Köztes időben

Most épp a halálról beszélek,

azt mondják közelít,

fekete kalapja van és fekete köpenye,

de csak azért, mert a feketét szereti;

leül hozzám az asztalhoz, megkérdi,

na, mondd, mit követtél el,

kegyes legyek, netán kegyetlen?

Nem tudom megválaszolni hirtelen,

a szürkeség bűn?, kérdezek vissza,

ám nem felel, csak ingatja fejét;

beszélnék neki az életről is,

csupa öröm, gyönyör, kreativitás,

ám kiröhög,

megfenyeget ujjával;

a hazugság is bűn, kérem, sziszegi,

én pedig hazudni sem merek már.

A szürkeség nem bűn, mondom én,

a kispolgári anziksz szűkszavú,

közlés csak,

helyzetjelentés az életről,

mely pusztán csak szürke volt,

egyezzünk ki ebben,

semmi kilógás a sorból,

semmi lázadás,

pusztán csak unalmas,

hétköznapi mindenség,

egy pohár sör, vagy kettő,

rántott hús egy-egy hétvégén,

na, és munka, könnyű, nehéz,

lényegtelen,

de olyan igazi lélekmarcangoló;

ritkán szerelem, gyerek,

szerelemgyerek,

és minden, ami vele jár –

az egyetlen jó minden között.

Igen, igen, mondom, már tudom,

igyekeztem jóember (jó ember) lenni,

bár ez a „jóemberségem” is jellegtelen,

csak kicsi és hétköznapi,

semmi hősiesség,

még hétköznapi hősiesség sem,

csak sodródtam, csak sodortak napok,

és vártam, hogy holnap jobb legyen.

Nem lett jobb, sőt,

egyre rosszabb lett minden,

globális felmelegedés, infláció,

drága benzin, drága kenyér,

szar, nézhetetlen műsor a tévében,

kormánypropaganda,

valóságshow

és valóságtalan,

miközben nemzetileg alkalmatlanul

tengődöm ócska szolgaként,

ráadásul

még büdös civil is vagyok,

mondják, népemnek haszontalan.

Hát, nem csodálkozom,

hogy meglátogat a halál

és azt kérdi, mit követtem el?,

hát, semmit, még az elkövetésre

is gyáva voltam,

és lusta,

és álmodozó,

és alkalmatlan;

ülök a téren,

bámulom a lengén öltözött csajokat,

már csak nézni tudok,

elméletileg,

és hallgatni,

és szomorúnak lenni,

és már azt sem hiszem,

hogy holnap jobb lesz,

hogy holnap szerethetőbb leszek,

hogy holnap nem fog nyakig érni a szar.

Persze, ne sajnáljatok,

csak egy számsor vagyok

poros irattári ügykezelők hátsóján,

egy azonosító jel a múltból,

ceruzával felfirkantva

egy lényegtelen dosszié hátuljára,

elmosódottan, megkopva,

hiszen minden lényegtelen,

mondja a halál,

csak amit elkövettél

vagy nem,

az számít,

mert a hősök már meghaltak,

az új hősök még nem születtek meg,

a köztes időben hőstelenül telik az idő,

Isten pedig lehunyja szemét.

Persze, nekem már mindegy,

fekete kalap, fekete köpeny,

hupilila is lehetne,

már nem számít,

a múlt megváltoztathatatlan,

még ha folynak is kísérletek

megváltoztatására,

rendszerszintűen nem számít senki,

az elmulasztott pillanatok

koporsószögeit akkurátusan

veri be az idő egy deszkaláda tetejébe,

de ne sírjatok,

ami elmúlt, nem lesz többé,

ami nem volt, elveszett,

ami nem lesz,

arról felesleges beszélni –

és már bűneiteket se

gyónjátok meg, felesleges.

Az ember lehunyja szemét.

És Istent játszik.

Fotó: pixabay