Összecsengések

– A rohadt életbe! – mordult fel, amikor odaült az íróasztalhoz, beverte a térdét. – Jaj, nem beszélünk csúnyán – mosolyodott el –, Luca haragudna érte. Ezen ismét mosolygott, évtizedek kavargásából is az a lány jut eszébe. – Én egy parasztgyerek vagyok, faluról, ott gyakran káromkodnak, oly ízesen tudják cifrázni, hogy az embernek kedve támad visszamondani, még ha oka sincs rá – mentegetőzött, Luca szigorúan nézett rá, aztán elnevette magát. 

– Aki magyart és történelmet tanul, magyart és történelmet fog tanítani, viselkedjék, bárhol is van, mert nem fog jó példával elől járni a diákjainak – fenyegette meg bájosan, aztán megölelte. Elpirult, akkor még nem volt szokás nyilvánosan „ölelkezni”. 

Hetet ütött a falon az ingaóra, a laptop, amit a fiától kapott, pillanatok alatt életre kelt, az egér nem mindig akart engedelmeskedni, azt a dupla kattintást utálta, sokszor csak harmadik, negyedik próbálkozásra sikerült elindítani a kiválasztott programot. Most elsőre, a Skype ablaka gyorsan megnyílt. 

Kemenes tanár úr az egyetem bejárata előtt ácsorgott, kezében barna aktatáskája, fején fekete kalapja, orrán az elmaradhatatlan okuláré; a lépcső közepén állt, mozdulatlanul, mintha csak az őszi napsütést élvezte volna. Amikor meglátta a fiatalembert, intett neki, hogy menjen oda hozzá. 

– Sétáljunk – közölte komoran. Elindultak a park felé, leültek egy padra. – Jó verseket ír, fiatalember. Olvastam. De nem csak én olvastam, hanem az állambiztonság is – közölte szigorúan. – Már van aktája, tudja? És ez nem vicces. Mindenütt vannak besúgók, még a társai között is. Bármikor elvihetik. Megtiltom, hogy bárhol is felolvassa verseit! Megértette? 

– Tanár úr, én hiszek az irodalom erejében! 

– És higgyen az életben is. Azokért a versekért lecsukhatják, de előtte kíméletlenül összeverik, még azt is bevallja majd, amit el sem követett. Ért engem? 

Fél órát beszélgetett fiával és unokáival Skype-on, már egészen jól megtanulta kezelni a laptopot. Hálás volt egyetlen gyermekének, aki Londonban élt feleségével és két fiával. Már hat éve. Mérnökként gyorsan megtalálta a számítását, többször is felajánlotta, hogy költözzön ki hozzájuk, de elutasította; az öreg fát már nem szabad átültetni, mert nem éli túl, mondogatta. Hálás volt azért is, mert unokái tökéletesen beszéltek magyarul. Hiányzott, hogy megölelje őket, ám a vírushelyzet átírt mindent. 

– Nem tarthat örökké ez az állapot – súgta fülébe Luca. – Az emberek elégedetlenek, félnek, gyűlik a feszültség. Láttad, hogy tegnap elvitték Karsai Marcit? Hiába beszéltem neki, hogy fogja be a száját! 

– Az ember nem foghatja be örökké a száját! – morgolódott –, ha az egyetemisták sem állnak ki a szabadságért, a jogokért, akkor ki? Milyen értelmiség lesz így belőlünk? 

– Naiv vagy, édesem, a farkast nem érdekli, hogyan béget a bárány, félelemből vagy harciasan, elharapja a torkát és felfalja. 

– Akkor mit kellene tenni? Fuldoklik az ország egy diktátor aljasságaitól, eltűnnek, meghalnak emberek, a börtönök tele politikai foglyokkal. 

– A kommunisták a hatalmat akarják, mindenáron. Már kiépült a rendszer, aki nem áll be a sorba, azt eltiporják. 

– Luca, én nem akarok ilyen világban élni! Szökjünk nyugatra. 

