Pillanatfelvétel

A csönd rákúszik

a megfagyott világra,

jégvirágba öltözteti

fűtetlen szobák mélyén

vacogó gyerekek

huzatos álmait.

Aztán eloson a tél,

kevély szelek

nem csitulnak,

jön a tavasz,

gyom veri fel

egykor szép kertek

nem művelt földjét,

parlagon hever

idő, emlékezet.

Az újságos rosszkedvűen

bezár,

közmunkás kapirgál unottan

omló vakolatú

jövendő alatt,

szakadt kabátja zsebében

újságpapírba rejtett

fél szelet zsíros kenyér

lapul.

Óriásplakáton Photoshoppal

machinált jelen somolyog,

okot kerülve,

következményt tagadva,

celebsors fényes díszletei

között,

hol minden gyönyörű

és örök,

drágán íródnak

olcsó komédiák.

Máshol penész és húgyszag

tüdőt maró elegyében olcsón,

pénztelen

is teremt az utca, a tér

drámát,

eltévedt,

fintorgó dámák

menekülnek,

a valóság bűze fertőz,

szégyen elől fut, ki tud,

és míg itt, meg ott

néha elhullik egy ember,

közönyáriától

süketül a nép,

állítólag rozsdás kórházi

vaságyakról nem születnek

versek,

rémtörténetekből meg

van épp elég.

És most ismét

sötét és hallgatag minden est,

kutyák vonyítanak Holdat,

disznók falják fel

a korpa közé keveredettet,

palota szépül,

szobrot lop térre éj,

a félelem szagú csönd alázatos,

a píár kevély.

Búcsúcédulákra írva üzenet:

„annyit érsz,

amennyid van!” –

teljesen mindegy,

élve vagy holtan!

A sors nem kegyes,

kocsmák pultjának

bádogjára rajzolva

kifutott sörhabból

a jövő.

Fotó: Pinterest

Tán lesz még

Tán lesz még néhány jó év,

megbűvölten robog a HÉV,

Cinkota után vagy a

gödöllői dombok között,

azt mondják,

a szerelem még mindig örök,

ám lehet, a helyszín a szőlőtőkéktől

ölelt Badacsony,

melyet az öröklét ígéretével

tükröz vissza a hullámzó Balaton.

Tán majd néhány jó év még akad,

valóságot szülnek mosolyba az

elhallgatott szavak,

változatlanul a bordó a menő,

Ádám, Rómeó, Don Juan

még mindig esendő,

különszobák rejtekében

kuksolnak titkos vágyak,

édes reménnyel párnáznak ki

minden franciaágyat.

Tán néhány jó év lesz a jutalom,

libacomb, rizzsel és sajtmártással

a gazdagon terített asztalon,

tüzes, telt, ízes vörös

a metszett pohárban,

és minden pajzán gondolatod,

melyet kitaláltam,

bocsánatot nyer végre,

hogy antiszociális vagyok,

megrészegítetten hajolva rád,

érzem édes illatod.

Tán jut még néhány jó év,

megbűvölten robog a HÉV,

színesre festem,

mi eddig fekete volt,

vigyorogva „rázza”

rock ’n rollra a Hold,

gyönyörű dallam

csendül az idő

hárfájának húrjain,

mikor minden titkos

rejtekeden végigfutnak

ujjaim,

mert már semmi sem

felesleges, nem hasztalan,

csak nézlek téged

s nincs szavam.

Fotó: Pinterest

Hogy szebb legyen

Nehéz a szívem –

mily közhelyes felütés ez,

pusztán csak az elmeszesedett erekben

örvénylő vér surrogása lehet,

a meggyengült szívizom nyögése,

amint sok-évtizedes munka után

(belefáradva)

még mindig lüktet.

Persze, agyam másképp érzékeli,

mást gondol,

a reggeli első kávé után

megkezdődik az eszmélés,

lassan,

magyarázatokkal,

apró célokkal –

kössek sálat,

tiszta legyen a cipőm,

ne késsem le a buszt,

vigyek magammal maszkot,

próbáljak ember maradni.

Egyre magasabbra hízott kerítések

között gyalogolok,

ajtó egyiken sincs,

csak lőrések,

a tetejükön betonba öntött

üvegcserepek –

a csillagok mai állása szerint

még lőhetnek is rám,

csak úgy,

szórakozásból.

Tegnap azt mondta nekem valaki,

amíg nem találkozom Istennel,

nincs értelme az életemnek.

Bőszen bólogattam,

tényleg leülnék vele egy sörre

valamelyik vendéglátóipari egységben,

kíváncsiságom határtalan,

és megkérném,

ne küldözgesse hozzám

vakbuzgó híveit,

bár úgy sejtem,

ő ebben ártatlan.

Én is ártatlan vagyok,

talán,

nem sok vizet zavarok,

szívfájdalmaim csak rám tartoznak,

mély gödörbe temetem őket,

földet húzok rájuk,

virágokat ültetek,

illatos rózsát,

büszke amarilliszt,

szépséges pókliliomot,

hogy szebb legyen a világ.

Christian Jequel alkotása

Bűbáj

Téli üzemmódban vagyok, akár a hókotrók a hangárok sötétjében, a tél is téli üzemmódban van, hóeséssel, jégvirággal, én pedig Minthaország minthapolgáraként csúszkálok, botladozom, hallgatom a magyarázatokat, elhiszem, hogy nyáron nem lesz hó, legfeljebb piros, vagy ki tudja, milyen színű, én is a tavaszt várom.

„Vízkereszt, vagy amit akartok”, farsang idején mindent lehet, főleg, ha happy end lesz a vége, hát persze, mindent akarunk, felveszem én is jelmezem, Don Quijote, a hős lovag, netán Don Juan, a csábító, vagy Dom Pérignon, a „buborékos” szerzetes csuhája. Még én sem tudom, melyik szerep tetszene; csupa jelmez és álarc ez a világ, a Szépség és a Szörnyeteg sétál el mellettem, kart karba fonva, furcsa szerződések működtetik a világot, Csák Máté nem köszön Tiborcnak, Lear nem aggódik, III. Richárd ismét plakátkampányra készül, csörög az udvari bolond sipkája.

Aztán meglátlak, köztünk a tömeg, boszorkánykalapodról felismerlek, hiába az erős smink, szemed elárul, a felhőben kommunikációs hiba alakul ki, időlegesen, az információk sokarcúsága ismeretlen mélységeket fed fel, boszorkányos a dekoltázsod és mosolyod is, túl komolyan veszed szereped, némely férfit megátkozol, disznóvá változnak (ám az is lehet, mindig is disznók voltak), szirén hangoddal a többit megbabonázod, én pedig csak ámulok, hogyan kerültél egyik pillanatról a másikra fölém, lábad között egy seprűvel.

Már semmin sem csodálkozom, minden megtörténhet, bűbáj borítja el a várost, a tereket, utcákat, a kandeláberek körül táncot jár, csókjában ott a holnap ígérete, még a tél is mosolyra fakad – Minthaország egyszer életre kel.

Fotó: Pinterest