dezső! Ebbe beleőrülök!

Dezső

Jól van, nyugodj meg. Most én telefonálok, hátha nekem sikerül beszélnem valakivel. (Félrevonul, kicsit köhög ő is.) 

Anyuka

Kislányom, ha meghalok, a komód aljában, az alsó fiókban, a hálóingek között találsz pénzt. Nem túl sok, de talán két, három hónapig kihúzzátok vele!

Johanna

Anya, ne mondj ilyet! Meg fogsz gyógyulni! Ez most átmeneti állapot lehet, majd jön az orvos vagy a mentő. Meggyógyulsz! (Leül a székre, kezébe temeti arcát.)

Anyuka

Apád is nagyon szeretett téged, tudom, szigorú volt veled, de imádott.

Johanna

Féltem tőle.

Anyuka

Sosem bántott téged, aggódott miattad. Mindig azt mondta, egy lány védtelen, a világ pedig tele van mocsokkal. Igaza volt. A világ tele van mocsokkal.

Johanna

Rabnak éreztem magam. Nem engedett sehová. Csak azért nem, hogy ő nyugodtan tudjon aludni.

Anyuka

Ne légy igazságtalan! Nagyon szeretett téged, óvott mindentől.

Johanna

Amikor az ember lánya kimarad mindenből, akkor megáll az élet, se barátok, se szerelmek. Az előbb a helyes útról beszéltél Dezsőnek, de a helyes utat az ember egyedül sosem találhatja meg, csak kóborol, fél, nem beszél senkivel, nem tudja elmondani senkinek, hogy mi nyomja a szívét, lelkét, végül arra vágyik, hogy meghaljon.

Anyuka

Nem hiszem, hogy ennyire szörnyű gyerekkorod volt.

Johanna

De. A rabság mindig szörnyű. Te apa bűvkörében éltél, sosem lázadtál, sosem mondtál ellent, de nem láttalak boldognak. Mindig ott ültél az ablak előtt, egy könyv volt a kezedben, vagy sálat, pulóvert kötöttél, néztél ki az ablakon, és szomorúság áradt belőled. Titkolni próbáltad, de furcsa, finom, szürke köd volt körülötted, lassan örvénylett. Éreztem, ahogy megkötöz, mozdulatlanságra kényszerít, nem enged szabadulni, pedig azt is éreztem, hogy menekülnél. Anya, te is rab voltál.

Anyuka

Mozdulatlanság volt. Igen. Vagy inkább tehetetlenség. Apád jó ember volt, de nem értett a szavakhoz, csak a számokhoz, számokból épült fel a világa. (Köhög, aztán kapkodja a levegőt, erőtlenül dől hátra a fotelben.)

Johanna

De hogyan csókolt? Hogyan ölelt?

Anyuka

Már nem is tudom. Sötétben. Mindig csak sötétben, mintha megláthatna valaki, mintha titkolni kellene. Zuhanyzáskor is magára zárta a fürdőszoba ajtaját, még én sem mehettem be. (Dezső visszatért közéjük, megrázta a fejét, összetörten ül le a konyhai székre.)

Johanna

Nem sikerült?

Dezső

Nem. Talán mindenki beteg lett, vagy automatára állították a telefonközpontot. De mindenki nem lehet beteg, mentők, orvosok, ápolók nélkül ki ment meg bennünket?

Anyuka

Majd a katonák, Dezső. Mondtam neked az előbb.

Dezső

Anyuka, ők nem tudnak megmenteni bennünket. Ők csak bedeszkázzák az ajtókat, ablakokat. Ők csak lőni tudnak. Talán el kellene mennem az orvosi rendelőhöz, vagy a mentőkhöz. Nincs messze egyik sem.

Johanna

Ne, Dezső, ne menj sehová se!

Anyuka

Nem fog jönni senki. Nem találsz ott senkit.

Dezső

Magunkra hagytak. Vagy elszabadult a vírus. Talán már csak mi élünk. (Johanna kinéz az ablakon.)

Johanna

Nem, látok még mozgást a környező épületekben. Szemben ott könyököl valaki az ablakban. Nézelődik.

Anyuka

Ne aggódjatok, minden úgy lesz, ahogy lenni kell. (Ismét köhög, alig kap levegőt, összegörnyed, aztán feláll a fotelből, megfordul, ráül a konyhaasztal szélére, köhög, aztán mellkasához szorítja kezét, majd élettelenül az asztalra dől.)

