Álltam az utcasarkon, lógattam az orromat, le, egészen le, a földig, pontosabban szólva a repedezett, szürke járdáig, mert elhagytak, mielőtt megtaláltak volna, csalárdul, hitegetve, pedig minden olyan jónak tűnt. Addig azt sem tudtam, mi az a szerelem, Kócsaginé a harmadikról egyszer fejtegette nekem a lépcsőházban, a lépcsőfordulóban, felkészítendő engem a nagybetűs életre, mert mint mondta, a férfi dolga megbecsülni az asszonyt, és ha az asszony szeme csillog, akkor már nem lehet baj.
Persze, azt nem árulta el, hogy az asszony szemének mitől is kell csillogni, ugyanis Garcsáné Izabella épp végigpofozta az emeleteken tizenhét éves lányát, Garcsa Hajnalkát; hagytad magad megbaszni, te kis ribanc!, üvöltötte, csak úgy csattogott lánya arcán hájas, gyűrűkkel teletűzdelt keze; apád tűzifát fog belőled csinálni, hörgött saját nyálában fuldokolva, mert erkölcsössége nem engedte lenyelni a békát, hogy hamarosan szájára fogja venni őket a ház, amint egyre gömbölyűbb lesz a lánya. A lány ezzel nem értett egyet, vagy unta már a pofonokat, egészen vöröslött csinos pofikája, földhöz vágta a bevásárlókosarat, gurultak mindenfelé a krumplik, banánok, almák, a kenyér, a két üveg sör hangos csattanással tört apró darabokra, a folyosó kopott járólapjain futott végig az aranybarna sör, tetején a fodrozódó, dagadó sörhabbal. Én pedig boldog leszek, és megszülöm ezt a gyereket, ha tetszik nektek, ha nem, sivíkolta, ha szerettek, akkor elfogadjátok ezt, ha nem, akkor engem többé nem láttok, toppantott dühösen a lábával. Na, de mit szólnak majd az emberek?, kerekedett el anyja szeme.
Én is úgy gondoltam, a boldogságnak semmi köze ahhoz, hogy mit szólnak az emberek, az ember akarja, vagy nem akarja, ez itt a kérdés, a többi csak mellébeszélés; Suvikai bácsi mondott ilyeneket a földszintről, aki állítólag tanár volt, még az előző évezredben, csak valamiért elfelejtette elvinni a halál, vagy őt is megdumálta, mert azt el kellett ismernem, Suvikai bácsi okos ember volt, hiába nézett ki legalább százévesnek, az esze úgy vágott, mint a borotva.
Egyszer engem is kimentett apám kezei közül, aki a folyosón kergetett, mert nem voltam hajlandó imádkozni, Béderes atya üzent neki, hogy legalább két hónapja nem voltam templomban, és akkoriban tűnt el a perselypénz is, és azt is üzente, gyanakszik, a tények nagyon súlyos összejátszása alapján, melyek az én irányomba mutatnak. Persze, én mindent tagadtam, imádkozni sem voltam hajlandó, hiszen láttam, hogy Béderes atya szedte ki a perselyből a pénzt, és odaadta Rozinak, a takarítónőnek, de azt is láttam, hogy benyúlt a szoknyája alá, a Rozi pedig nem tiltakozott, sőt, meg is csókolta az atyát. Na, ilyen a szerelem, nem ismer határokat, nincs előtte akadály; elmondtam volna Garcsánénak, de a gutaütés kerülgette, amikor lánya leviharzott a lépcsőn.
Szóval, ott tartottam, hogy lógattam az orrom Johanna miatt; az első emeleten laktak, az apja politikusként tengődött (ezt is Suvikai bácsi mondta némi iróniával hangjában), szemben Göcsör bíró lakásával, aki nagyon emelkedett szellemű, nagyon kövér ember volt. Egyszer kihallgattam beszélgetésüket, meglestem őket a lépcsőfordulóból, és nem tetszett, amit láttam. Tudja, Justitia szeme be van kötve, közölte szigorúan Göcsör bíró, Johanna apja, aki önkormányzati képviselő és egy építőipari cég vezetője volt, két köteg húszezrest nyomott a bíró kezébe; akkor maradjon is szemén a kendő, jelentette ki határozottan, és köszönés nélkül indult lakásuk ajtaja felé.
A tisztesség látszata a szegények malasztja, mondta egyszer apám, mintha ő ezt olyan nagyon komolyan vette volna, szegények voltunk, nem éheztünk, de azon kívül nem is történt más, se egy nyaralás, se egy kirándulás, se egy koncert vagy színházi előadás, apám dédelgette a malasztot, és úgy hitte, az megvédi mindentől. Sokáig megvédte, valóban, a tisztesség látszata, a látszat tisztessége talán fontos, de ennek sincs sok köze a boldogsághoz, apámat a hetes busztól nem védte meg, a Keleti pályaudvar előtt ütötte el. Én nem láttam, állítólag csodálkozó szemekkel halt meg, ötvennyolc évesen. Nem haragudott a világra, csak csodálkozott.
Ültem a lépcsőházban, nem volt semmi dolgom, úgy éreztem, még előttem az élet, és abban az életben Johanna is benne van, mondjon bármit is az apja. Egyszer csókolóztunk a lépcsőházban, csupa nyál lettem, de mégis jó volt, megfogtam Johanna kemény mellét, de ő felmordult, elrántotta kezemet. Azt már meg sem mertem próbálni, amit Béderes atya művelt Rozival, a takarítónővel. Suvikai bácsi szerint az életet szeretni, élvezni kell, mert egyébként örökké boldogtalan lesz az ember, sosem szabad elfelejteni beszélgetni és nevetni, fűzte hozzá komolyan, ezt tartsd eszedben, fiam. Persze, eszemben tartom, bólintottam, én nem akarok boldogtalan lenni.
Johanna tegnap azt mondta, nem akar többé beszélni velem. Rossz fényt vetek rá. Apja szerint egy léhűtő csirkefogó vagyok, hiába bizonygattam Johannának, hogy életemben sem fogtam még élő csirkét, csak egy megvető grimaszt vágott, és köszönés nélkül ott hagyott. Ültem a lépcsőházban, bámultam ki a fejemből, Johannát vártam, éreztem tenyeremben kemény mellét, kívántam, hogy ismét csókolózzunk, mert nagyon jó volt. És nem vagyok csirkefogó. Ez biztos. Mert el kell jönni a boldogságnak. Akárhogyan is.
