Csárli

Már a múlt évezredben is hozzátartozott a városképhez, vézna virgácsaival oly gyorsan tudta tekerni citromsárga biciklijét, mint senki más, néha még a Babettával közlekedő hölgyeket is versenyre késztette. Alig változott valamit az évtizedek alatt, kicsit vékonyabb szálúra metszette az idő bozontos haját, őszebbre festette gondosan nyírt szakállát. Senki nem ismerte az életkorát, tán csak orvosa és az őt igazoltató fiatal rendőrök.

Csárli egyedül élt, szülei meghaltak már régen; komám, én is meghalok egyszer, anya mondta, és azt is mondta, ne féljek, várni fog rám, citromos-túrós palacsintával, olyannal, amilyet csak ő tudott sütni; hát, nem félek én a haláltól, olyan lesz, mintha elaludnék az ablak előtt, a kockás plédembe burkolózva, lábamat feltéve a puffra, s amikor felébredek, anya ott vár.

Csárli enyhén értelmi fogyatékos volt, ám mindig olvasott, amikor csak tehette. Mindent. Újságot, könyvet, Bibliát, kereskedelmi szóróanyagot, gázszámlát, plakátot, furcsa agyával mindent megjegyzett, mindent vissza tudott mondani, autista vonásokat mutatott, miközben allergiával és epilepsziával küzdött, s egy vesével született.

Csárlit vagy szerette az ember, vagy nem. Csárli is vagy szerette az embereket, vagy nem, ösztönösen ráérzett, hogy kivel érdemes szóba elegyedni, kinek kell segíteni, s kit érdemes nagy ívben elkerülni. Akkora szíve volt, akár egy működő gázkazán, legalább annyi melegséggel is. Anya mondta, hogy jó legyek, amíg nem találkozunk, vigyorodott el, kócos fogsora mindig fehéren csillant.

Egy napon a parkban találkoztam vele, kedvetlenül intett, nem úgy mint máskor; láttam, nagy a baj. Kérdeznem se kellett, kifakadt belőle a szó, áramlott, ahogyan a fertőzött sebből a genny. Csárli nehezen tűrte az igazságtalanságot, fájt neki, csípte a szemét, könnyezett tőle, szorította mellkasát; hülye vagyok én?, kérdezte tőlem, anya nem mondta ezt, anya szeretett. Nem sokon múlott, hogy elsírja magát. Kostos atya üvöltött vele, te, hülye idióta, anyád forog a sírjában, mert ilyen nem normális kölyke van, takarodj innen! Csárli nem értette, mi a baj, samponnal, sikárkefével megtisztította a megfeszített Krisztus bronztestét, piszkos volt, zöld foltok éktelenkednek az oldalán, megigazgatta a töviskoszorút Jézus homlokán, a keresztet is megcsuszolta, utána lefestette fekete festékkel. Kostos atya tajtékzott, Csárli pedig csak állt előtte némán, lógó karokkal, lehajtott fejjel, úgy érezte, kitéptek a lelkéből egy darabot. A pap nem bocsátott meg neki, ő sem bocsátott meg az atyának. Soha többé nem tette be lábát a templomba, soha többé nem ment füvet nyírni, virágot ültetni, söprögetni, takarítani, még a fejét is elfordította, amikor a téren biciklizett keresztül.

Csárli télen megfázott, tüdőgyulladást kapott, a kórházban kötött ki. Kétnaponta meglátogattam, vittem neki forró húslevest, gyümölcsöt, csokoládét. Lassan tért vissza belé az élet, mintha már nem is igazán akarná, mintha már nem lelné benne örömét.

A futball világbajnokságot a kisváros főterén felállított kivetítőn nézte, sokkal szótlanabb volt, mint régen, de még mindig szeretett az emberek között forgolódni, málnaszörpöt ivott, minden este két korsóval, s mindig a gyengébb csapatnak szurkolt. Ma sem játszanak a magyarok?, kérdezte a körülötte ülőktől, pedig ő legszívesebben nekik drukkolna.

A döntő napján is ott ücsörgött a kivetítő előtt, kezében az elmaradhatatlan málnás korsóval, a franciáknak drukkolt, imádta a kék mezüket. Amikor győztek, könnyes szemmel ücsörgött; anya is biztosan nekik szurkolt volna, jelentette ki, ő is örülne, hogy nyertek. Szép volt a ruhájuk, tette hozzá mosolyogva, szépek voltak azok a barna bőrű, villogó szemű, izmos fiúk. Különösen a tízes. Ő futott a leggyorsabban, majdnem olyan gyorsan, mint ahogyan én, vigyorgott.

Néhány napig nem találkoztunk, aztán csütörtökön délután, amikor jöttem haza Budapestről, a főtéren összefutottunk. Ült a padon és elmélyülten olvasott. Megálltam előtte. Lassan felnézett rám, elmosolyodott. Győztek, jelentette ki. Mert ők voltak a legjobbak.

Nézd, Csárli, mit vettem, húztam elő táskámból a nejlonszatyrot. Leültem mellé a padra, lassan, nagyon lassan nyitottam ki a szatyor száját, érdeklődve figyelt. Előhúztam a szatyorból a mezt, szétnyitottam, Csárlinak elkerekedett a szeme. A franciák ruhája, a szép kék ruhája, ámuldozott, neked van ilyened, nagyon örülök. Nem, Csárli, ez nem az enyém, nézd csak meg jobban, mondtam, s megfordítottam a mezt, nézd csak, mi van ráírva.

Csárli lassan olvasni kezdte: CSÁRLI! Tízes szám. Elhallgatott, mozdulatlanul bámulta a mezt és ismét elolvasta, hangosan: CSÁRLI! Tízes szám.

A tiéd Csárli, nyomtam a kezébe. Vedd le az inget, gyere, azonnal fel kell próbálnod. Zavartan vetkőzött, aztán nehezen belebújt a mezbe. Kihúzta magát. Csárli, a tízes, hadarta, már nevetett. Meg fogom mutatni anyának is. Igen. És elmondom, hogy tőled kaptam. És azt is elmondom, hogy vannak még jó emberek ezen a földön, akiket kell szeretni, mert tőlük lesz jobb itt minden.

Váratlanul magához ölelt, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Aztán pedig, amikor elengedett, kapkodtam a levegőt, szaporán, mélyen, mert a szemem is befátyolosodott, biztosan Csárli erőteljes ölelésétől.

„Az légy, aki vagy, érezd jól magad, ha elhajózol hosszú vizeken...”, énekelte tökéletesen tisztán, pontosan Csárli Charlie nótáját, közben boldogan himbálta csípőjét és annyira ragyogott a szeme, mintha csillogó gyémántokat rejtegetne bennük, melyeken a nyári napfény penderedett táncra.

Ültem a padon és néztem őt, élveztem határtalan örömét, amint mutogatta mezét a járókelőknek, s kezdtem én is elhinni, amit mondott: vannak még jó emberek ezen a földön, akiket szeretni kell, mert tőlük lesz itt jobb minden.

Fotó: Babetta