Johanna

Anya! Anya! (Dezső odalép anyósához, nyakán megnézi a pulzusát, megcsóválja a fejét.)

Dezső

Sajnálom, édesem! Nagyon sajnálom! (A mamát fentebb húzza, végigfekteti az asztalon, két kezét, ujjait összefonja a mellkasán.)

Johanna

Anya! (Johanna sír, áll az asztal mellett, simogatja anyja arcát.)

Dezső

Pénteken találkoztam a Gömöri Karcsival, tudod, akinek teherautós vállalkozása van. Azt mondta, a héten nézzek be hozzá. Van furgonja is, azt én is vezethetném. A határhoz kellene lejárnom.

Johanna

A virágos ruháját szerette legjobban, azt, amelyiken nagy sárga és vörös virágok voltak. Azt mondta, csak az öregasszonyokat temetik feketében. Neki még alig ősz a haja. Még mindig szép az arca, szinte ránc sincs rajta.

Dezső

A Gömöri Karcsi rendes gyerek. Eltartja a családját. Apám azt mondta, soha nem lesz belőlem elég rendes ember. Hiányzik belőlem a rendesség, a kitartás, a tehetség az élethez. Olyan vagyok, akár egy csenevész növény, mely képtelen gyökeret ereszteni a földbe, él, de soha nem hoz termést. Soha nem. (Odamegy Johannához, megöleli, Johanna is átöleli a nyakát.)

Johanna

Úristen! Dezső, te is lázas vagy! Ülj le, hozom a lázmérőt, a lázcsillapítót! Nem, ezt már nem bírom! (Dezső köhécsel.)

Dezső!

Nem is érzem. Kicsit köhögök. Johanna, meghalok én is? (Johanna visszatér a lázmérővel, odaadja Dezsőnek a lázcsillapítót, egy pohár vizet nyom a kezébe, Dezső beveszi a gyógyszert.)

Johanna

Nem, te nem halsz meg! Te nem halhatsz meg! Fiatal vagy még!

Dezső

Fiatal vagyok. (Lefekszik az asztalra, anyósa mellé, fejük és a lábuk van egymás mellett, Johanna bedugja ingébe a lázmérőt, Dezső köhécsel.)

Johanna

Csak te vagy nekem. Látod, csak te maradtál. (Megfogja Dezső kezét, Dezső az asztalon fekszik, Johanna mellette áll.) Meggyógyulsz, akár jön valaki, akár nem! Magunkra maradtunk.

Dezső

Igen, magunkra maradtunk. Magunkra hagytak. Mi értéktelenek vagyunk.

Johanna

Dehogy! Nem vagyunk értéktelenek, semmivel sem vagyunk értéktelenebbek, mint ők! Meg fogsz gyógyulni, és amikor meggyógyulsz, gyereket akarok tőled! Hallod, Dezső? Gyereket akarok tőled! Legalább kettőt!

Dezső

Hallom. Tőlem? Hát, mégsem utálsz annyira nagyon? 

Johanna

Nem utállak. Hogyan is utálhatnám leendő gyermekeim apját? (Dezső nevet, aztán köhög, Johanna aggódón áll mellette.)

Dezső

Csinálnál nekem egy kis puliszkát? (Johanna nevet.)

Johanna

Persze, csinálok, tejjel, mézzel, teszek bele almát és diót. Hátha úgy ízleni fog neked.

Dezső

Úgy jó lesz. Anyuka fahéjjal szerette, én nem.

Johanna

Megyek, elkészítem neked.

Dezső

Várj még. Kérlek, énekelj nekem. Csak nekem. Tudod, azt a dalt, melyet annyira szeretek hallani tőled. (Johanna leül a székre, még mindig szorítja Dezső kezét, énekelni kezd.)

Johanna

Vigyázok rád, ha jön az éj,

elmúlik majd minden szeszély,

vacsora van az asztalon,

csókollak, mert szeretsz nagyon,

poharunkban a bor édes,

tudom jól, hogy te megértesz,

vigyázok rád, veled vagyok,

szeress, amíg meg nem halok.

(Befejezi a strófát, aztán már csak dúdol, Dezső mellkasára hajtja fejét. Aztán már nem dúdol. Csönd van. Semmi és senki sem mozdul.)

Fotó: depositphotos