Nem tart örökké

Megmosom kezem,
alaposan,
csak tiszta kézzel nyúlok
a könyvhöz
(eredendő tisztelet),
a népi-urbánus ellentét
nem befolyásol;
Esterházy halála óta
mélyül a csönd,
nemzeti és “nemzetlen”
írókra egyszerűsödött
a hivatalos besorolás –
tehetségről nem esik szó.
Megmosom kezem,
alaposan,
mások mossák kezeiket,
a gyávák még gyávábbak,
már a falakról csöpög a félelem,
csak parkokban folyik diskurzus
az elégedetlenkedők között,
a kék óriásplakátok
is távolabb feszítenek,
melyeken az áll,
mindegyiken
(megcsúfolva a szépséges
magyar nyelvet):
itt minden “fasza”!
Megmosom kezem,
alaposan,
azt mondják,
a kór nem kegyelmez!,
a kor sem,
teszem hozzá,
egyre szorosabb a bilincs,
egyre rövidebb a lánc,
a hatalom fegyverkezik,
tán fél?
Megmosom kezem,
alaposan,
a tisztaság védelem,
mint a tiszta beszéd,
mely felfed, megmutat,
elgondolkodtat;
értem már,
miért hazudozik a hatalom,
látom a félelmet szemében,
az átforgolódott,
álmatlan éjszakákat,
a kétség szúrós ágbogait,
hallom ziháló légzését,
nyüszítését,
amikor börtönt vizionál,
vagy még rosszabbat,
amikor váratlanul koszos lesz
és szakadt a drága Hugo Boss öltöny,
sáros futás közben a Sioux cipő,
lecsatolódik csuklóról
az arany Rolex,
hát, megértem,
ám semmi együttérzés nincs bennem;
a magyar nyelv nem
nemzeti vagy “nemzetlen”,
hanem gyönyörű és pontos,
és minden újabb hazugságnál
döccennek a szavak,
hamis lesz a hangszín,
mesterkélt a hangsúly.
Megmosom kezem,
alaposan,
csak tiszta kézzel nyúlok
a könyvhöz
(eredendő tisztelet) –
nem tart örökké a sötét.

Fotó: europapont