Nehéz az élet

Karakas Bálint felnézett a felhős égboltra, krákogva megköszörülte torkát; negyvenes évei közepén járó magyar-történelem szakos középiskolai tanár, léptei megakadtak az időben, halálfélelem szorította nyakát, nem jött ki hang a száján. Szégyellte. A ködös november hideg érintéssel kúszott be fekete-bordó-sárga kockás sálja alá, miközben egy hajléktalan az Oktogon egyik szemeteskukájából kiemelt egy befejezetlen, szinte még meleg hamburgert. Rögtön bele is harapott, az értéktelen szemét meg a földre hullott üres, összegyűrt cigarettásdobozok, taknyos zsebkendők, széttépett villamosjegyek és szerelmeslevelek dekadens elegyében.

Egyre inkább úgy érezte, lenyelhetetlen gombócként akadt meg torkán a pedagógus életpályamodell, se lenyelni nem tudta, se kiköpni, csak böfögött tőle, csuklott, émelygett, de nem javult. A régi mozgalmi nóta jutott eszébe, mely szerint a „múltat végképp eltörölni” volna jó, ám a villanyoszlopokra szerelt szürke hangszórókból Bartók Elindultam szép hazámbul című feldolgozásának keserű dallama gomolygott a tér fái között, ám Karakason kívül senki sem figyelt, senki sem hallotta. Persze, az emberek soha nem figyeltek semmire, semmire sem figyelni pedig annyit jelentett, a múlt lassan, teljes alávetettséggel törlődött emlékezetükből. Derengett nekik Horthy Miklós neve, ám azt már nem tudták megmondani, ki ő, viszont meggyőződéssel állították, gyönyörűséges hófehér lova önfeláldozón vállalt részt az I. világháború megnyerésében, és Magyarország, mint győztes hatalom, bevonult Washingtonba a pirézek oldalán. Fogalmuk sem volt a békekölcsönről, ám valamennyi békemenet időpontját pontosan felsorolták, határozottan állították, mindegyik Párizstól New Yorkig tartott, Tirana érintésével, papi áldással, szónoklatokkal, nemzeti konzultációkkal fűszerezve, mert a liberalizmus nevű vírus leghatásosabb ellenszere a gyaloglás.

Megköszörülte torkát, mintha mondani akart volna valamit, ám mégsem akart, tudta jól. Alkotmányos joga a hallgatás, elsőgenerációs értelmiségiként – egy akácfából készült lapátnyélbe kapaszkodva –, még akár jólfésült közmunkás is lehet valamelyik stadionépítésen, ha túlságosan sokat jártatja a pofáját. Hiába szomorodik bele Gábriel arkangyal országalmástól a hazudozásba, a pofázás akkor is rendszeridegen marad, mert a hatalom „diszkrét bája” már nem annyira diszkrét, nem annyira bájos.

Tehát már nem akart semmit sem mondani, otthon sem, csak számolgatta hónap közepén a nemzeti címerrel díszített porcelánbögréből kiborított száz és kétszáz forintosokat, és úgy érezte, a Kánaán kódjelű kormányprogram egyetlen szava sem igaz.

Persze a történelem leszarja a kisembereket, hiszen egy kisember soha nem tudna elég nagyot álmodni, mert ahhoz túlságosan kicsi, túlságosan tanulatlan, túlságosan gyáva, eleve elrendelt, eleve korlátozott, eleve halálra ítélt.

Legfeljebb még nem tudja. Valójában nem több a történelem játékszerénél, ágyútöltelék az időközönként ismétlődő forradalmak ágyúcsövében, hogy majd a békeidők beköszöntével ismét visszasüllyedjen királyok, diktátorok, maffiózók, mogulok, konszernek, titkosszolgálatok és különféle hivatalok szolgájává, rabszolgájává.

A fekete Audi gumijai füstöltek a vészfékezéstől, de megállt. Nem magyar termék, nézett rá furcsa mosollyal szája szegletében Karakas Bálint. Az élet csak megy tovább. Úgy tűnt, még nem jött el az ideje a végének. És még mindig felhős volt az ég. És még mindig ott volt torkában a gombóc, melyet se lenyelni, se kiköpni nem tudott. Nehéz az élet.

Fotó: pinterest