2021. november 30., kedd

Isten majd megbocsát

A púdert egészen vastagon kente a szeme alá, hosszan vizsgálta magát a tükörben, elégedetten szemlélte az eredményt. Karainé Mariska még mindig szép asszony volt, szép arccal, formás mellekkel, gömbölyű fenékkel megáldva. Kicsit fájt az arccsontja, de sokkal jobban fájt a lelke, mintha egy középkori börtön kínzókamrájában szaggatták, égették volna húsát, törték volna csontját, a megváltó halálra vágyott, bár biztos volt benne, ő maga bűntelen.
Karai Gerzson, az egykori főagronómus rendes ember volt, sokat dolgozott, imádta feleségét és két fiát, kedvelték a faluban is, segítőkészsége legendás hírnevet szőtt köré, harsány humorával mindenkit levett a lábáról.
Hetente kétszer-háromszor, a napi munka végeztével beültek kollégáival, barátaival a Vak betyárba, lemosni a szántóföld porát. Szamosi, a kövér kocsmáros házi szilvapálinkája messze földön híres volt, aki azt itta, sosem betegedett meg, híresztelések szerint a bacilusok is rászoktak, karbantartotta az ember testét, lelkét, bátorrá és céltudatossá változtatta a férfiembereket.
Karai Gerzson rendes ember volt, de Szamosi házi szilvapálinkája különös változásokat ért el nála, a harmadik féldeci után átlényegült, nagy csörömpöléssel szabadultak ki súlyos rabláncon tartott istenei, olyankor izmos Herkulesként pózolt, csábító Adoniszként bájolgott, maga volt a megtestesült, haragvó Mars isten, aki olykor kölcsönkérte Zeusz halálos villámait is, attól függően, mennyi házi szilvapálinkát gurított le torkán.
Mariska egy-egy kocsmatúra után hálát adott az égnek másnap reggel, amikor a tükörben a karján, vállán, hátán, nyakán lévő lila véraláfutásokat eltakarta a magas nyakú, hosszú ujjú pulóver, de amikor arcán, a szeme alatt virítottak a sötét foltok, akkor sokáig kellett mesterkednie, hogy elfedje az árulkodó sérüléseket.
Az tűnt legelviselhetőbbnek, amikor férje annyira berúgott, hogy hátát a bejárati ajtónak vetve csak vadul dörömbölt, ült a hideg lépcsőn, összefüggéstelenül gagyogott, de a lakásba saját erejéből már képtelen volt bejutni. Olyankor két fiával végighúzták az előszoba kövén, be a nappaliba, a radiátor elé, tettek a feje alá egy párnát, vastag pléddel betakarták, s másnap reggelig viszonylagos csend és nyugalom uralkodott a házban.
Amikor azonban a józanság és a részegség elmosódó határán egyensúlyozva érkezett haza, akkor bármi megtörténhetett. Rosszabb esetben kirángatta az ágyból feleségét és a két általános iskolás fiút, a nappali szőnyegén térdepelve két-három órán át, kezüket összekulcsolva, hangosan imádkoztak. Aki véletlenül elvétette a szöveget, irdatlan pofont kapott, de sem szólni, sem sírni nem lehetett.
– Isten nem bocsátja meg a tévedést – hörögte olyankor vérben forgó szemmel a férfi. – A tévedés a Sátán műve, aki téved, elárulja Istent és a Sátán szolgálatába áll. Egy idő után már nem tévedtek.
Aztán előfordultak olyan esték, amikor félrészegen bebotorkált a hálószobába, ledobálta magáról ruháit, szuszogva bebújt felesége mellé, hátára fordította, szétnyitotta lábait és azonnal vad erőszakot tett rajta. Az asszony mozdulatlanul feküdt, összeszorított foggal, erős hányingerrel küzdött, undorodott a büdös, izzadt, alkohol- és dohányszagú férfitól, akit egykor nagyon szeretett. A jótékony sötét elrejtette patakzó könnyeit. A férfi megremegett, hörögve kielégült, aztán ráborult, nyakába fúrta az arcát, és már aludt is. Viszolyogva, nagy erőfeszítéssel lökte le magáról a nehéz, öntudatlan testet, kiment a fürdőszobába, sokáig folyatta magára a forró vizet, de úgy érezte, már soha nem fog megtisztulni.
Reggelente viszont minden úgy zajlott, mintha mi sem történt volna este, Karai Gerzson megölelte feleségét, felkapta, megpörgette, akár egy szerelmes tinédzser, úgy duruzsolt a fülébe, néha még meg is nevettette az asszonyt; a fiúkkal is viccelődött, egy-egy ezrest nyomott a kezükbe, amikor elindultak iskolába, csibészesen kacsintva odasúgta nekik, hogy anyátoknak el ne áruljátok. A fiúk bólogattak; örültek, hogy végre kiléphettek az ajtón.
A két méter magas, inas, izmos férfi a garázs betonján feküdt, habzott a szája, végtagjai görcsösen rángatóztak, szeme felakadt, aztán nem mozdult többé. A mentőorvos megcsóválta fejét. Beleszagolt a vörösboros üvegbe.
– Valószínűleg valamilyen növényvédő szer lehetett benne – közölte a mellette ácsorgó nyomozónak.
Mariskát rázta a zokogás, felnézett a hófelhőktől súlyos égboltra. Isten majd megbocsát nekünk – suttogta maga elé. – Lesz neki dolga.


Fotó: Pixabay


2021. november 4., csütörtök

Piactéren – vége!, csapó!

Vastagon fogó, fekete tollal írok,
ez semleges, a papírt nem karcolja,
a pénztáros kisasszony felvisított,
amikor versemet a boltban
feltettem a polcra.
Ordította, nincs rajta vonalkód,
se ÁFA, se árrés, se ár,
így a versek nem eladhatók,
bizony, bizony, ez a szabály!
Éhenkórász költő lettem, személytelen,
szédítenek regék, rímek, ragok,
tudatalattim mást akar mint eszem,
meg sem találva lettem elhagyott.
Ily bizonytalan a költők sorsa,
olcsón sem kellenek világmegváltó
verssorok,
feslett lett az erkölcs, a ruha korca,
tehetség és siker nem rokonok,
inkább csak a tehetségtelenség
és a becsvágy –
nem többszólamú most
az irodalmi kánon,
a hatalom megragad, megharap, megrág
és kiköp egy esős, unalmas délutánon.
A pénztáros kisasszony súgja,
a piacon minden vers eladható,
egy szonett és egy óda között
megbújik egy törött lámpabúra,
így lesz fénytelen az öröklét,
vége!, csapó!



Fotó: Pinterest