– A határon lelőnének. 

Este a foteljében ücsörgött, vacsora után ivott egy pohár száraz vörösbort. Olvasott. Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminiszterének életéről. „Elképzelésem szerint a sajtó egy nagyszerű zongora, amelyen a kormány játszhat”, „minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz” – súlyos mondatok, állapította meg; gyűlölte a politikát, a politikusokat, történelemtanárként tisztában volt vele, hogy a politikusok az elmúlt évezredek alatt mennyi bűnt követtek el, mennyi ártatlan emberélet esett áldozatul kicsinyes diktátoroknak, akik kihasználták az emberek hiszékenységét, akik hazugságaikkal évtizedeken keresztül képesek voltak megőrizni hatalmukat, gazdagságukat, jólétüket. Változott a világ valamit is? Semmit. Az emberek talán már bátrabban kiállnak jogaikért, de még mindig könnyű becsapni őket, elég leönteni a valóságot díszes nemzeti mázzal, elég kijelölni az ellenséget, elég sokszor sulykolni valamit, és az emberek elhiszik. Aztán jön az eszmélés, amely keserves, nehéz, veszélyes, mert a hatalom sosem adja olcsón, a gazember hatalom pedig küzd a végsőkig, hiszen tudja, mindent veszíthet, még akár az életét is. Érezte ennek az izzadtságszagú küzdésnek orrfacsaró szagát. Megrémítette. Nyolcvannégy évesen is. És féltette azokat, akik megint a hatalommal szemben álltak, akik kivonultak az utcára, akik változást akartak, akik rájöttek, hogy csúnyán átverték őket. El sem akarta hinni, hogy Európa közepén, a harmadik évezred elején ez ismét megtörténhet. Aggódott Goebbels szörnyűséges mondata miatt is, amely szerint „minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz”. 

Már forrongott a főváros, megtámadták a rádiót, a pestiek az egyetemisták mellé álltak, sok rendőr és katona is, az eddig rejtegetett fegyverek előkerültek. Ők is az egyetem aulájában gyülekeztek, fáradtan, éhesen, de kipirult arccal, boldogan; annyi a kopasznak!, kiabálta Seregély Marci, végzős egyetemista a lépcső tetejéről, vigyorogva lengette a lyukas nemzeti lobogót! Két bőrkabátos férfi lépett be a kapun, kezükben pisztolyt szorongattak. 

– Büdös csőcselék, sipirc haza! – ordította mély hangján a magasabb –, anyátok már vár rátok! 

– Mi egyetemisták vagyunk, nem csőcselék. És elég volt a rettegésből, elég volt ebből a nyomorult rendszerből, amit maguk építettek ki! – lépett eléjük Luca. – Maguk meneküljenek, amíg menekülhetnek. 

A pisztoly kétszer dördült el, mindkét lövedék a lány szívébe fúródott, azonnal holtan rogyott össze. Odarohant hozzá, ölébe húzta, de szépséges szemeiben már nem volt élet, fehér blúzát teljesen eláztatta a vér. Kapus Dénes, negyedéves jogászhallgató döfte át egy hegyes, fém zászlórúddal az egyik bőrkabátost, a másik azonnal lelőtte a fiút, homlokán ütött lyukat a lövedék. Másra már nem maradt ideje a férfinak, a feldühödött egyetemisták agyonverték. Csak ült a hideg kövön, ölelte Lucát, folytak a könnyei, a fájdalmat nem enyhítette a düh. 

Nagy reményeket fűzött a rendszerváltozáshoz, úgy gondolta, megérdemli ez a sokat szenvedett nép, hogy Európához tartozzon, hogy végre normálisan működjön az élet, megbecsülve a tudást és a tehetséget, ne párttitkárok és kiskirályok uraljanak mindent. Ahogy telt az idő, egyre csalódottabb lett, amikor pedig fia összepakolt, sírva ölelte át a repülőtéren.

