Jöjjön polgármester úr, hajolt meg alázatosan Pacvaki Edömér szobrászművész és nyugdíjas jegyellenőr; áttörték magukat a tömegen, a magas, kövér elöljáró izzadt, mint egy bányaló, utálta az embereket, kör alakú irodájában érezte jól magát, narancssárga aranyhalai között, akik mindig kussoltak.
Az ünnepség előtt meg akarta hágni Vilmácskát, a bögyös titkárnőt, aki sosem hordott bugyit; a csődöröd leszek, vihogta fülébe, de aztán csak vak bányaló lett belőle, farka petyhüdten csapódott neki a faragott íróasztalnak, a lány unottan nézett vissza válla felett; segítsek?, kérdezte flegmán, de a polgármester csak dühösen legyintett.
A fúvósok megfújták hangszerüket, Invaz Ignác összerettent, markolta erősen a kötelet, csak a jelre várt, Vilmácska kezét kellett figyelnie, de tekintete mindig a dekoltázsába tévedt; igen, következő életében ő is polgármester lesz, állította határozottan.
A polgármester is betekintett Vilmácska blúzába, megköszörülte torkát, magasabbra állította a mikrofont, némi recsegés és sípolás vagdalta szét az ünnepélyesség titkos fátylát, a meghívottak vigyázba vágták magukat, a nem meghívottak grimaszkodva sugdolóztak.
Tisztelt polgártársak, aki érti nyelvünket, az magyar, aki nem érti, az nem magyar, kezdte beszédét a polgármester, ismét megköszörülte torkát, csak inni kellett volna egy kupica pálinkát, gondolta; a művészet nyelve viszont nemzetközi, nemzetközi magyar, nemzeti magyar, európai magyar, határokon átívelő és visszaívelő, hiába küzd ellene a nemzetközi imperializmus, mi fogunk győzni, mert minket mindenki érteni fog. Nagy tisztelettel elfogadtam a felkérést, hogy mi legyünk modelljei ennek a szobornak, én és a feleségem, vagyis a feleségem és én, valamint szeretett vak komondorunk, hiszen én tudom, ez a szobor, mely Pacvaki Edömér művész zseniális alkotása, a mi elévülhetetlen érdemeink elismerése mellett városunk éke is lesz, az örökkévalóságnak szánt üzenet, hogy nekünk a város az első, mert itt az idő átírni a múltat, hogy meg tudjuk írni a dicső jövőt!
Vilmácska szélesen vigyorgott, kihúzta magát, melle megemelkedett, biztatásnak szánta, ám a polgármesternek eszébe jutott, hogy nem állt fel a farka, nem tudott mit kezdeni a kívánatos fiatal nővel; nyelt egy nagyot, keserűn csücsörített.
Tisztelt polgártársak, beszéljünk a művészet nyelvén, értessük meg magunkat, vívjuk ki a dekadens nyugat elismerését, hiszen mi vagyunk a jövő, a mi jövőnk, az ő jövőjük, a feljövő Nap, a feljövő Hold, mert mi erősek és tehetségesek vagyunk, mi vagyunk mi, meg ők is mi vagyunk, mi vagyunk a minden!
Vilmácska szája elé kapta kezét, nehogy hangosan, visítva felröhögjön, Invaz Ignác ezt történelmi jelnek értelmezte, megrántotta a kötelet, a fehér lepel táncolva hullott alá a szoborról. A tömeg felhördült, a polgármesternek vörös lett a feje, néhány pillanatig úgy érezte, szélütés érte; ez egy fasz, és egy segg, ordította bele a mikrofonba.
Pacvaki odalépett hozzá; dehogy, dehogy, kedves polgármester úr, profilból tessék megnézni, ne szemből, tökéletesen kiadja az ön céltudatosan hegyes állát, magas, okos homlokát, profilból látszik az ön jövőbe révedő, bölcs tekintete, az pedig nem egy segg, hanem kedves feleségének kívánatos domborulatait jelképező hullámzás, szinte hallani megnyugtató monotonitását a mindenségnek, melybe az édes nagysád elringatja az ön nagyívű szellemét, mely fáradtan csuklik össze a mindennapi harc meggyötörtségében.
A tömeg hangosan röhögött, a gyávábbak arcukat tenyerükbe bujtatva csak mosolyogtak. A polgármester másnap lemondott, harmadnap még a városból is elköltözött, Pacvaki díszpolgári címet kapott, és onnantól kezdve minden normálisan működött a kisvárosban, a vaddisznók sem ették meg az eldobált hamburgereket, a kórházakban sem Bibliával gyógyítottak, az elkövetkező százötven évben nem épült új stadion, az újságok és televíziók ismét igazi híreket közvetítettek, az emberek pedig befejezték a harcot, mely valójában soha el sem kezdődött, ráébredtek, hogy egészen kellemesen tudnak beszélgetni a szomszéddal, a postással, a hentessel, az ószeressel, mert senki nem kérdezte a másiktól, hogy te ki voltál tegnap, mert csak az számított, mi van ma, és milyen lesz a holnap.
Invaz Ignác nyugdíjba vonult, napestig ott ült a tér egyik padján, a szobrot bámulta. Igen, ez egy fasz és egy segg. De hol a vak komondor?
Louise Bourgeois: Természettanulmány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése