Nagy-nagy fényesség

Samu a szekrényben kuporgott, csak egyetlen vékony, hosszú csíkon keresztül lopózott be a fény a két ajtófél között, furcsa, sejtelmes, félelmetes árnyakat rajzolt. A kisfiú nem szerette, amikor eltűnt a fénynyaláb, akkor a sötétség ott mocorgott a szekrényaljban, surrogtak a vállvára akasztott ruhák. Olyankor erősen összeszorította szemét, és akkor feltámadt a világosság. Színesen, képekben, vidáman, az óvodában, Lilla óvónénivel, Gerzsonnal, a halk szavú barátjával, a homokozóval, a tízóraival, az ebéddel. Még édesanyja is előtűnt a kavalkádból. Idegesen rángatta a fésűvel a kisfiú kócos haját.

– Ne nyarvogj, tudod mi lesz, ha apád felébred! – koppantott egyet a fésűvel a fiú kobakjára. Samu tudta, hogy mi lesz, ha apja felébred. Úgy érezte, lelkébe zárta saját hangját, szíve fölé, ahol senki sem hallja, csak ő, senki sem tudja, hogy ott vannak, könnyekkel, jajgatással és sikítással megkötve. Samu okos fiú volt. Megértette, apját nem szabad felbosszantani, mert akkor baj lesz. Mint a múltkor is, amikor Samu véletlenül felborította az asztalon álló sörösüveget; az aranysárga folyadék hófehér habbá dagadva csorgott le a koszos szőnyegre. Apja ökle váratlanul, egy villanásként csapott le bordáira. Feküdt a szőnyegen, a levegő fájdalmas tűzként égette légcsövét, bordái körül lávaként feszítette mellkasát, a plafonon lévő ócska, törött burájú üvegcsillár lassú keringőbe fogott, körbe-körbe, míg Samu el nem veszítette eszméletét.

Akkor sokáig óvodába sem mehetett; vágyakozva gondolt a tízóraira kapott kakaós csigára, vajas-szalámis kalácsra, az ebédekre, amikor húst ehetett, mindegy, hogy főzelékkel, főtt krumplival, vagy rizzsel adták, délután a gyümölcsökre, májkrémes kenyerekre.

Félt apjától. Néha szerette. Egyszer kapott tőle egy pettyes labdát. Több napig is játszott azzal a labdával, még ágyába is magával vitte, ám egyik este apja részegen érkezett haza, kirángatta Samut az ágyból, Istenről beszélt neki, le kellett térdepelni mellé, együtt imádkoztak. Aztán apja belevágta a pettyes labdába a zsebkését.

– Tanuld meg, büdös kölyök, hogy az élet nem csak szórakozás! – vigyorgott elvadultan, kifordult szemmel gyermekére, aztán lekevert neki egy nagy pofont. – Ámen, fiam, ámen! Ezt sose felejtsd el, mert Isten seggbe fog rúgni!

Samu nem felejtett el semmit. Soha. Néha rémülten nézett édesanyjára, akinek arcát, karját sötétvörös, lila foltok csúfították. Szavak nélkül próbáltak beszélgetni.

Samu feküdt a szekrény alján, nem volt már ereje felülni. A vékony, éles, keskeny fénysugár pontosan a szemébe világított, lehunyt pilláin át is érezte erejét. Lassú örvénnyel forgatta körbe a szekrényben, néha azt sem tudta, hol van. Édesanyját szólongatta. Nem sejtette, hogy ott fekszik a szekrény előtt, betört fejjel, nyitott szemmel, fájdalmas sikolyba merevedett arccal.

Samu elmosolyodott. Holnap talán már kiengedik erről a szörnyű helyről, holnap talán már mehet óvodába. Kinyílt a szekrény ajtaja, egy vörös ruhás férfi térdelt mellé, megfogta kezét, mosolygott rá. Samu visszamosolygott. Ott állt a szoba közepén Lilla óvónéni is. Olyan volt, akár egy angyal, egy igazi angyal. És nagy-nagy fényesség támadt körülötte. És Samu még mindig mosolygott.

Fotó: Pinterest