– Apa, ez egy reménytelen ország, muszáj elmennem innen – nézett rá fia szomorúan. – Azt hiszem, most kezdem megérteni teljesen, amiket meséltél nekem az előző rendszerről, a spiclikről, a verőemberekről, a hatalom véres vicsoráról, de bízom abban, hogy még visszatérek. 

Tíz évet kapott az államrend miatti szervezkedés miatt, a tárgyalás tíz percig tartott, a bíró fel sem nézett papírjaiból, csak felolvasta az ítéletet. Másfél évig ült börtönben, aztán egy keddi napon elengedték, a politikai tiszt gúnyosan méricskélte, meg akarta tudni, kihez fűzhetik rokoni szálak, mert nem volt jellemző – mint ahogy mondta – ilyen mocskos ellenforradalmárok szabadon bocsájtása. Ő sem tudta, ki lehetett a pártfogó, másfél éven át csak Luca emléke tartotta életben, bár sokszor érezte úgy, hogy öngyilkosságot követ el. 

Segédmunkásként dolgozott, majd jogosítványt szerzett, gépkocsivezetőként egy művelődési ház alkalmazásába került. Visszavonultan élt, de mindig tudta, érezte, hogy figyelik. A rendszer valamelyest konszolidálódott, de nem engedte ki kezéből az irányítást, és épp úgy, mint régebben, sok vállalkozó akadt, aki kiszolgálta a hatalmat. 

A hetvenes évek elején, egy kellemes tavaszi napon Kemenes tanár úrral találkozott a Nyugati pályaudvar előtt. Azonnal megismerték egymást. Sétáltak, beszélgettek. Néhány nap múlva megkapta az értesítést, hogy jelentkezzen az egyetemen. 1977-ben kapta meg diplomáját, magyar-történelemszakos tanárként egy budapesti gimnáziumban találta magát. 

Az emlékei sokszor nem hagyták aludni, belemartak, akár egy veszett eb; már megszületett a fia is, de még mindig Lucával álmodott. Az ember nem tud megváltozni, hiába is akar, ha nyugatra szöknek Lucával, ha nem lövik agyon őket a határon, akkor teljesen más élete lehetett volna. Végül nem szöktek. Luca meghalt, ő pedig viselte sorsát. Gimnáziumi tanárként könnyebb élete volt, de az irodalom és történelem szépségei irányították. Nem akart hazudni tanítványainak. A diktatúra felpuhult, az igazgató figyelmeztette, hogy vigyázzon, a falnak még mindig füle van. Összenevettek. 

Igen, most ismét füle van, és szeme. Rémület öntötte el, folyamatosan az internetet böngészte, minden rezdülésről tudott, elképedve látta, hogy a média ismét hazudik, elhallgat, elferdít. Gyorsan rájött, a repedező nemzeti máz vad hatalomvágyat és gátlástalan szerzési vágyat takar. Más színű zászló lobogott, de az eredmény ugyanaz; Goebbels szavai jutottak eszébe, „elképzelésem szerint a sajtó egy nagyszerű zongora, amelyen a kormány játszhat”, „minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz”. Elborzadt. 

Felvette nagykabátját, kalapját, hűvös őszi idő volt. Sétabotját is kezébe fogta. Elsétált a Vas utcáig, nem volt messze. Az izgalomtól remegett a lába, elkerekedett szemekkel bámulta azokat a gyönyörű fiatal lányokat és fiúkat, a maszkjukat, a magasba emelt kezüket, csillogó szemüket, a tekergőző piros-fehér szalagokat. A hatalom bűzlött a pökhendi arroganciától, de ezek a lányok és fiúk nem féltek. Elmosolyodott. Érezte a szabadság illatát. Történjék bármi is. 

– Vigyázzatok magatokra gyerekek, most nem fognak bejönni a ruszkik – suttogta maga elé, és ismét elmosolyodott.

Fotó: Készítette: alex.ch - https://www.flickr.com/photos/alex-photos/6386409565, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=73819642